Mécs Mónika: 1996-ban végeztem Zsombolyai János osztályában, a legelső produceri osztályban. Nagyon élveztem a képzést, mert a szaktantárgyainkon kívül folyamatosan együtt tanultunk, dolgoztunk a rendezőkkel, operatőrökkel és vágókkal. De igazából már húsz éves korom óta filmmel foglalkoztam, a Fekete Doboz alkotógárdájának voltam tagja, a közép-kelet-európai rendszerváltásokat dokumentáltuk, először Magyarországon, aztán mindenfelé. Később, amikor Pesty Laci kivált a Fekete Doboz Alapítványból, úgy döntöttem, vele dolgozom tovább. Rengeteg nyugat-európai, amerikai tévécsatornának is forgattunk, nagyon izgalmas időszak volt, mondhatni haditudósítói életformában teltek a napjaink, játékfilmekkel viszont nem nagyon foglalkoztunk. Aztán valaki említette, hogy a Színművészetin meghirdettek egy produceri szakot, én meg az esélytelenek nyugalmával beadtam a felvételi jelentkezésemet. Fölvettek, és a producerképzés hozta magával, hogy elkezdtem foglalkozni a játékfilmekkel. Ahogy átzsilipeltem erre a területre, a Fekete Doboz-béli tevékenységem szép lassan elhalt, és mire elvégeztem a főiskolát, addigra terhes lettem a legnagyobb gyermekemmel. Három gyereket szültem zsinórban, úgyhogy egy ideig nem nagyon tudtam filmekkel foglalkozni.
A legfontosabb mindig, hogy érdekeljen a történet
Fotó: Valuska Gábor
filmhu: A produceri debütálásod még 1997-ben volt Rohonyi Gábor kisjátékfilmjével, A bűvésszel.
M. M.: Igen, akkor már várandós voltam, és nagyon nehéz szituációk adódtak, majdnem le is kellett állítani a forgatást, ezért úgy mondanám, hogy leginkább válságmenedzselést folytattam. A bűvész után Antal Nimród kitalálta, hogy készítsünk egy kamu filmelőzetest Alagútpatkányok címmel, mielőtt még a Kontroll-t elkezdte volna forgatni. Ezt azt jelentette, hogy a filmelőzetes jeleneteit vettük fel a metróban, és ezzel a helyes kis klippel aztán már lehetett házalni. Sajnos ezt a projektet nem vihettem végig, mivel még nagyon picik voltak a gyermekeim. (Az Alagútpatkányok trailere a Videán)
filmhu: Az első produceri nagyjátékfilmed, a Konyec ismét Rohonyi Gáborral készült, amivel a legjobb műfaji film díját nyertétek el a filmszemlén. Milyen tapasztalatokat szereztél, itt már nem volt válságmenedzselés?
M. M.: A Konyec volt az első igazi filmgyermekem, 2005-ben kezdtük el, és 2007-ben mutattuk be. Válságmenedzselés azért mindig van, és nagyon meg akartam mutatni, mire vagyok képes, ezért kétszáz százalékosan akartam elvégezni a munkám. Minden film egy új gyerek, új kihívás, és úgy állok hozzá, hogy a maximumot akarom kihozni magamból, a stábból, mindenkiből. A Konyec közönségdíjas is lett, a nemzetközi piacon is megjelent, még a japán légitársaságok tengerentúli járatain is vetítették.
Nagyon elegánsan, finoman, érzékenyen rabolnak bankot
Jelenet a Konyecből
filmhu: Ezután következett a Pánik és a Kaméleon. Mi alapján választottál filmeket? Szempont volt, hogy közönségfilmek legyenek?
M. M.: A legfontosabb mindig, hogy érdekeljen a történet. Legtöbbször a forgatókönyv alapján választok, de például Till Attila egy ötlettel keresett meg, az azóta elképesztően sikeres, nemzetközi fesztiválokat is megjárt Csicská-val, és szokásához híven olyan lánglelkűen magyarázott, hogy teljesen felspannolt és rábólintottam. Tilla rendkívül kreatív, szerintem a fiókjában van vagy tíz forgatókönyv és nem tudom, hány szinopszis. Ő olyan, hogy olvas egy cikket, és rögtön beindul az agya, elkezd rajta kattogni, és összeáll benne valami. Akkor még fogalmunk sem volt, hogyan, miből fogjuk megcsinálni a Csicská-t, úgyhogy ez a film az egész stáb részéről bátor dolog volt. Valahogy ez olyan folyamat, amiben az ember sokszor nem látja a következő lépést, viszont ha nagyon hisz benne, akkor előbb-utóbb sikerül. Utolsóként pályáztunk vele a Mozgókép Közalapítványhoz a megszűnése előtt, de már nem bírálták el, visszautalták a nevezési díjat, így más megoldást kellett találnunk.
filmhu: De mire mondod azt, hogy megéri a sok vesződséget? Mi tetszik meg a projektben, a téma társadalmi jelentősége, vagy egy jópofa történet?
