Megrendelő típusú televíziózás
A legutóbbi áttekintések szerint idén a több száz elkészült magyar filmből négy nem került a képernyőre, pedig az ORTT támogatásnak kitétele, hogy az elkészült munkákat valamelyik televízió társaság műsorára tűzze. „Mi nagyon szívesen támogatunk magyar filmeket – mondta el Wéber János. - Elég egy szándéknyilatkozat a televíziós csatornák részéről, arra vonatkozólag, hogy levetítik az elkészült munkákat, azonban ezzel hiába rendelkezett idén a négy közül két film is, adásba végül egyik sem került, nekik vissza kell fizetniük a támogatás összegét.”
„Akkor, amikor a televízió egy befogadó nyilatkozatot tesz a produkció részére, előre tudni kell, hogy az adott mű hogyan illeszthető be a műsorrácsba – fűzte hozzá Durst György. - Gondos szerkesztést igényel és szinte lehetetlen kivitelezni, hiszen akármennyire is tudjuk, hogy mi a téma, a kész filmet előre nem látjuk. Ha pedig már elkészült a film, sokszor nagyon nehéz beilleszteni a kész műsorstruktúrába. A legnagyobb probléma a pénz, hiszen egyetlen producer sincs felruházva megfelelő tőkével Magyarországon, ahhoz hogy előre megfinanszírozzon egy kis költségvetésből készülő dokumentumfilmet. Képtelenség televíziós, alapítványi vagy egyéb támogatások nélkül elkészíteni egy filmet.”
Tóth Erzsébet szerint a megrendelő típusú televízió lenne erre a megoldás. „Nincs versenyhelyzet, hiába van több televíziós csatorna, azok nem pályáztatják meg a különböző dokumentum jellegű munkákat. Nincs versenyhelyzet, nincs versenyeztetés és így nincs megrendelés sem. Ha ez a három összeállna az a színvonalnak is jót tenne.”
Wéber János még hozzáfűzte „a mozi is ipari cikk, mint bármi más. El kell adni, mert abba beletörődni, hogy az egyik kereskedelmi televízió majd úgyis bemutatja, nem szabad.”
Örök kérdés
„Az utóbbi 7-8 évben már lehet támogatni úgynevezett közönségfilmet, és ez a kereskedelmi televízióknak köszönhető, mert érdekük a nézettség – mondta el Kálomista Gábor. - Azt gondolom nem igaz, hogy az emberek nem néznek magyar filmet, hiszen a Valami Amerikát, vagy akár a 6:3-t is hatalmas nézettséggel vetítette a televízió, ráadásul ezek közül a 6:3 nem is feltétlen nevezhető egyszerűen szórakoztató filmnek. Igény van a magyar filmre, de olyan filmeket kell csinálni, melyek nézőket visznek a moziba, hiszen ha ott érdeklődnek iránta, a televízióban is nézettséget produkál.”
„Kim Ki-duk, Jarmush, vagy bármelyik mostani nagy rendező filmjeit sem nézik meg többet a budapesti art mozikban, mint a magyar filmeket, de azokat megnézik 50 országban – vetette ellen Muhi András. A támogatásnak be kellene fejeznie ezt a népfrontos jelleget, és inkább afelől közelítsük meg a dolgot, hogy aki itthoni közönségfilmet csinál, és nem tud bevinni 200.000 nézőt a mozikba, vagy megnyerni fesztiválokat, el kell gondolkozni azon, hogy legközelebb a producer, vagy rendező kapjon-e támogatást. A köztes résztől, a szürke zónától kellene végre elbúcsúzni.” A kérdés csupán az, hogy hogyan lehetne megszűntetni a szürke zónát. Vajon ha kevesebben és csak azok lennének a szakmában, akik már valamit letettek az asztalra, akkor mindenkinek több jutna lehetőségből és pénzből is?
Minőség és szürke zóna
„Az utóbbi négy évben tudomásom szerint több mint 100 filmes műhely nyert az MMK-nál pályázatával – mondta Kálomista Gábor. - Az egyik oldalról ez remek dolog, hisz működik a demokrácia, mindenki valamilyen módon forráshoz juthat. Más részről azonban őrültségnek tartom, ezt nem bírja el a finanszírozási rendszer Magyarországon. Örültem mikor a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnöke bejelentette, hogy 1991-ig visszamenőleg megvizsgálják a filmek utóéletét, fesztiválszereplését, majd ennek alapján felállítanak egy normatív rendszert, mely tükrözi majd azt, ki milyen teljesítményt tett le az asztalra és ezek alapján előnyökhöz, illetve hátrányokhoz juthat. Eddig ebből - tudomásom szerint - nem lett semmi.
