Csak az eleje meg a vége ne lenne. A főcím fogaskerekei illetve a zene is megidézi a Trónok harca ikonikussá vált kezdetét, és ebből az összehasonlításból nem lehet jól kijönni, főleg úgy nem, hogy a Tündérkert főcíme a hangulata és minősége miatt inkább illik egy évtizedekkel ezelőtti fantasy játékhoz, mint egy 2023-ban készült történelmi sorozathoz. Az első rész stáblistája közben berobbanó Hűtlen című szám pedig bántóan gyorsan teleportálja a nézőt a 17. századi Erdélyből az UFO magazin világába.

Az EDDA-nak természetesen elévülhetetlen érdemei vannak a magyar rocktörténetben, és az anakronisztikus zeneválasztásra számos remek példát lehet mondani, például Fluor Tomi két kicsi legója is működött a Kincsemben, de itt csak simán kizökkentően hat, és Pataky Attila sokat tett azért, hogy a hangját hallva kínos dolgok jussanak az eszünkbe. Ami viszont a főcím és a stáblista között történik, az az egyenetlenségeivel együtt is ígéretes.

Ha az elmúlt egy év hazai történelmi produkcióit nézzük, a versenyt már most megnyerte a Tündérkert, persze a vetélytársak nem voltak éppen minőségiek, sem az Aranybulla, sem a Hadik. Ha ezek hárman lovasok lennének, és egy veszélyekkel teli erdőn kellene átjutniuk, akkor az Aranybullát rögtön az elején páncélostúl-mindenestül elnyelte a mocsár. A Hadik ugyan átjutott az ingoványon, de az erdőben menthetetlenül eltévedt, a Tündérkert előtt viszont már az erdő végét jelentő napfény is megcsillant – mondhatnám reménynek is, hogy mégiscsak érdemes leülni egy magyar történelmi sorozat elé. Az óvatos fogalmazás abból adódik, hogy az első két rész alapján írom a kritikát, és még hátra van hat epizód. Az egyik végén például Tankcsapda fog szólni.

A történet középpontjában egy mester és tanítványa kapcsolat áll, melyben az önhitt, nagyszabású víziókkal színre lépő ifjú fejedelem, Báthory Gábor veszélyes gyorsasággal válik hűtlenné – igen, ennyire bántóan direkt a dalválasztás – , idegeníti el magától a jóval kevesebb karizmával bíró, viszont megfontolt, mindig kompromisszumkész Bethlen Gábort, aki a trónra segítette őt. Kettejük kezdetben meghitt barátsága, majd egyre ellenségesebbé váló dinamikája adja a sorozat fő hajtóerejét, és közben olyan időtlen kérdéseket feszeget, mint hogy milyen is a felelős kormányzás, milyen kvalitásokkal kell hogy rendelkezzen egy államférfi.

Nehéz szerep mindkettő, de mind Katona Péter Dániel, mind Bokor Barna megoldja a feladatot. Az egészen fiatalon fejedelemmé választott Báthory ösztönös viselkedését Katona meggyőzően tárja elénk, tud vad, lelkesítő és akár megfélemlítő is lenni, máskor meg egy durcás gyerek benyomását kelti, aki a következményekkel nem törődve saját játszóházának tekinti Erdélyt.

Madarász Istiék jól vették észre, hogy az országának nagyságot ígérő, de azt valójában romlásba döntő Báthory szélsőséges viselkedése, látványos bukása miatt mozgóképre kívánkozó, izgalmas alakja a magyar történelemnek. Rövid uralkodásán keresztül, főleg a jószándékút Bethlennel párhuzamba állítva, pedig számos ma is aktuális kérdés is feltehető, milyen is a célravezető politizálás ma Kelet-Közép Európában, ahol hasonlóan a 17. századi Erdélyhez, különböző erőcentrumok vonzásában áll Magyarország. Kíváncsian várom, kijátssza-e ezt a ziccert, és ha igen, milyen módon a sorozat. Két rész után akár a mostanság népszerű, nacionalista húrokat pengető, a régi dicsőség visszaállítását ígérő, de valójában önös érdekek által vezérelt politikusok kritikájaként is felfogható a Tündérkert Báthoryja.