M. M.: Érdekesnek kell lennie a történetnek, és engem az izgat, ha a karakterek merőben másképp működnek, mint ahogy azt elvárnánk. Például a Konyec-ben a decens nyugdíjas házaspárról senki nem feltételezi, hogy elindulnak bankot rabolni, viszont azt nagyon elegánsan, finoman, érzékenyen csinálják, ettől válik izgalmassá az egész. De az is fontos, hogy közben ezek a karakterek szerethetőek legyenek. Például Almodóvar figurái egy időben nagyon inspirálóak voltak számomra ebből a szempontból, vagy akár a Coen fivérek szereplői, akiket szintén szeretünk, még a bedarálós gyilkost is, mert van benne valami hihetetlenül humoros vagy esendő. Aztán bizonyos filmek hordoznak üzeneteket, csak azokkal meg óvatosan kell bánni, mert ha nagyon megmagyarázzuk, akkor a néző kikéri magának. Amikor olvasok egy forgatókönyvet, mindig arra figyelek, hogy hat-e rám, és ha igen, akkor oda fogom tudni magam rakni teljes vállszélességgel. Az én produceri hitvallásom az, hogy a filmkészítés csapatmunka, sok apróságból tevődik össze az, ami végül felkerül a vászonra. Ezt a közösségi alkotói munkát élvezem. Én is alkotótárs vagyok a rendszerben, nyilván igyekszem nem rámászni a rendezőre, mert az sosem szerencsés, amikor megpróbáljuk irányítani, legalábbis itt Európában vagy Magyarországon, mivel itt azért nagyrészt szerzői filmek készülnek. Inkább olyan vagyok, mint egy jó barát, aki ott van a rendező mellett és mögött, mindenben aládolgozik, támogatja, de közben azért rólam is szól egy kicsit, ami ott történik, mint ahogy az egész stábról is. Úgyhogy számomra ez a kreatív alkotói folyamat az izgalmas, és ez még az anyagi dolgokat is háttérbe szorítja, sokkal fontosabb az, hogy mi készül és milyen a végeredmény.
Egy jó barát, aki ott van a rendező mellett és mögött
filmhu: Vannak szinte állandó producertársaid, mint Mesterházy Ernő vagy Muhi András, velük hogy zajlik az együttműködés? És hogy kerültél velük kapcsolatba?
M. M.: Az együttműködés úgy történik, hogy mindenkinek van egy projektje, ami kicsit jobban az övé, és akkor annak ő a gazdája vagy felelőse, de mindenben segítjük egymást. Ez is egy közösségi munka, és azt hiszem, a világ működése is ebbe az irányba tendál, és nem csak a filmkészítés terén, hogy szükségünk van egymásra, és együtt kell működnünk. A nagy magánzók ideje lejárt. Mesterházy Ernő a férjem, úgyhogy ő tulajdonképpen adott volt, Muhi Andrással pedig Szaladják István Madárszabadító, felhő, szél című 2006-os filmje kapcsán találkoztam, ami valahogy méltatlanul nem futott be olyan karriert, amilyet megérdemelt volna. Ott merészkedtem vissza mint koproducer ezekre a vizekre. Aztán jött a közös produceri munkánk, a Pánik, majd Fliegauf Bence különböző filmjei, a Csillogás a halálközeli élményről, majd a Tejút. A Womb már nemzetközi koprodukcióvá szélesedett ki, aminek magyar részről Muhi András volt a vezető producere, én meg inkább csendestársként voltam mellette, utána pedig jött a Csak a szél.
filmhu: Ha ilyen változatosak a szerepeid az egyes filmekben, van olyan része a munkádnak, amit különösen szívesen csinálsz?