Az a baj, hogy nálunk a támogatási rendszerbe semmi objektivitás sincs beleszőve, a megvalósíthatóság kérdése egyáltalán nem szempont. Tíz ember leül, elolvas forgatókönyveket, és eldönti, a nézőnek mi fog tetszeni. Az nem szempont hogy előtte az a rendező, a producer vagy az alkotó gárda mit mutatott föl. Ráadásul az sem biztos, hogy ezek az elvárások összetalálkoznak a közönség igényeivel. Itt, úgy vélem, felmerül a szellemi korrupció gyanúja, hiszen az adófizetők pénzét osztják el. Hiába volt filmtörvény és hiába kap évente a szakma tízmilliárdos támogatást, a filmtörvény nem teljes, meg kell tölteni tartalommal és akkor nem is beszéltünk a forgalmazókról – az egyetlen olyan filmtörvény Európában, ami a filmforgalmazókat semmire sem kötelezi. Azt gondolom, lenyomtak a torkunkon egy rossz filmtörvényt, megvették a szakmát, majd ezt a filmtörvényt sem tartja be senki. Ez szerintem sokkal nagyobb baj, mint az, hogy bemutatódik-e egy film egy közszolgálati adón vagy sem. Az egészet új alapokra kell helyezni és a szürke zónát, a megélhetési filmezést kellene felszámolni.”
Durst György szerint „nagyon nehéz egy forgatókönyvből, filmtervből megítélni, hogy az adott film remekmű lesz-e, középszer vagy egyértelmű bukás. Valójában nagyon nagy bátorság lenne valakitől azt várni, hogy ezt előre megmondja. Nem hiszem, hogy egy filmközpontnak, miniszternek vagy politikai vezetőnek kellene döntenie ezekről, de a túlzott demokratizálódás sem jó, hiszen akkor elkenődik a felelősség. A producernek igenis vállalnia kell a bukás és a siker lehetőségét. Én abban látnám a megoldást, ha az előkészítésre fordítanának több időt, energiát, és ha a pénzadókat olyan helyzetbe lehetne hozni – akár úgy, hogy vetítünk nekik 10 percet a filmből – hogy valamit látva a filmből hozzák meg döntést, így lehetne talán a filmtörvényt is valamilyen irányba mozdítani.”
„Szerintem Durst Gyuri csak nem akarja elmondani a titkokat, abszolút lehet tudni, hogy miből mi lesz - fűzte hozzá Muhi András. - Mivel az állam adja a pénzt, a legfontosabb produceri döntés a szelektív döntéshozó kezében van, azonban én úgy gondolom a filmtörvény nem annyira rossz, mint ahogy itt az előttem szólók elmondták. Meglehet, valóban tartalommal kell feltölteni, például azzal kapcsolatosan mennyi a normativitás és a szelektivitás aránya, vagy akár a koprodukcióra vonatkozó szabályrendszer kapcsán. A normativitásban azért hiszek, mert a tíz döntéshozó, bár nálam kiválóbb szellemi képességekkel rendelkezik, nem él együtt a stábokkal. Mi tudjuk, hogy ebben az évben kit érdemes megfuttatni, kit kell egy kicsit visszafogni, ki nincs jó formában. Ezek titkos dolgok, de nagyon is pontosan érezhetők és erről a döntéshozók keveset tudnak csak.”
Wéber János szerint azonban a filmtörvény nem megfelelő. „Jogász vagyok, nem értek a filmhez, csak a törvényhez. Azonban nem jó a törvény, ha nem lehet tudni, hogy a teljes összeg hány százaléka osztható el normatívan. Ha ezt valaki határozza meg, és nem a törvény mondja ki, ott bajok vannak. Hiszek abban, hogy az életet a törvény rendezi, ahhoz kell igazodni, és ha nem működik, változtatni kell rajta. A filmtörvény a stabilitásra kell legyen garancia. A mostani filmtörvény arra jó, ha megszorult az állami költségvetés, akkor el lehet vonni a filmtől milliárdokat, ha választási időszak jön, akkor pedig meg lehet emelni a támogatás nagyságát. Ez nem törvény, hanem egy helyzet, amivel a politika visszaél, a film pedig egyre kínlódik.”
