Martin Scorsese

filmhu: Mit jelent önnek a Rolling Stones?

Martin Scorsese: A zenéjük része az életemnek egészen a 60-as évek óta, de élőben látni csak jóval később volt szerencsém őket, valamikor a 70-es években. Nagyon inspirálóan hatottak rám: dalaik hallatán képek jelentek meg a fejemben. Számos filmemben használtam a nótáikat, az Aljas utcáktól kezdve a Dühöngő bikán át a Casinóig. Az évek során többször beszéltünk Mickkel (Jagger – K.L.), hogy együtt kellene dolgoznunk. E koncertfilm alkalmat adott rá, hogy újra átérezhessem a zenekar iránti rajongásomat. Erről az együttesről képileg mindent elmondtak már. Amit hozzá lehet tenni, az a személyes hangvétel: az élő előadás megragadására irányuló vágyam, s az efölötti idegességem is részévé válik a filmnek. Önreflektáló módon. Meg egy kis humorral. Hiszen engem is a humor tart életben.

KONCERT-ENERGIA

filmhu: 1977-ben készített már koncertfilmet Az utolsó valcer címmel (a The Band együttesről - a szerk.). Mennyiben más ez a munka?

M. S.: Annyiban, hogy rengeteg kamera állt rendelkezésünkre. Célom az volt, hogy megragadjam az élő fellépés energiáját a kamerával. Hogy milyen varázs jön létre egy Stones-koncerten. A kamerák elhelyezése kulcsfontosságú. Hogy mit mutatunk, és mikor mire vágunk. Ha jól csináljuk, átadhatjuk egy koncert illúzióját a mozinézőnek. A zenészek valami különös érzékkel tudják megállapítani, milyen aznap este a közönség, mekkora az érzelmi hőfok a nézőtéren, és abból milyen koncert fog kisülni. Amit egy magamfajta filmes tudhat: ismeri a dalokat, tudja, körülbelül ki merre mozog majd a színpadon, és tervezget a storyboardon. De aztán a banda kilép a színpadra, és úgy elröppen az idő, hogy közben fel sem tűnik, lement a koncert. Mintha csak ötperces lett volna.

"Dalaik hallatán képek jelentek meg a fejemben"

filmhu:Bob Dylanről szóló dokumentumfilmje után hasonlóba kezdett George Harrisonról. Hogy áll vele?

M.S.: Még mindig a családi felvételeket, a házimozikat nézegetem hozzá. Az egy hagyományos dokumentumfilm lesz.

FILMES MŰVELTSÉG

filmhu: A mozi és a filmtörténet iránti szerelme nem csökkent az évek során, a filmrestauráció lelkes szószólója a World Cinema Foundation élén. Miért?

M.S.: Az amerikai némafilmek kilencven százaléka megsemmisült. Az 1950 előtt készült hollywoodi filmek felének bottal üthetjük a nyomát. A 80-as években barátaimmal felismertük, hogy mindez a mi filmjeinkkel is megtörténhet. Az egész mozgóképes örökség kitörlődhet így – ekkor kezdtük a hollywoodi stúdiókat buzdítani a restaurációs munkákra. Az új alapítvány most nemzetközi szintre szeretné kiterjeszteni ezt a tevékenységet. Magyarországról például csodálatos filmek jöttek az 50-es és 60-as évekből. Ezeket meg kell becsülni és őrizni. Filmesek bevonásával listákat állítunk össze és köröztetjük a szponzoraink között. Az õ választásuk alapján restaurálunk bizonyos számú filmet a listából. Egyszer George Lucas felhívott: „Marty, képtelen vagyok dönteni. Inkább adok nektek százezer dollárt, csináljatok minél többet!” (nevet)

"Rengeteg kamera állt a rendelkezésünkre"

filmhu: Milyen impulzusokat kapott mozinézőként, amelyek késõbbi rendezői munkásságára is hatottak?

