Az étel, amiről a recept alapján nem is gondolnánk, mennyire kirobbanóan ízletes. Vegyünk egy vaskos szelet családi drámát, traumákkal és szerteágazó rokoni kapcsolatokkal. Ehhez adjunk egy magas fordulatszámon pörgő szűk chicagói munkahelyet, ahogyan anno mondjuk a Vészhelyzetben láthattuk. Mindezt alaposan forgassuk át Robert Altman szabadon áramló tablójában, bőven meghintve a Safdie-testvérek nyers káoszával. Mindezt alaposan pácoljuk egybe és ha már kellően idegesen lüktet a sztori, lazítsuk fel egy merőkanálnyi fekete humorral. Ne feledjük, a helyszín mégiscsak egy zsíros kifőzde, így némi főzős reality és egy pici gasztrópornó is nyugodtan belefér.

A helyzet az, hogy papíron tényleg csak igen rossz közelítésekkel lehet körbe írni, mitől és hogyan működik A mackó, illetve miért nyűgözte le annyira a közönséget a tengerentúlon. Az alapsztori, vagyis hogy a világhírű séf a tesó halála után visszatér a zsírszagú családi szendvicsezőbe, leírva nem túlzottan eredeti. A többségében fél órás epizódokban a különféle szereplők a totális összeomlás szélén egyensúlyozva, egymás szavába vágva kiabálnak. Közben meg vakarjuk a fejünket, mit is jelent ez a bizonyos mackó, amit a címben is jelöltek.

Aki persze hagyja magát sodródni az árral, azt igen hamar beszippantja a The Beef nevű büfé sercegő húsos szelleme, majd szép lassan kirajzolódnak előtte a személyes drámák és komplex viszonyrendszerek. Akit kezdésnek rögtön bedobtak a mélyvízbe egy brutálisan pörgő munkahelyen, az pontosan ismerheti az érzést, amikor szlenges félszavakból és elkapott arcrándulásokból kell összerakni, ki kicsoda és pontosan mit akar. Az alkotók ezt a nyilván kockázatos, ám hosszabb távon maximálisan kifizetődő taktikát követik, amivel végül olyan mélységekbe képesek relatíve rövid idő alatt leásni, amire más sorozatok általában csak jóval több évad alatt képesek.

A mackó az egyes szereplőkön keresztül olyan súlyos témákat boncolgat, mint a toxikus családi viszonyok, önsorsrontó bűntudat, vagy az önbizalom ellentmondásai. A világ legjobb éttermeiből visszatérő Carmy a maga sajátos módján próbálja egyben tartani a kaotikus vállalkozást, ám főképp a testvére örökségével birkózik. Richie, a család barátja hevesen ellenáll, miközben a frissen csatlakozott Sydney tanulni szeretne a híres séftől. Carmy katonás haute cuisine módszerei nyilván szöges ellentétben állnak a csótányos kifőzde hagyományaival, miközben a csontvázak is sorra hullanak ki a szekrényből.

A fentiekből talán nyilvánvaló, de a rend kedvéért azért jegyezzük fel, a forgatókönyv elsőrangú, a rendezés friss és feszes, a képi világ izgalmas, a vágás lenyűgöző, a zeneválasztás kifogástalan. A képernyőn talán a Mad Men óta nem volt ennyire egyben egy munkahely hangulata és darázsfészke, csak épp itt nem cigifüstös irodákban hömpölyög a sztori, hanem a klausztrofób konyhában pörög olyan tempóval, ahogy a felkockázott hagyma tud odakapni, ha nem vigyáz az ember.

Ez a sok ínycsiklandó finomság persze mit sem érne, ha nem sikerült volna fantasztikus színészgárdát találni az egyébként nem éppen könnyű feladatra. A mackó talán legnagyobb dobása, sok más hasonló színvonalú sorozathoz hasonlóan, hogy kezdő vagy kevéssé ismert arcokat kínált meg a nagy kihívással, akik egytől-egyig élnek is a lehetőséggel.

Már most borítékolható, hogy a fantasztikus fizimiskájú és komoly aurával bíró Jeremy Allen White arcával hamarosan sokat fogunk találkozni. De Ayo Edebiri és az eddig inkább apróbb mellékszerepeket kapó Ebon Moss-Bachrach nevét is érdemes lesz memorizálni. Mellettük pedig számos veterán feltűnik, sőt, a második évadban egy-egy apróbb szerepben már ikonikus nagyágyúk is örömjátszanak (aki teheti, semmiképp ne olvasson utána, kikről van szó, az ízbomba úgy az igazi).

A sorozat szülőatyja, Christopher Storer egyébként maga is Chicago környékéről származik és korábban inkább első vonalbeli stand-up komikusokkal dolgozott. Bo Burnham és Hasan Minhaj kulcsfontosságú önálló estjei mellett Storer rendezőként Ramy Youssef szintén kiváló, Ramy címen futó sorozatába is bedolgozott. Mindezt azért érdemes külön kiemelni, mert A mackó több ponton is kapcsolódik az említett előadók megkerülhetetlen munkásságához. A sorozat egyrészt maga is erősen verbális, párbeszéd-alapú, másrészt végig pompásan egyensúlyoz a dráma és humor, a súly és könnyedség vékony határán.

Ha már szavak, az eddigi két évad akár úgy is felfogható, mint a címként választott rejtélyes “mackó” szócska felfejtése. Nem véletlen, hogy az internet angol nyelvű szegletében kommentek, cikkek és mélyebb esszék egész sora boncolgatja, miként árnyalódik részről részre az angol “bear” jelentése. Míg kezdetben homályos utalásokat kapunk, a második szezonban egyre több kontextusban felbukkan, a nyomozás izgalmát kínálva a szemfülesebb nézőknek.

 

Míg az első évad központi témája a szembenézés és elfogadás, a folytatás tíz epizódja az újrakezdés és megújulás köré épül. Mindezt az alkotók olyan komolyan veszik, hogy A mackó is határozottan szintet lép és a családi étterem renoválásával párhuzamosan merészen tágítja a fókuszt. Nemcsak az egyes szereplőket látjuk más helyszíneken és szituációkban (például külföldön), de a privát tereikbe is belépünk, újabb és újabb izgalmas mellékfigurákkal és szálakkal bővítve a cselekményt.

Az eddigi csúcsra végül a kettes évad hatodik részével jutunk, amit túlzás nélkül fel lehet tenni a valaha készült legjobb sorozatepizódok polcára. Az önmagában nézve is teljes értékű, régi karácsonyokat felelevenítő epizód bő egy órája nemcsak új megvilágításba helyezi a fő karaktereket, de az ábrázolt családi nyomasztás még annál is sokkal sűrűbb, amivel a Shiva baby sokkolt néhány éve.

Már önmagában ezért az epizódért s érdemes bekapcsolódni A mackó világába, na meg azért, mert a széria egyenes úton halad a kultusszá válás útján, és a következő évadokkal könnyedén a legfontosabb kortárs televíziós produkciók élmezőnyében találhatja magát. Bár a tíz epizódos évadokat nyilván utólag darálva is lehet majd pótolni, a sorozat úgy adja ki igazán az ízeit, ha fokozatosan, komolyabb odafigyeléssel, ínyenc módjára fogyasztjuk.