M. M.: Az alkotói részt, a forgatókönyv-fejlesztést nagyon. De magát a forgatást is élvezem, az egész folyamat mindvégig izgalmas nekem. És ezt szó szerint kell érteni, izgalmas, hogy mi sül ki belőle, hogy mi hogyan dől el, hogy a vágószobában hogy állnak össze a jelenetek, hogyan lesz belőle film. Mint egy kisgyerek, aki elkezd nőni, és minden életkorban történik vele valami klassz dolog, a filmkészítés is ilyen számomra. Az alkotói folyamatok olyannyira érdekelnek, hogy most például Rohonyi Gáborral pályáztunk forgatókönyvírásra a Filmalaphoz, és ebben a projektben már mint társrendező veszek részt, a forgatókönyvet pedig együtt írjuk a Dési András-Móray Gábor kettőssel.
Titkon ábrándozni arról, hogy majd valaki felfigyel a filmre
Mécs Mónika a Berlinálén, ahol Ezüst Medvét nyert a Csak a szél
filmhu: Korábban is voltál már társendező, például az Albert és testvérei című 1996-os dokumentumfilmben.
M. M.: Így van, az még a Fekete Doboz-időszak volt, amikor mint producer-alkotó működtem. Legalulról indultam, először csak a drótot vittem a Pesty után, mint Sancho Panza, aztán vittem a mikrofont, később már interjúkat készítettem, szerkesztettem. Húszévesen ugye az ember végigjárja a szamárlétrát, ami szerintem nagyon hasznos, szerencsés vagyok, hogy így tanulhattam meg a szakmát, mert így lehet olyan alapokra szert tenni, amitől aztán az ember két lábbal áll a földön. Az Albert és testvérei egy szélsőjobbos figuráról szólt, a Hungarista Mozgalom vezetőjéről, Szabó Albertről, aki valami csoda folytán megengedte, hogy forgassunk vele, évekig követtük őt, beszélgettünk vele, aztán ebből összevágtunk egy ötven perces filmet. (Az Albert és testvérei megnézhető a vimeón)
filmhu: Idén a magyar filmkritikusok neked ítélték a legjobb producer díját a Csak a szélért, a Csicskáért és a Nejem, nőm, csajom című filmért. A Csak a szél esetében mire mondtál elsősorban igent, a témára, az alkotókra vagy más okból vállaltad?
M. M.: Ott eleve a téma nagyon erős volt. Az, hogy Magyarországon meg lehet ölni embereket a származásuk miatt, azt annyira rettenetesnek találtuk, hogy úgy éreztük, nem lehet nem beszélni róla. A film kétszer indult el, először 2010-ben, amikor az MMKA még funkcionált, és volt esélyünk normatív támogatásra az előző sikereink, a fesztiválszereplések és a nézőszám miatt, ezért azt hittük, bele tudunk vágni. Aztán beomlott az MMKA, és az egész projekt összedőlt, tulajdonképpen a forgatás előtt három héttel. Ez nagyon nehéz időszak volt mindenki, de főleg Bence számára, mert akkor úgy tűnt, le kell mondani az egészről. Aztán fél év múlva új erőre kaptunk, de a Filmalap még nem állt össze, így meg kellett próbálni magánúton. Az volt a jó, hogy a téma fontosságát egyből mindenki megértette, még annak ellenére is, hogy tudtuk, kényes lesz, hiszen nagyon nehéz hozzányúlni. Aztán az, hogy kaptam támogatói szándéknyilatkozatot az akkori NEFMI-től, nagyon sokat segített, a koproducereknek is ezt lobogtattam, és végül működni kezdett a projekt.
Mécs Mónika a legjobb producer díjával
filmhu: Volt olyan pontja a folyamatnak, amikor esetleg már éreztétek, hogy nagy szakmai elismerést fog kiváltani a film?
M. M.: Én ilyenkor nem gondolkodom ilyesmin, mindig csak a következő lépést látom. Persze az ember a legjobbat akarja kihozni abból, amit csinál, és nyilván titkon ábrándozik arról, hogy majd valaki felfigyel a filmre és valamelyik rangos filmfesztiválra meghívják. De én nem gondoltam rá, hogy ilyen tempóban haladnak majd az események, hogy karácsony előtt felhívnak Berlinből, hogy versenyben van a film. Aztán a díjátadó is izgalmas volt, mert fogalmunk sem volt róla, hogy elnyerjük az Ezüst Medve-díjat, nekem csak az volt gyanús, hogy nagyon jó helyre ültettek minket a teremben. Díjat kapni csodálatos dolog, de a helyén kell kezelni, nagyon kell neki örülni három napig, aztán ismét meg kell látni egy másik tervben ugyanezt, az izgalmas, megfilmesíthető történetet.
filmhu: A Csak a szél és a Csicska problémafelvetésében is visszaköszön a Fekete Doboz-időszak, amikor rendszeresen ábrázoltatok emberi jogi szempontból visszás kérdéseket. Ezt a vonalat továbbra is meghatározó iránynak tekinted a munkádban?
