Kedd, 23:30-tól a tv2 Moziban

Legkorábbi emlékeim arról, hogy a moziban a félelemtől reszketek, egészen egy gyermekkori álmomig vezetnek vissza – álmodni végülis olyan, mint filmet nézni. Ebben az álomban velőtrázó sikolyok jelzik egy láthatatlan valami közeledtét, amely végigmászott házunk folyosóján a nappali felé, ahol én rémületemben gombóccá gömbölyödve feküdtem a kanapén.

Nem lehettem több öt évesnél, és most, hogy végiggondolom azt, hogy egész gyermekkoromat a félelem töltötte ki – félelem a sötéttől, félelem a félig nyitott ajtóktól, félelem a szekrényektől, és általában félelem bármitől, ami valakit vagy „valamit” rejtegethet – nem győzöm csodálkozni azon, hogy végülis a mystery filmek rendezője, és a műfaj nagy rajongója lett belőlem.

Miért élvezzük annyira a félelmet? Miért szeretik az emberek a poklok poklát megjárni a moziban? Szerintem az az áthatolhatatlan fal, amely a horror esetében különösen jelen van és a nézőt stabilan a helyén tartja, átalakítja a reszketést valamiféle kényelmetlen, de egyszersmind vigasztaló és kétségtelenül nagyon intenzív érzelemmé.

Veszélyesen könnyű a filmesek számára a fröcskölő vér és különleges effektusok között a megkívánt reszketés helyett merev elutasítást kiváltani. Mindent megmutatni – amely gyakran csak költségvetés kérdése – gyakran sokkal felületesebb, mint sejtetni vagy éppen semmit sem megmutatni. Számomra a képzeletre bízni annak az aggódásnak, megszállottságnak, sőt paranoiának a lényege, amely mindannyiunk tudatalattijában benne rejlik. Ha ezt felébresztjük, visszarepítjük a nézőt gyermekkorának legsötétebb zugaiba – vissza ahhoz a bizonyos reszketéshez.

Szerintem a legtöbb hasonló történet vallásosan elfogult, és morálisan áll hozzá a kérdéshez, majdnem mindig valahogyan a bűnösséggel kapcsolatba hozva azt: az egyén, aki megpróbálja legyőzni a természetet, és át meri lépni az embert és istent elválasztó határt; a szellemjárta ház, amely csak akkor tisztul meg, amikor millió darabra robban; általában véve az Isten az Ördög ellen sztereotípiája.

A Más világban megpróbáltam a problémát a másik oldalról megközelíteni. A lehető legegyszerűbb történet és drámai hatások (beleértve ebbe a különleges effektusokat is) mellett a szereplők egyéniségét igyekeztem minél összetettebbnek mutatni. Nincsenek hősök vagy gazemberek. Csak emberi lények, akik valami értelmet keresnek helyzetükben.

Ezzel a filmmel, amely tele van hosszú, sötét folyosókkal, tiszteletemet teszem az előtt az ismeretlen lény előtt, amely álmaim folyosóját lakta.
Alejandro Amenábar