Báthory tragédiája a gátlástalan, élvhajhász természetén túl abból fakadt, hogy nem mérte fel reálisan a lehetőségeit. A sorozatban felemlegeti nagybátyját, Báthory Istvánt, aki a Lengyel-Litván Unió királyaként, az akkori Európa egyik legbefolyásosabb uralkodója volt. Báthory Gábor hasonlóan nagy dicsőségre vágyott, de ezt az Erdélyi Fejedelemség helyzete nem tette lehetővé: két nagyhatalom, a Habsburgok tartományai és az Oszmán birodalom közé volt beékelődve, belpolitikai függetlenségét évi adóval váltotta meg a szultántól.

A józan, mindig kompromisszumokban gondolkodó államférfi esetében könnyű abba a hibába esni, hogy a karakter – kiszámítható erélyessége okán – egyszerűen unalmassá válik, azonban a Bethlent alakító Bokor kikerüli a csapdát: képes megjeleníteni azt a nyugodt felszín alatt bugyogó, egyre erősebb bizonytalanságot, amit a fejedelem kelt benne, illetve vágyakozó pillantásai Báthory elhanyagolt felesége (Dobos Evelin) irányába, a jelenlétében eluralkodó kamaszos zavarodottsága esendőbbé, emberibbé teszik.

A két főszereplő alakítását azonban csorbítja a forgatókönyv túlzott egyértelműsége. Persze, nem véletlen, hogy Bethlen szerepel a kétezresen, és nem Báthory, de milyen jó lett volna, ha a sárkány és a hattyú (a Báthoryak és a Bethlenek címerállatai) szembefordulása valódi vezetői dilemmát hoz magával, legalábbis kezdetben. Ha eleinte Báthory igazsága is vonzó és vitára érdemes, ehelyett az alkalmatlansága szinte azonnal hamar szemet szúr. (Ezt persze még árnyalhatja a folytatás.) Emiatt az a kérdés is felvetődik, és magyarázat nélkül marad, miért bízott meg egyáltalán Bethlen az ifjúban. Azt azonban meg kell adni, hogy az első két rész legszellemesebb alázása Báthoryhoz fűződik, amikor direkt téved, és libáknak nevezi hattyúk helyett a Bethlen családot.

A kelleténél erősebb ecsetvonások használata néhány mellékszereplőnél is feltűnő: Szőke Abigél kétségkívül nagy tehetség, de Báthory Anna kislányos viháncolása lehetett volna kevésbé teátrális, enélkül is érthető lenne a karakter felnövéstörténete. A sorozat egyértelmű mélypontja Kálloy Molnár Péter cselszövő főnemese, aki mintha egy fantasy-vígjáték forgatásáról tévedt volna át, ahol egy gonosz, a frissen szerzett aranyérméket orgazmusközeli arckifejezéssel számoló manót játszott. Egyszerűen nem összeegyeztethető a sorozat komoly, nagy téteket az asztalra pakoló hangvételével. Egy szigorúbb rendezői hozzáállás visszametszhette volna ezeket a sajnálatos túlzásokat. Elek Ferenc játékát tönkre tette a gagyi arcmaszk, ezen kívül bizonytalankodó alakításból is van néhány, ahol az érezhető, még a forgó kamera előtt is a saját karakterüket keresték a színészek.

Tasnádi István és Bereményi Géza részvételével Horváth András Dezső által írt forgatókönyv ügyesen mozgatja a népes szereplőgárdát, nemcsak izgalmassá, de átláthatóvá is teszi a szövetségek és érdekellentétek bonyolult hálóját. Azonban nem tudja mindig kellő szellemességgel visszaadni az udvari intrikákra jellemző kifinomult ravaszságot, és érezhetően a nyelvezettel is küszködik, hogy mégis mennyire legyen modern a beszédmód. Azt fontos hozzátenni ugyanakkor, hogy a legtöbb tévedésen átsegít a sorozat sodrása, idejekorán eléri, hogy egészen sok karakter sorsában érdekeltté váljunk.