M. M.: Igen, a Fekete Dobozzal rengeteg olyan dokumentumfilmet, illetve tévés tudósítást készítettünk, ahol sokat foglalkoztunk a társadalom perifériájára szorult, kiszolgáltatott emberekkel. Engem mindig megérintenek a nagyon szomorú történetek, a szenvedés, a nehéz sorsú emberek küzdelme. Például producerként jegyeztem az Érintettek című dokumentumfilmet, amely Esélyegyenlőség-díjat nyert a filmszemlén, és amely csontvelő-átültetésen átesett gyerekek lábadozásáról, gyógyulásáról, haláláról szól, illetve az őket ápoló szülők és nővérek küzdelméről.
Mécs Mónika és Pataki Ági a Nejem, nőm, csajom forgatásán
filmhu: Visszatérve a Csak a szélre, hogy látod, sikerült az értelmiségieken kívül is megszólítani rétegeket, akik megértették a párbeszéd szükségességét a problémáról?
M. M.: Voltak, akik indulatból reagáltak, voltak, akik úgy reagáltak, hogy meg se nézték a filmet, de már arról beszéltek, hogy hazaáruló filmet csináltunk, hogy rossz színben tüntettük föl a magyarokat, de ilyen alapon akkor a művészek semmit sem ábrázolhatnának. Ez nagyon nehéz kérdés, de nem volt szabad mérlegelnünk, ki mit fog szólni, és milyen támadások jönnek, mert bíztunk Bence szemében, tehetségében és abban, hogy mi, producerek ezt úgy tudjuk megvalósítani, ahogy érdemes erről a történetről beszélni. Másrészt rengeteg helyen vetítették, iskolákban, különféle fórumokon, és az emberek elkezdtek róla beszélgetni. Szerintem annak, hogy meg lehetett csinálni Magyarországon ezt a filmet, jó üzenete van, a társadalom elkezd közösen gondolkodni, és nem a szőnyeg alá söpri ezeket a problémákat, az embertelenséget, a kegyetlenséget, hanem látni akar és érezni, kérdéseket felvetni és válaszokat találni.
filmhu: A Nejem, nőm, csajom című vígjátékot akkor a változatosság kedvéért vállaltad?
M. M.: Szerettem a rendező, Szajki Péter Intim fejlövés című bemutatkozó filmjét, ami egyébként nem is low-budget, hanem no budget mozi volt, pár millió forintból készült. A Nejem, nőm, csajom-mal Pataki Ági és Kovács Gábor producerek kerestek meg minket, hogy próbáljuk meg összerakni. Belementünk, megint csak felraktuk magunkat egy vágányra, és elkezdtük összepakolni. Akkor még nem tudtuk, hogy nem fogunk rá támogatást kapni. Kétszer pályáztunk a Filmalaphoz, visszautasították, úgyhogy annyiból gazdálkodtunk, amennyink volt, ezért nagyon hálásak vagyunk a színészeknek meg a stábnak, mert mindenki ennek tudatában mondott igent.
Ha nem látom a megoldást, akkor elmegyek futni
filmhu: Mennyire járható út a teljes magánfinanszírozás? A szponzorcégek mekkora hajlandósággal fektetnek ma be filmekbe?
M. M.: Én egyre szkeptikusabb vagyok a magánfinanszírozás ügyében. Néhányszor sikerült megvalósítani az elképzeléseinket ily módon, de Európában nem lehet állami, illetve filmalapos pénzek nélkül filmeket készíteni. Vagy pedig nagyon low-budgetben lehet, de nagyívű, többszáz milliós filmeket nem. A szponzorok is egyre kevésbé fektetnek be, ha van is valami pénzük, azt nem a filmekbe fogják rakni. A válság minden területet elért már, mintha nem lenne a gazdaságban pénz.
filmhu: Ennek ellenére megérte anyagilag a film, vagy inkább csak a lelkesedés marad?
