A szemlepremiert megelőző műhelyvetítésen a jelenlévők a rendezőt kérdezhették munkájáról. Maár Gyula a film ötletének keletkezéséről a következőket mondta: „Ez nagyon régi forgatókönyv. Ha jól emlékszem, közvetlenül a Prés (1971) című Balázs Béla stúdiós filmem után írtam. Lehet, hogy ma is sok szempontból elfogadhatatlan, de az akkori időszakra nézve próbáljuk ezt köbre emelni: ez a film semmilyen szempontból nem létezhetett. Úgyhogy nem is csináltam vele semmit, talán csak a BBS-nek mutattam meg. Lehet, hogy abból a szituációból, amibe a Prés, a Déryné, hol van? meg a Teketória után keveredtem, egy narratívabb irányba kerestem kiutat, és csináltam azokat a filmeket, amelyek aztán elkészültek. De természetesen nekem ez az anyagom, amit mindig is szerettem.”
Hogy miért volt képtelenség ennek a történetnek a megvalósítása a 70-es években, arra a film által közvetített gondolatok adnak választ. „A gerinc és a kiváltó ok Simone Weil volt, ez kétségtelen – mondja Maár a film szellemi irányáról. – A másik főszereplő az a pap, akinek illúziója, hogy megkeresztelje a mozgalmat. Ez most nevetségesen hangzik, de volt ilyen elképzelés. Nem a Horváth Richárd-féle békepap-mozgalomra gondolok, ami egy tökéletesen manipulált dolog volt. Itt arról van szó, nagyon leegyszerűsítve, hogy az őskereszténység és a kommunisztikusság között van egy elképzelhető vonal, amit ez a filmbéli pap illúzióként fölhasznál. A lényeg, hogy az ő hite ebben tiszta – ezt szeretné ábrázolni a film.”
 |
| „Simone Weil, aki teljesen valódi, tulajdonképpen a lehető legilluzórikusabb“ |
Trill Zsolt jeleníti meg egyébként – száz százalékos koncentráltsággal – a „mozgalmár papot”, míg a rendház remetéjének, a betegágyáról Simone Weil gondolatait közvetítő atyának lélekkel való megtöltését Zsótér Sándornak köszönhetjük. „Az a vicces a dologban, hogy Simone Weil, aki teljesen valódi és koherens, tulajdonképpen a lehető legilluzórikusabb, amit csak el lehet képzelni. És ehhez képest már majdhogynem realitásnak tűnik az a tökéletes irrealitás, amit Trill Zsolt képvisel” – teszi hozzá Maár a film két fő csapásirányáról beszélve.
A Zsótér és Trill által közvetített világképek mellett azonban másfajta megközelítésekkel is szembesülhet a néző. Akadnak olyan lakói is a rendháznak, akik a háború után (vagy még régebben) elvesztett hitüket vagy illúzióikat az élvezetek hajszolásával próbálják helyettesíteni, a feszület árnyékában dorbézolva. Ehhez kapcsolódik egy lényeges változtatás az eredeti könyv soraihoz képest: „Eredetileg egyetlen nő volt a történetben. Tarr Bélának támadt az az ötlete, hogy Törőcsik Mari legyen benne a filmben, de én úgy éreztem, hogy azt az egy nőt, akit eredetileg írtam, Marinak nem szabad eljátszania. Ő sem akarta egyébként. Akkor támadt az a gondolatom, hogy vágjuk ketté ezt a nőt. Így lett belőle Cseh Annamária, aki „lefunkcionálja” a dolognak egy részét, és így lett Mari is olyan, amilyen.”
Elnézve a filmet, úgy tűnt: jó és rossz közötti különbségtétel nehézsége is megjelenik benne. A rendház tagjait látván ugyanis egyikről sem állapíthatjuk meg: erény vagy bűn az, amit elkövet vagy képvisel. Ráadásul – Weil-t idézve: – „jó és rossz, mint ellentétek, tulajdonképpen egylényegűek egymással”. Erre vonatkozó kérdésünkre Maár Gyula határozottan kijelentette: nem foglalkoztatták őt ezek a fogalmak. „Ahhoz, hogy élni tudjunk, mindannyian valamiféle illúziórendszerrel dolgozunk. Ezek között persze van minőségi különbség, de funkcióbeli nem nagyon, hiszen ha valaki ostoba illúziókban találja meg az egyensúlyát, az attól még funkcionálisan teljesen rendben van.”
 |
| „Akkor támadt az a gondolatom, hogy vágjuk ketté ezt a nőt“ |
„Nagyon szeretem a zárt közösségekben dúló szenvedélyeket, őrületeket, amelyeket – hogy divatos és szörnyű szóval éljek – egyszer csak fölülír a történelem“ – árulta el Maár, mi foglalkoztatta még a történetben. A film fekete-fehér voltára vonatkozó kérdésre annyit mondott: „Ez számomra egy fekete-fehér film, én ezt csak ennek tudtam elképzelni a fehér rendházzal és a fekete, libegő reverendákkal. De Medvigy Gábor, a film operatőre is rögtön úgy gondolta, hogy ez egy született fekete-fehér film.“
A Töredék gyártója a Tarr Béla és Téni Gábor nevével fémjelzett TT Filmműhely, melynek alkotói közösségébe annak indulásakor Maár Gyula is meghívót kapott. „Amikor érkezett a körlevél, hogy Tarr Béla engem is szívesen látna itt, evidens volt, hogy érdekel a dolog. Sőt, szinte az egyetlen lehetőségnek tartottam. Akkor odaadtam Bélának egy könyvet, amelyet nemrég írtam, és amely a mai állapotomhoz jobban hasonlít, mint mondjuk a Prés, vagy akár a Töredék. Ő azt mondta erre – megpróbálom tűrhetően idézni –, hogy ez locsogás, ez semmi, ez nulla… Gondoltam magamban: hát akkor adok majd mást, olyat, ami tetszeni fog neki. Ez volt a Töredék.”
A film keletkezésének történetéhez hozzátartozik, hogy a jelenlegi terv már 2004-ben készen állt, ám annak megvalósítására – támogatások híján – mostanáig várniuk kellett az alkotóknak. A szintén jelen lévő Tarr Béla a film producereként annyit mondott: „Megvan a film, fogadjátok szeretettel. Ezt már nem lehet leradírozni a vászonról.”