Ilyen például Báthory Erzsébet – Szamosi Zsófia alakítása kiemelkedik a sorozatból –, aki vészjósló, rideg arisztokrataként jelenik meg, rögtön táptalajt adva a hozzá fűződő rémséges legendáknak, miszerint szűz lányok vérében fürdött, hogy aztán ezeket, a történelmi tényeknek megfelelően, hamar el is oszlassa a sorozat, és egy árnyaltabb, a jobbágyait oltalmazó és az országos politikába ügyesen belefolyó, független és öntudatos nőt ismerhessünk meg. A Bethlen Gábor feleségét játszó Balsai Móni eddig kevés játékidőt kapott, de ő is a Tündérkert erős bástyájának tűnik.

A sorozat egyenetlen minősége a külcsínben is kiütközik: amíg a belső terek tetszetősek, megteremtik az illúzióját annak, hogy a fejedelmi udvarban járunk, és a sokszor kicsi, sötét, klausztrofóbiára ingerlő szobáikkal a sorozat baljós, tragédiák felé mutató hangulatát erősítik, addig a külső helyszínek sokszor feltűnően szegényesek. Kolozsvárból szinte csak egy sikátort látunk, és a nép is mindössze egy-két tucatnyi statiszta, amikor kenyérosztásra kerül sor az éhező városban. Ha már a címe is Tündérkert, utalva ezzel a régió mitikus szépségére, az első két részből fájóan hiányoznak Erdély vadregényes tájai, helyette például a Pilisi Parkerdővel kell beérnünk.

Sok szex és még több erőszak – manapság nincs ezek nélkül történelmi sorozat. Ebből a két rubrikából az elsőt vastagon, a másodikat pedig módjával pipálta ki a Tündérkert. És ez most nem üres megfelelni akarás a nemzetközi trendeknek, hanem Báthory kicsapongó életmódjából és a történelmi helyzetből következő helyes alkotói döntés. Az ráadásul külön izgalmat ad ezeknek a jeleneteknek, hogy a szex sokszor a hatalomgyakorlás, illetve a hatalomszerzés eszközeként jelenik meg. Emlékezetes epizód például, amikor a fejedelem egymagában sorvadozó felesége, Palocsai Anna a fürdőző fejedelmet próbálja kézzel kielégíteni, hogy a kegyeibe férkőzzön.

Az még nyitott kérdés, brutalitásban meddig megy el a sorozat: a hajdúk első kegyetlenkedése kicsit sutára sikeredett, remélhetőleg ennél többet kapunk, hiszen a nagy reményekkel induló Báthory véres káoszba taszította Erdélyt.

 

Madarász Isti rendező feltűnik egy rövid cameóban, katonaként oszt kenyeret éhező gyerekeknek. A direkt, és nem éppen elegáns utalást, hogy milyen fennkölt művészi célt tűzött ki maga elé a sorozattal, felesleges is külön magyarázni, de ez nem változtat azon a tényen – folytatva az általa megkezdett analógiát –, hogy érdemes elfogadni tőle a kenyeret.

A sorozat hiányosságai feltűnőek, de dicsérni is van mit. Javára válik az itthoni viszonylatban merésznek mondható hozzáállása, hogy például a makulátlan hősnek beállított Hadikkal ellentétben egy elbukó antihőst tesz meg központi alakjának, valamint van benne annyi gondolat, izgalom és látványos külsőség, hogy elrepítsen a 17. századi Erdélybe, és ezzel párhuzamosan időtlen konfliktusokat is tárjon elénk. Persze, el lehet ezt teljesen rontani a későbbiekben, de javítani is lehet még az összképen. A közvetlen műfaji előzmények ismeretében már az is pozitívum, hogy az első két rész kíváncsiságot ébreszt a folytatást illetően.