Hogyan kezdtetek el együtt dolgozni a Vakondok-sorozaton?
Csépai Gábor: A szívemnek örökké kedves Stylaw zenekar hozott össze minket, és sok közös projektbe belekerültünk, mint például a Terézanya (csapjad!) című internetes videó, amihez Szilárd vette fel a hangomat. Aztán támadt egy ötletem egy dokumentum tévésorozatról, ami a magyar független művészeti szcénát dolgozza fel, és ezt egy zenei tévének is pitcheltem, de nem jött össze. Szilárd viszont azt mondta, hogy mi lenne, ha sorozat helyet csinálnánk ebből egy filmet. És akkor elkezdődött az ötletelés, rengeteg téma szóba került.
Az első film street-artról, zenéről, extrém-sportokról szólt, de sokféle dolgot láttunk még, ami izgalmas, és azt gondoltuk róla, hogy érdemes feldolgozni. Gyakorlatilag egymástól tanultunk, egymásnak mutogattuk az egyre érdekesebb témákat.
A Stamps Back forgatása / Fotó: Stampsback.hu / Dester Photography
Mi a munkafelosztás köztetek?
Gábor: Szilárd csinál mindent, aminek van értelme ebben a dologban, a technikai megvalósítás, a rendezői döntések az ő asztala és én a kreatív energiákat adom hozzá. Gyakorlatilag asszisztálok hozzá és abból a koncepcióból dolgozunk, amit még a legelején megírtam. Az első és harmadik résznél én szerveztem le az interjúalanyokat és a helyszíneket, de utána igazából Szilárd átvette ezt a feladatot is.
Matusik Szilárd: Gábor találta ki a Vakondokat, nekem ez azért jött kapóra, mert akkoriban kezdtem el vágóként dolgozni tévéknél, de akartam valami saját indíttatású dolgot is csinálni. A szubkulturális téma hozzám is közel állt, ezért megtetszett az ötlet. Nagyon érdekelt a szakmai megvalósítása, hogy milyen lehet vágóként, rendezőként, operatőrként végigvinni. Első körben úgy kezdtük, hogy én hoztam egy kamerát, Gábor hozta a témákat és az interjúalanyokat. Nem nagyon volt egy előre kitalált, leszervezett folyamata a dolognak, Gábor ment, követtem a kamerával, a végén összevágtam belőle valamit és közösen megnéztük a végeredményt.
Ha volt olyasmi, amit mi ketten nem tudtunk megcsinálni, mint a zene vagy a grafika, akkor kerestünk hozzá valakit az ismeretségi körből. A későbbiekben egyre szervezettebb lett a munka, de az megmaradt, hogy amit tudunk, azt mi csináljuk, javarészt ez egy két fős történet, persze sok segítséggel.
Mikor jött el az a pont, amikor már nem csak saját magatok finanszíroztátok a filmeket?
Szilárd: Igazából minden rész azért készült el, mert valamilyen személyes kapcsolatunk van a témával. Olyan erős volt a belső késztetés, hogy megcsináljuk ezeket a filmeket, hogy nem számított, hogy nincsen rá pénz, vagy hogy még nekünk kell rákölteni, hogy elkészüljenek. Az első háromnál semmilyen más forrásunk nem volt, a negyedik részhez, a Végigjátszás volt egyedül az, amihez sikerült szponzorokat találnunk. Nagyrészt mindenkit, aki besegített, ki tudtunk fizetni piaci áron, és fedezte az eszközbérlést is. Emiatt hat hónap alatt el is készült, amíg a többi rész átlagban két évet vett igénybe.
Az ötödiknél, a Stamps Backnél pedig egy Indiegogo kampány keretében tudtunk pénzt gyűjteni arra, hogy eszközöket vegyünk. Ennek hála szabadon forgathatunk, nem kellett számolgatni, hogy még hány nap fér bele, de magára a gyártásra és az utómunkára itt sem volt külön forrásból származó költségvetés. Három évbe telt elkészíteni, mert mindenki szívességből és szabadidőben dolgozott rajta.
Csépai Gábor és Matusik Szilárd / Fotó: Moleman.com
A második Vakondokban a kortárs demoscene-nel foglalkoztatok, a Stamps Backben most a gyökereinek jártatok utána. A filmből kiderül, hogy ez egy rendkívül szerteágazó szubkultúra itthon, ami a másolt Commodore 64-es játékok intróiból nőtte ki magát. Hogyan foglalnátok össze a lényegét?