M. M.: Még megy a mozikban, ezért még nem tudom a végeredményt, de eddig több mint ötvenezren látták, úgyhogy reménykedem, hogy megérte. Mindenesetre inkább azt mondom, hogy ebből nem lesz működő modell.
filmhu: Amikor ezekben a reménytelennek tűnő helyzetekben találod magad, miből szoktál erőt meríteni?
M. M.: Akkor általában kényszerpályán vagyok, meg kell csinálni, nincs mese. De olyan is van, hogy ha nem látom a megoldást, akkor elmegyek futni. Mindig zenét hallgatok közben, és mindez egy olyan meditatív állapotot idéz elő nálam, amikor tisztán jönnek a gondolatok, és nincsenek beszennyezve a sok aggódással meg szorongással, és akkor sokszor megjön a jó válasz. Sokszor ez léptet tovább, hogy ne omoljak össze vagy ne készüljek ki. És én hiszek abban, hogy a mélypontok után felfelé visz az út, jó, hogyha ezzel tisztában vagyunk, mert akkor nem esünk kétségbe.
Egy nőnél sokszor inkább a közös pontok keresése van előtérben
A Csak a szél stábja a díszbemutatón
filmhu: Elmondható, hogy nehezebb érvényesülni nőként ebben a szakmában, vagy ez már nincs így?
M. M.: Én ezt most már nem érzem. A producerkedéshez szerintem rengeteg olyan női tulajdonság szükséges, mint az empátia, a folyamatos figyelem, a logisztikai érzék, az érzékenység vagy a hídképzés. Van, aki a konfrontációból szerzi az erejét, meg a különbségek hangsúlyozásából, egy nőnél sokszor inkább a közös pontok keresése van előtérben. Az én attitűdöm az, hogy mindent meg lehet oldani, meg kell beszélni, nem kell mindenáron háborúzni.
filmhu: Mesélsz a terveidről? Miről írjátok például Rohonyi Gáborékkal a forgatókönyvet?
M. M.: A film címe az, hogy Ginkgo, és egy a valóságban megtörtént drámát dolgoz fel, ami azzal kezdődött, hogy egy ír férfi Leányfalun elgázolt két kisgyereket. Ezt a történetet új alapokra helyezzük, a magyar és az ír család közös történetét mutatjuk be úgy, hogy ők nem találkoznak, de ugye mindkét család életét nagyon meghatározza ez a tragédia. Nem az a célunk, hogy bűnöst és áldozatot keressünk, hanem emberi sorsokat és utakat akarunk bemutatni, melyekben akár mindenki lehet áldozat. Emellett van több olyan projekt is a Filmalapnál, aminek a forgatókönyvét már fejlesztjük, és van, amire még várjuk a választ. Ami a legelőrehaladottabb, az Enyedi Ildikó legújabb könyve, Testről és lélekről a címe, egy csodálatos szerelmi történet, nagyon izgalmas, kicsit abszurd, kicsit szürreális. Aztán van M. Kiss Csabának egy nagyon szerethető, vicces romatörténete, az inkább vígjátékra hajaz, Puzsér Robinak pedig az Eskü című projektje, ezekre már kaptunk a Filmalaptól pénzeket, ezek mind játékfilmek lesznek. Van még egy Nádas Péterről szóló dokumentumfilm is, amivel küzdünk, már elkezdtük forgatni, de még nem találtunk hozzá megfelelő támogatót, pedig ez egy nagyon fontos, hiánypótló film lehetne. A többiről még nem beszélek, mert azokban még a kezdeti fázisoknál tartunk.
filmhu: Nem nehéz követni, mi hol tart? És van köztük szívügy?
M. M.: Ezt mind fejben tartani még hagyján, a nehezebb az, hogy mindegyikkel ugyanolyan odaadással foglalkozzon az ember. Egyébként amelyik beélesedik, az azonnal a szívügyemmé válik. (nevet) Emiatt nyilván a Ginkgó-ban nagyon bízom, már csak azért is, mert bár eddig is sokszor belefolytam kreatívként az alkotásba, és sok ötletem megvalósult a vásznon, de itt most tevőleges alkotó, társrendező vagyok. Persze nehéz kiesni a szerepemből, mert megszoktam, hogy a produceri részt is viszem, de most ez izgat legjobban, mert elég jól halad. És az Enyedi-projekt, amiben most nagyon hiszek, az már készen áll, és lassan lehet is forgatni.
