Bár alaposan próbára tette őket az élet, egyiküket sem mutatja Mann rögeszmésnek, megszállottnak, esetleg a gyásztól eltorzultnak, bár megvannak a maguk őrültségei – néhányra úgy derül fény, hogy a színészek kicsit még komédiázhatnak is, egészen a fő konfliktus, a botrány kirobbanásáig. Két pragmatikus ember házasságáról van szó, olyan emberekéről, akiknek megvannak a maguk kis gyermeteg játszmái, de átlátnak egymáson, és ez láncolja össze őket.
A Modenához közeli villa hálószobájának reggeli fényében, ahol az ősz hajú Drivert először megpillantjuk, nem a felesége fekszik mellette, hanem egy másik nő, a Ferrari ugyanis nem dinasztia-történet az autómágnás famíliáról, hanem egy tökéletes, régimódi melodráma, szerelmi háromszöggel, mérhetetlen gyásszal, az anyagi csőd fenyegetésével. Ferrari a háború óta él kettős életet, és erre ugyanazokban a napokban döbben rá a felesége, amelyeken a gyár sorsát eldöntő, ezermérföldes versenyre, a Mille Migliára is sor kerül.
Első közös jelenetükben a feleség, a furcsa járású Laura, mint egy rosszul kezelt nyitott kapcsolatban, úgy emleget egy vagy több szeretőt, de amikor a vagyon rendezgetése közben, véletlenül valóban fény derül arra, hogy Enzónak titkolt ingatlana, kiadásai vannak, úgy torzul el az arca, mint aki végig tudta, de azért mégsem hitte el.
A másik nő, Lina (Woodley) saját magát modern olasz nőként aposztrofálja, s valóban, megjelenésében, abban, ahogyan akcentussal töri az angolt, halványan a klasszikus olasz feleség, Laura ellenpólusát látjuk felderengeni. Csíkos férfipizsama vagy csipkés hálóing, a háttérben csendesen kérdező, türelemmel váró szerető és a mérgében a falba puffantó, érzelemtől fortyogó feleség között ingázik Enzo. Kettőjük közül Lina a visszafogottabb: míg Laurának, aki elvesztette a fiát, egyetlen kívánsága maradt az életben, hogy az elkobzott pisztolyát visszakaphassa, Lina csak abban reménykedik, hogy a fia, immár Enzo egyetlen örököse, egy nap viselheti apja nevét.
Patrick Dempsey, Michael Mann és Adam Drive Velencében a vörösszőnyegen
(fotó: La Biennale di Venezia / Facebook)
A Ferrari harminc éve dolgozott Mann fejében, de szerencsére ennek a súlya egy pillanatig sem nyomja a filmet, a centiméterre megtervezett miliő, az ötvenes évek 3D-vel tökéletesített Ferrarijai élethűek, könnyedek, ízlésesek, ahogyan a rövid, de annál inkább mellbevágó balesetek is. Enzo meggyőző monológban fejti ki, hogy a korabeli autóversenyzés szörnyű örömöt nyújt azoknak, akik részt vesznek benne, de Mann ezt a furcsa megszállottságot is csak az iparoscsalád, az elkötelezett mérnök feladataként ábrázolja. A comandante pedig úgy terelgeti versenyzőit, mint egy versenyistálló nagy becsben tartott lovait, mintha ők is mindannyian a gyerekei lennének.
Driver alakításában Ferrari egyszerre terhelt és felszínes: kiismerhetetlen, minden kalandba belebonyolódó nagypályás, ugyanakkor megtört apa, aki úgy tudja elmagyarázni a kisgyerekének egy motor működését, mintha esti mesét mondana, és bolondosan lopja el szerelmének a hotelrecepció virágcsokrát, ahogy arra csak egy igazi olasz dzsigoló képes.
A Ferrari története valójában a fiúk elvesztéséről szól. Enzo, aki az első világháborúban apját és bátyját is elveszítette, egyszerre szembesül saját mérhetetlen gyászával és a felesége vádló haragjával. Az anyja is úgy nyilatkozik, hogy a háborúban nem azt a gyermekét veszítette el, amelyiket kellett volna, és a film időről időre visszatér a rosszabbik elvesztésének témájához, hiszen Enzo és Laura maguk is lemondtak volna csodás birodalmukról, ha egyetlen közös gyereküket megmenthették volna.
A gyászoló szülők ugyanazon a reggelen, de külön látogatják meg a húsz esztendősen elhunyt fiúk sírját, ahol megrázó, de nyilvánvalóan mindennapos párbeszédüket folytatják: a férfi beszél hozzá, a nő minden szónál hatásosabb arcjátékkal elegyedik szóba vele. Egyetlen jelenetből értjük, hogy férj és feleség két külön világ, de össze vannak láncolva.
Az 1957-es Mille Miglia tragikus baleseténél Mann egy környékbeli család epizódját is beékeli a letaglózó eseménysorba, a békésen ebédelő szülők két kisfiai izgatottan szaladnak ki, hogy a versenyzőket láthassák, az apa a kicsi után rohan, visszahozza az úttól, de a nagy, vesztére, ott maradhat az út szélén bámészkodni – a két fiú közül csak az egyik maradhat életben.
A film elején még ketyegő órákkal mérik az egyre gyorsabb kocsik csodás teljesítményeit, a végén már nyilvánvaló, hogy az igazi hajsza nem a sikerért, hanem a Ferrari-gyár megtartásáért zajlik, melynek sorsa nem csupán a versenyzők és a tervezők kezében van, hanem az Enzót körülvevő, bejegyzett és eltitkolt családtagokéban is: a feleségében, a szeretőjében, és az egyetlen életben maradt fiúéban.
Mann 2015-ös filmje, a Blackhat üzleti és kritikai értelemben is kudarc volt, így most a Ferrari sikerén is múlik, hogy a kora ellenére lenyűgözően aktív rendező leforgatja-e a Szemtől szemben folytatását, mely regény formájában tavaly jelent meg. Ahogyan Mannél általában, úgy itt is minden az időn múlik.
A Ferrarit a magyar mozikban december 28-tól lehet megnézni.