Szilárd: Ez egy olyan művészeti forma, ami a '80-as évek előtt gyakorlatilag elképzelhetetlen volt, mert kellettek hozzá az otthoni számítógépek. Egy teljesen új megközelítése annak, hogy hogyan készítünk audiovizuális műalkotásokat. Nem szimplán analóg művészeteket ülteti át digitális formába, az ember agyát veszi igénybe, algoritmusokat kell kitalálni és leprogramozni hozzá, ami a látványt generálja. Eköré itthon is közösség épült, ami a mai napig létezik.
Gábor: És ez egy kompetitív közösség, akik benne vannak, egymással versenyeznek, hogy ki tud meghökkentőbb, izgalmasabb alkotást kihozni belőle. Fontos, hogy nincs hivatalos díja, nem nyernek vele Oscar-t vagy nagy szponzor támogatást, pusztán az alkotás élményéért és a többiek elismeréséért csinálják.
Szilárd: Abban is egyedi a művészetek között, hogy a kezdetek óta underground tudott maradni, nem tud úgy kitörni a mainstream közegbe, mintha mondjuk zenéről vagy festészetről lenne szó, és nem is lehet belőle pénzt csinálni. A műveléséhez és a befogadásához is szükség van valamilyen szinten technikai tudásra. Persze nyilván a Commodore 64 idején még mindenki, aki értett a géphez, hanyatt esett attól, hogy egy kocka forog a képernyőn, mert addig lehetetlennek gondolták, hogy ezt ki lehet belőle hozni. Manapság a számítástechnika elért arra a szintre, hogy önmagukban is lenyűgöző dolgokat tudnak csinálni, de ahhoz, hogy igazán értékeld, meg is kell értened, hogy technikai szinten miért jelent nagy teljesítményt.
Gábor: Talán mégis tudnám hasonlítani egy ősi tudományhoz: ez a szakrális geometria, amiben ugyanúgy találkozik a művészet és a geometria, mint itt. Látványos, szép dolog, és mögötte viszont egy abszolút szabályszerű geometriai törvényszerűség van.
Fotó: Stampsback.hu / Dester Photography
Ti hogyan kerültetek bele a szcénába?
Szilárd: A demoscene középiskolás korom óta ismerős volt, bár vidéken jártam suliba, így inkább csak olvastam róla újságokban, meg a neten.
Gábor: Én akkor fedeztem fel, amikor elkezdtünk forgatni. De szerelem lett első látásra, olyannyira, hogy be is vontak, egy Function-nyertes demóban szerepel a hangom. (A Funciton a legnagyobb hazai demo-party - A szerk.)
Szilárd: A videójátékos része pedig szerintem közös érdeklődés, mindketten a Commodore 64-en nőttünk fel, még ha az életkorunkból kifolyólag már nem is az aranykorában.
A demoscene kapcsán rengeteg más téma is felmerül a filmben, a lemezújságoktól a játékok postai úton történő csereberéjén át a hackelésig. Meglepődtetek rajta, hogy ennyi utat megnyitott?
Gábor: Amikor elkezdtük a Vakondokat, azzal találkoztunk, hogy bármelyik témát szét lehet bontani sok irányba. A demoscene így is meglepően összetett világot tárt elénk.
Szilárd: Én annak idején olvastam a lemezújságokat és jártam a partikra, úgyhogy itt alaptémák nagyjából a fejemben voltak. Ami viszont nekem is váratlanul derült ki, amikor arról meséltek, hogy feltörték a magyarországi első, 450-es GSM hálózatot. Persze ebben nem volt benne az egész szcéna, csak néhány ember a szcénán belül. Forgatás közben döbbentem rá, hogy elég kemény dolgokat megcsináltak egyesek, akik kiokosodtak a C64-es játékok feltörésén.
Stamps Back
A C64-es játékok feltörése és a swapperkedés, azaz postai úton, bélyegekkel trükközve terjesztése eleve elég szürkezónás dolog. Nehezebb volt ennek kapcsán szóra bírni az alanyokat, mint a korábbi részekben?
Szilárd: Nyilván Magyarországon a 80-as években semmilyen lehetőség nem volt legális úton megvenni ezeket a játékokat, így talán nincs senki, aki elítélné őket emiatt. Sokan bevállalták, de akadt öt-hat ember, aki teljesen elzárkózott az elől, hogy nyilatkozzon, pont az illegalitásba nyúló dolgok miatt. Lehet, hogy ezek a dolgok már elévültek, de mondjuk lehet, hogy most már cégmenedzserek egy jól menő multinál vagy saját bizniszt építettek ki és nem akarják, hogy összekapcsolják őket ilyen necces témákkal.
