Tarr Béla
Kovács András Bálint A kör bezárul című könyvében Tarr Béla életművéről készített átfogó elemzést. A megjelenés idején készült interjúnkban, régre visszanyúló barátságukról, és a magyar film iránti elkötelezettségükről mesélt nekünk a szerző, aki a Sátántangó ötletének megszületését is testközelből élte át: „Én úgy gondolom, hogy Krasznahorkai az utolsó csepp volt a pohárban, tehát Tarr már nagyon errefelé tartott. Ha sorra nézzük a filmjeit, jól látszik, hogy egyre jellemzőbbé válik bennük a körkörös látásmód, egyre inkább a narratív szerkezet határozza meg a filmjeit, de a rá jellemző stílusjegyek még nem álltak össze. A mi akkori beszélgetéseink, '86-'87 tájékán is többek között erről szóltak. A Macbethben és az Őszi almanachban már megfigyelhetőek a később Tarr védjegyévé váló megoldások, és már tudta, hogy a Sátántangót akarja megcsinálni, de hogy miként, az akkor még kérdéses volt. Ehhez kellett Krasznahorkai. Ha ő nincs, akkor is valami ilyesmi irányba mozdul el Tarr filmművészete, de talán az irodalmi vagy narratív háttere nem lett volna olyan erős.”
A filmet a mai napig szívesen veszik elő bárhol a világon egy-egy különleges teltházas vetítés erejéig, az univerzális elmúlás-történet mindenhol, minden korban megtalálja a maga közönségét. 2008-ban egy két részes, átfogó interjút készítettünk a rendezővel, ahol többek közt a Sátántangóról, mint az életmű egyik fontos darabjáról is kérdeztük. Ebből idézzük most fel a rendező elképzelését a film végtelenségéről, és arról a filmnyelvi újításról, ami a 80-as években ösztönözte őt:
Filmhu: Hogy látod, filmjeidben milyen jellegű „mélyülés” figyelhető meg?
Tarr Béla: Ha abból indulunk ki, hogy a világot nem lehet elfogadni olyannak amilyen, és ha erre az embernek van egy kis érzékenysége, ereje és aktivitása, akkor meg is akarja változtatni. Tehát nem fogadja el, hogy ez a létező világok legjobbika. A kezdetekkor úgy éreztem, hogy az igazi problémák szociális jellegűek, és ha ezeket a társadalmi-politikai problémákat megoldjuk, akkor az élet jobb lesz. Amikor azonban elkezdtem egyre jobban érteni, egyszer csak arra kellett rájönnöm, hogy ez nem igaz: nem csak társadalmi és szociális kérdésekről van szó. A problémák ennél mélyebbek, valójában ontológiai jellegűek. Ahogy az ember egyre jobban süllyed bele ugyanabba a körbe, és egyre mélyebbre ássa be magát, akkor lehet látni, hogy egyre kétségbe ejtőbb minden. Azután pedig arra jössz rá, hogy még csak nem is csupán ontológiai problémákról van szó, hanem ezek már kozmikusak. Eljutsz odáig, hogy van a természet, vannak a távlatok, és akkor jön a Sátántangó végtelensége. Ahogy egyre univerzálisabbá válik az ember gondolkodása, ahogy mélyülsz el valamiben, úgy alakul a film stílusa is. Az egyik filmből következik a másik – legalábbis stiláris értelemben. Ezek pedig hál’istennek nem kívülről jönnek az ember életébe, hanem belülről következik. A Sátántangóban nem az volt a kockázatos, hogy ki fog megnézni egy 7 órás filmet, hanem az, hogy lehet-e egy ilyen dramaturgiai szerkezetet, ritmust létrehozni, és egy regényt így megfilmesíteni. Magában a filmnyelv létrehozásában volt a kockázat. Ezt pedig azok, akik a pénzt adják, vagy ilyesmivel foglalkoznak, többnyire meg sem érzik. Talán a kész filmet megértik, de valószínűleg még azt se. Ha megkérdeznéd Godard-t, milyen körülmények között csinálta meg a Kifulladásigot, vagy milyen helyzetben van Jim Jarmusch, hogyan dolgozik, szerintem szóról szóra ugyanazokat a történeteket mesélnék el, mint én.
