Miután rendesen megizzasztott minket a gyorslábú Lola szerepében, Franka Potente egy teljesen új oldalát tárta a nagyközönség elé. Harsány piros, kócos hajkoronájával, sok-sok ékszerével és övtáskájáva Lolaként filmtörténeti ikonná vált, ám rajzfilmes külsejét és karakterét nem láthattuk viszont A harcos és a hercegnőben – jóllehet, ismét egy mesébe illő, kalandos utat végigjáró hőst alakított.
Bár a cím első hallásra egy középkori fantasy-t sejtet, szó sincs ilyesmiről; a film kortárs nagyvárosi közegben játszódik. A Potente alakította, elmegyógyintézetben dolgozó Sissi súlyos közúti balesetet szenved, ám egy „semmiből felbukkanó” titokzatos férfinek köszönhetően túléli halálos sérüléseit. Hosszabb kómából felébredve a nőnek folyton rejtélyes megmentője körül forognak gondolatai, róla álmodik, és romantikus ábrándjaira hallgatva útnak indul, hogy felkeresse őt. A bátyjával egy kis, városszéli kunyhóban élő Bodo (Benno Fürmann) bár újra és újra megpróbálja elűzni, Sissi hajthatatlan, és megszállottan hiszi, hogy kettejük sorsa végérvényesen összefonódott.
A környezet és a látvány ugyan nem sugallja valamiféle fantasztikum jelenlétét, az említett kunyhó, vagy az elmegyógyintézetben zajló némely epizód meseszerű elbeszélésmódra utal. A film hősei különös, már-már földöntúlinak mondható viselkedésükkel kilógnak még az intézet zavart elméjű páciensei közül is; mintha közös sorsuk és szerepük nem evilági lenne, hanem egy másik szférában játszódna, és a népmesék dramaturgiájának ívét írná le.
A „Sissi” a 19. századi osztrák császárné, Wittelsbach Erzsébet ragadványnevére utal; ez újabb módja annak, hogy az alkotó Potente karakterét saját történetének képletes „hercegnőjévé” tegye. A film végére mindez egyszerű utalásból konkrét történeti motívummá válik, és a nő szerelmével egy tengerparti kastélyban talál otthonra. A nagytotálba komponált zárósnitt pedig a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” népmesei közhely tökéletes vizuális megjelenítése.
A szófukar dialógusok mellett a rendező színészvezetése is ráerősít minderre: Potente mozgása, reakciói rendkívül lassúak, tekintete olyan érzést kelt, mintha pár centivel a föld felett járna. Természetesen furcsa habitusa magyarázható azzal, hogy egyik felmenője is az elmegyógyintézet betegei közé tartozik, így Sissi esetében is felmerülhet valamiféle pszichés rendellenesség lehetősége, de Tykwer nem tesz erre konkrét utalást.
A rendező az események többértelműségével játszik a film során: a nem túl hétköznapi történések egyrészt racionálisan, másrészt misztikus módon, a sorsszerűséggel is magyarázhatóak. Tykwer az Enyedi Ildikó művészetéből is ismert mágikus realizmus eszköztárához nyúl allegorikus modernkori szerelmi legendájának elmeséléséhez. Ami igazán különlegessé teszi alkotását, az a földöntúlinak ható történetelemek finom, fokozatos adagolása a cselekmény előrehaladása során. A film elején még könnyen gondolhatja a néző, hogy egy realista társadalmi drámának lesz a szemtanúja, a szürrealizmusba hajló fináléhoz érve azonban nem marad más lehetősége, minthogy szimbolikusan próbálja meg értelmezni a történteket.
Elképesztő megfontoltságról és kimértségről árulkodik a rendező visszafogott, ábrázolásmódja; míg jó néhány alkotó esik a metaforák és szimbólumok túlzott használatának hibájába, Tykwer allegóriája egyszerű, közérthető és diszkrét. Előző filmjének rajongói nagy valószínűséggel nem azt kapták, amire számítottak, A harcos és a hercegnő kvalitásait tekintve azonban ugyancsak kiemelkedő, nem mindennapi filmélmény. Elegáns minimalizmussal ábrázolja a szereplők világát megrengető érzelmeket. Meglehetősen bátor húzás volt a rendező részéről, hogy műfajválasztás, cselekményvezetés és a stílus tekintetében mondhatni 180 fokos fordulatot vett – nem meglovagolva ezzel korábbi sikerének hullámait.
Míg a Lola esetében főként az idő múlásának izgalmas és kreatív újraértelmezését, illetve videójátékszerű narratíváját emelik ki a legtöbben, a Harcos – egy-két flashbacktől eltekintve – klasszikus kronológiai sorrendet követ, nem támaszkodik váratlan fordulatokra és vágásának tempója is jóval komótosabb. Werner Herzog meditatív és álomszerű mozijait idézi ez az alkotás.
Ha párhuzamot szeretnénk vonni a Harcos és Tykwer egyéb művei közt – a Lola mellett gondoljunk a nagysikerű A parfüm: Egy gyilkos története (2006), vagy a későbbi Felhőatlasz (2012) című filmekre –, meg kell említenünk a rendező egyik gyakran visszatérő motívumát. Tykwer kamerája ugyanis előszeretettel válik le időnként főhősei életének nyomon követéséről, hogy mások sorsába is betekintést nyújtson, vagy éppen több, térben (és akár időben) távoli karakter mindennapjait tárja fel. A Lolában lepergő fotósorozatokon láthatóak az utcán felbukkanó mellékszereplők alternatív jövőképei, A parfüm kivételes orrú protagonistája képes szaglásával idegen, tőle távoli embereket “szemügyre venni”, a (Wachowskiékkal közösen megálmodott) Felhőatlasz pedig egy évezredeken átívelő, grandiózus sorstörténetet mutat be.
A Harcos és hercegnő sem kivétel, hiszen a cselekmény két igencsak különböző sors találkozási pontjaira, majd összeszövődésére fókuszál. Sissi és Bodo történetét egy ideig külön-külön, mondhatni egy nagy ívű párhuzamos montázs keretében követhetjük, mígnem a film végére ez a két életút szorosan összekapcsolódik egy szentimentálisabb melodráma keretében. Fontosak a tárgyak és helyszínek: Tykwer szeret különböző idősíkokat egyetlen emblematikus térben összehozni – ennek meglepő és kifejezetten pazar megoldását láthatjuk filmjének záró jelenetében.
Az álomképek, a lassú tempó, valamint Potente szuggesztív játéka teszi egyedivé a Harcost, mely mérsékelt szimbolizmusával képes a romantikus filmek zsánerén felülemelkedni. Bár a műfaj más darabjaihoz hasonlóan a románc giccsbe hajló túlhangsúlyozása és misztifikálása jelen van benne, Tykwer a népmesei elemek megidézésével mindezt a film előnyére fordítja. A harcos és a hercegnő érzelmességét bátran vállaló, egyedülálló élményként hat, ami a mai napig képes elvarázsolni nézőjét – újranézése húsz év után is gond nélkül ajánlható.