De az illegális tevékenységek csak egy kis szeletét jelentették a szcénának, nem az egészet jellemezte. Alapvetően a demoscene is teljesen levált a játékok másolásáról. Miután annak idején rájöttek, hogy nem is kellenek a játékok ahhoz, hogy odarakják elé intróként, amit készítenek, onnantól kezdve gyakorlatilag egy önálló művészeti szubkultúraként működik.
Mekkora az átfedés a klasszikus 80-as, 90-es évekbeli demoscene és a kortárs scene között?
Gábor: Megvannak benne a régi legendák, még ha sajnos egyre kevesebben is. Szerintem pont az a lényege, hogy van benne egy generációkon átívelő kommunikáció és közösség. A zenében és egyéb képzőművészetekben nem láttunk ilyen fajta összetartást, ilyen találkozókat. Talán egyedül a Tilos Rádió partik hasonlíthatóak ehhez, mert a Tilos is egy ilyen multi-generációs kulturális közösség.
Szilárd: Azok közül, akik a 80-as években, kamaszként elkezdték, demokat ma már nem nagyon csinálnak, családjuk, munkájuk van, de egy-két évente előfordul, hogy megjelennek a demo-partikon és egymással is összejárnak. A 90-es évek generációjából viszont sokan a mai napig aktívan jelen vannak, sőt valószínűleg ők vannak a többségben a scene összetételét nézve. Mindig jönnek fiatalok, de akkora “tömeget” már nem foglalkoztat, mint amikor még ez az egy dolog volt, amit számítógéppel játék mellett úgy lehetett csinálni, hogy közösség is volt körülötte.
Fotó: Stampsback.hu / Dester Photography
Gábor: Kivéve, ha most a Vakondok divatot csinál belőle! Egyébként az a baj, hogy azért munka van mögötte, időt és energiát kell bele fektetni, nem lehet csak úgy simán elkezdeni.
Kaptatok már olyan visszajelzést a filmekre, hogy növeltétek vele valamelyik szubkultúra népszerűségét?
Szilárd: Tudok olyanokról, akik a Vakondok 2-ben találkoztak először a magyar demoscene-nel, és mára meghatározó szereplői lettek. A játékfejlesztéssel foglalkozó negyedik rész kapcsán több programozó is mondta, hogy mekkora szakmai motivációt adott nekik. Szerintem az a legjobb hozadéka ezeknek a filmeknek, hogy tud megmutatni új dolgokat embereknek és motiválja őket arra, hogy részesei legyenek egy-egy ilyen dolognak.
Gábor: Nekem is nagyon jól esik, amikor mondjuk rám ír egy arc, akit ismerek a zenei életből, hogy te akkor mész erre a demo partyra? Régi ismerősöket is vissza tud néha hozni az életembe. De például Suppa, aki az első Vakondokban szerepelt MC-ként, az ötödik rész bemutatóján találkozott egy sráccal, akiről kiderült, hogy régen swapper volt és tőle kapta a játékokat anno.
Van már tervetek a következő filmre?
Gábor: Téma van, inkább az most a kérdés, hogy akarunk-e megint egy dokumentumfilmet készíteni. Bennem inkább arra van motiváció, hogy próbálkozzunk meg más műfajjal is. Most egy fikciós filmet írok, és ha lesz olyan jó, akkor merem megmutatni Szilárdnak.
Szilárd: Ötlet az mindig van, meg amióta vannak a filmek végtelen számú javaslatot kapunk mindenkitől, hogy miről kéne még filmet csinálni. Viszont az ötödik rész utómunkájánál már nagyon éreztem az időhiányt. Időközben megszületett a kisfiam, és Gáboréknak is lett egy kislányuk, és mivel ez egy teljesen szabadidős projekt, a munka és a család mellett húzós. Egyelőre nem tervezek belekezdeni semmi újba, most gyűjtünk egy kis erőt és csiszolgatjuk az ötleteket, aztán kiderül, hogy mit hoz a jövő.
Ismerd meg a magyar Commodore 64 szcéna titkait!
Mostantól bárki elmerülhet a hazai számítógépes művészeti szubkultúrában. Ingyenesen online nézhető lett a Vakondok szubkulturális dokumentumfilm-sorozat új része, a Stamps Back, ami a 80-as, 90-es évek Commodore 64-es demoszcénájáról szól.