M.S.: Fiatalon alapvetően három nemzeti filmgyártás hatott rám a leginkább: az amerikai, a brit és az olasz. Aztán később a francia új hullám, meg az orosz film. Az elsõ mozi, amit láttam tõlük, az Alekszandr Nyevszkij volt. Szó szerint belesétáltam a hatalmas képekbe. „Hát ez meg micsoda?” Mert előtte nem láttam én semmit. Se a Patyomkin páncélos-t, se az Októberi forradalmat, de Pudovkin műveit sem. Aztán megszereztem Prokofjev zenéjét lemezen. Ami nagy szó volt. Mert a lakótelepi tömbben feltenni egy albumot egyet jelentett azzal, hogy azt az összes szomszédnak végig kellett szenvednie! Morogtak is miatta!

MOZIFENEGYEREKEK

filmhu: Mint az egyik legnagyobb mozgóképes műveltséggel bíró rendező, mit szól ahhoz a tendenciához, hogy a filmek az elmúlt húsz évben l’art pour l’art módon egyre inkább más filmekre reflektálnak, ahelyett, hogy valódi élettapasztalatra épülnének?

M.S.: Ez érdekes… Én is sokat dolgozom. Már három éve próbálom befejezni egy könyv olvasását! Voltak időszakai az életemnek, amikor egyáltalán nem jártam társaságba. Időnként napokig elzártam magam. De nős vagyok, gyerekem is van, meg ott a produkciós cégem, így már más. Manapság sokan már egyáltalán nem reflektálnak semmiféle eredetre, származásra, személyes előtörténetre, hanem csak filmes stílusokkal játszadoznak, és ezzel dekadens módon önmagán túl nem terjedõ, önreflektáló életműveket hoznak létre. Ezt nem áll szándékomban megítélni, de annyit mondhatok: majd meglátjuk, mi hullik ki a rostán, és mi állja ki az idő próbáját: vajon képes lesz szólni az korosztályokhoz? Talán Tarantino és néhányan fennmaradnak. Ha ez nem sikerül, popcornnal van dolgunk, amit hamar befalunk, aztán félredobjuk.

"A zenéjük része az életemnek"

filmhu:Abba a generációba tartozik, amely Új Hollywood kebelén meghonosította ezt a filmes idézetekkel teleszőtt történetmesélést.

M.S.: Igen, az én generációmat hívták elõször moziőrülteknek („Movie Brats” volt az eredeti kifejezés , az azonos címû könyv nálunk Mozifenegyerekek címmel látott napvilágot – K.L.). De szimplán moziőrülteknek hívni minket pejoratív kicsengésű. Akkoriban azt állították rólunk, hogy nem az életbõl merítünk. Ami nem igaz. Egyáltalán nem! A filmek, amiket készítettem, nagyon is valós tapasztalatokból épültek fel. El kellett telnie tizenöt-húsz évnek, mire meghalt egy csomó ember a környékemen, csak akkor tudtam végre előállni, és szabadon beszélni arról, ami történt. Vagy félig szabadon. És még ma sem tudom teljesen kinyitni a számat. Nem is fogom. A filmjeimbe rakom ezeket a dolgokat. A szicíliaiak között, abban az utcában, abban a lakásban, átéltem, mi a jó, mi a rossz, mi az, hogy valami élet-halál kérdése, mi az, hogy szegénység, milyen az utca valósága – s ezek rányomták bélyegüket a filmjeimre. Mindez nagyon is valóságos. Természetesen az egészet elvarázsoltam a mozi imádatával, mert úgy láttam, onnan ez az egyetlen kiút a számomra. Azt hittem, milyen jó lesz majd westerneket és musicaleket rendezni, de végül ezeket a mozikat csináltam meg, amelyek révén most itt ülök. Spielberg ugyanez az eset. Az arizonai Phoenix-ben a kétszáz ott élő zsidó egyike volt. Ez automatikusan érdekes szituációba helyezi az embert. A vágy, hogy túllépjen önmagán, azon a világon, amiben él – kilépni az űrbe, ez a motívum nála ebből ered! Õ máshogy látta az eget Phoenixben, és én is máshogy láttam az eget New Yorkban.