Bodnár Erika és Máté Gábor (Mielőtt befejezi röptét a denevér, 1989)
A szubkultúra berkein belül persze készülhettek egyéb munkák, de az előítéletekkel szembeni küzdelemben fontos volt, hogy minél szélesebb közönséghez érhessen el a másság minden zavartól mentes bemutatása. Harminc éve a hetente sok millió nézőt a tévé képernyője elé ültető Szomszédok írói Oli úr személyében egy nyilvánvalóan meleg karakterrel egészítették ki a sztorit, később a szintén kiugróan magas nézettségű szappanopera, a Barátok közt Hoffer Misijéről derült ki, hogy a saját neméhez vonzódik. Misi története jól skiccelte fel a valóságot: a fiú nem merte vállalni valódi érzelmeit röghöz kötött apja előtt, félt környezete negatív reakciójától, és még egy látszatkapcsolatot is fenntartott, hogy fény ne derüljön valódi identitására.
A nagyjátékfilmes mezőnyből Orosz Dénes 2013-ban rukkolt elő Coming Out című vígjátékával. A választott műfajon túl Csányi Sándor vagy Tompos Kátya szerepeltetése is arra utalt, hogy Orosz (helyesen) a nagyközönséget kívánja megcélozni. Csakhogy a sztori fordulópontja, amikor a boldog és sikeres életét többek között mássága büszke vállalására építő főszereplő egy fejsérülés hatására egyik napról a másikra heteroszexuálissá válik, több, mint bugyuta lépés, és egy kicsit sem szolgálja a téma valódi természetének feltárását és közvetítését. Öt évvel később pedig a közel 300 ezer nézőnél járó aktuális hazai kassza- és közönségsiker már nem elégszik meg azzal, hogy sztereotípiákkal pakolja meg a sztorit, hanem ezeket meglovagolva humorizál.
Csányi Sándor és Gyabronka József (Coming Out, 2013)
Az alábbiakban elővettünk három példát a rendszerváltás utáni fősodorból, melyek jól jelzik: mehetne ez másképp is.
Nincsen nekem vágyam semmi (Mundruczó Kornél, 1999)
Mundruczó Kornél bemutatkozó nagyjátékfilmje első fecskeként landolt a sivár puszta közepén. Sokan örültek az érkezésének: a 2000-es Filmszemle zsűrije a legjobb első film díjával, a filmkritikusok szövetsége B. Nagy László-díjjal fejezte ki osztatlan tetszését. A rendhagyó szerelmi négyszöget felrajzoló történet főszereplői férfi prostituáltak, akik a vidéki nyomor és a pesti Dunakorzó között ingáznak a megélhetésükért. A központi karakter, Brúnó, és stabil, tehetős kuncsaftja azonban túllépnek az üzletszerűségen, és egymásba szeretve bonyolítják egyébként sem egyszerű életüket.
A film alapvetően az érzelmi kiszolgáltatottságot vizsgálja, a szubkultúra beemelésének célja a hatásfok növelése. Ezzel együtt a néző egy olyan világról kaphat hiteles képet, amelynek puszta létezésére sem gondolt, nem beszélve a bemutatott szereplőkről: a nemi identitását szenvedés nélkül vállalni képtelen Brúnóról, az egyébként családos, a Dunakorzóra kirándulni járó ügyvédről, vagy Brúnó otthon álmodozó barátnőjének bátyjáról, a fiúba reménytelenül szerelmes Ringóról. Mundruczó munkája a remek forgatókönyvön és a stílusos kivitelezésen túl a bevezetőben említett érzékenységtől válik igazán erőssé és megkerülhetetlenné.
Viharsarok (Császi Ádám, 2014)
Az ezt követő, a téma komolyan vehető fikciós feldolgozását övező csendet Császi Ádám törte meg a 2014-es Berlinale Panorama szekciójában bemutatott Viharsarokkal. Az akkut társadalmi problémák iránti érzékenységét már korábbi kisjátékfilmjével, az 1 héttel bizonyító rendező késői tinédzserkorú karakterek szerepeltetésével beszél a nemi identitás keresésének nehézségeiről, melyet tovább mélyít a két főszereplő fiút körülvevő környezet bigottsága, vagy a helyzet feldolgozására totálisan képtelen szülők tehetetlenségből adódó frusztrációja és értetlensége.
Császi filmjének egyértelmű erénye a naturalisztikus ábrázolásmód, ami hatásvadász húzásnak is tűnhet, holott a valóság teljeskörű lefestését szolgálja, hiánypótló volta pedig megkérdőjelezhetetlen. Az említett identitás-krízisre fókuszáló film egy nemektől független, szerelmi háromszöggel operáló, illetve a csapatsportok és a homoszexualitás összefüggését egyaránt felvető drámaként is működik, Rév Marcell képei és Kalotás Csaba hangkulisszája kifogástalan, a párbeszédek viszont nem érik el az 1 hét dialógusainak természetességét, e mellett a történet alakulása is kiszámítható. Az összkép azonban így is pozitív: Császi nem szégyellős, és merészen nyúl a témához, ami elengedhetetlen a figyelem felkeltéséhez.
Meleg férfiak, hideg diktatúrák (Takács Mária, 2016)
A 2009-ben készült Eltitkolt évek folytatásaként is értékelhető dokumentumfilm, Takács Mária rendezése néhány idősebb, a melegségével még a rendszerváltás előtt szembesülő férfi portréján keresztül próbálja meg bemutatni: hogyan lehetett megélni a másságot a Kádár-korszakban. (Az Eltitkolt években hasonló korú leszbikus nők beszéltek saját élményeikről.) A film túlmutat a történeti megközelítésen, és három fiatal, huszonéves fiút állít be kérdezőnek, akik a jelenben küzdenek az identitásukból adódó, vagy ahhoz kapcsolódó problémákkal. Ennek köszönhetően egy sok tanulsággal szolgáló, generációk közti párbeszédet is kapunk az érdekes múltidézés mellé.
A film formai kivitelezését illetően ugyan sok kívánnivalót hagy maga után, de ez akkor számítana igazán, ha eljutna a nagyközönséghez, ahol a vizualitás is segíthetne a nézők érdeklődésének felkeltésében. Takács munkája azonban hiába szerepelt a 2016-os Verzión, ma pedig hiába elérhető online, a kellő figyelmet a tévé képernyőjén kaphatná meg. Fontos és érdekes filmről van szó ugyanis, melynek jóval nagyobb megjelenési felület járna.
Címlapon: Varga Ádám és Sütő András (Viharsarok, 2014)
