Ráduly kifejtette, a Nemzeti Filmintézet Filmarchívuma Közép-Európa legnagyobb filmes gyűjteménye, már csak ezért is érdemes egy magyar cinematheque-ben gondolkozni, ahol egyetlen helyen, a filmörökség megőrzésére és kutatására irányuló munka mellett annak népszerűsítése és bemutatása is folyhat majd.
A magyar cinematheque-ről való közös gonolkodás egy tíz évvel ezelőtti konferencián indult el, 2025-ben Magyar Film Háza címmel egy megvalósíthatósági terv is elkészült hozzá a Filmarchívum és a Filmlabor munkatársai által, az NFI vezetése a Déli Városkapu városfejlesztési tervbe illesztette be a nagyszabású projektet. Helyileg ez Dél-Pestet jelentette, a Rákóczi hídtól délre fekvő területre, a Ráckevei-Duna ferencvárosi partjára álmodták meg az épületegyüttest. Ide tervezik a budapesti Diákvárost is.
A konferencia / fotó: Mráz István
A komplexumot úgy tervezték, hogy egyaránt helyet kap benne egy filmörökséget bemutató Filmpalota, vagyis egy állandó és időszakos filmtörténeti kiállításnak teret adó intézmény, illetve egy filmmegőrzési központ. A tervek szerint a Nemzeti Filmintézet is ide költözik. Ráduly elmondta, minden olyan funkciót ebbe a komplexumba terveztek összpontosítani, amit a kulturális kormányzat fontosnak tart ahhoz, hogy a filmörökség és a magyar filmkultúra megfelelő módon legyen reprezentálva.
A kormányváltás utáni új helyzetre reagálva Ráduly elmondta: „Lehet, hogy ez a terv már nem aktuális, mert nem tudjuk, hogy mi lesz ezzel a beruházási tervvel.” Hangsúlyozta, mindenképpen hasznos, hogy részükről megszülettek ezek a tervek, elvégezték ezt a munkát, mivel a cinematheque máshol is megvalósítható, a terv „tartalmi része bárhová adaptálható”. A költségeket firtató nézői kérdésre elmondta, ez egy sokmilliárdos beruházás, de a tervhez nem társult költségvetés, nem tartott még abban a szakaszban a munka.
Az egész magyar filmszakma az újratervezés fázisában pezseg, filmszakmai szervezetek egyeztetnek Nagy Ervin kulturális államtitkárral a jövőről, például a Nemzeti Filmintézet új működési modelljéről – ehhez az intézményhez tartozik a Filmarchívum is. Ebbe a keretbe illeszthető bele a magyar cinematheque-ről szóló konferencia is: a felszínen tartják, sőt, felhangosítják a filmmúzeumról szóló gondolkodást, hátha nyitottság lesz majd tapasztalható a kultúrpolitika részéről.
Van igény filmmúzeumra?
A következő beszélgetés moderátora, Kovács Bálint a 2015-ben bezárt Örökmozgó Filmmúzeum példáját felhozva azzal a kérdéssel indította az eszmecserét, van-e egyáltalán elegendő igény a filmmúzeumra, ha egyszer nem tudott fennmaradni Budapesten egey régi filmek vetítésére szakosodott mozi.
„Fontos a külföldi példák tanulmányozása” – mondta el Vincze Teréz filmkritikus és egyetemi oktató . Szerinte gondolkodni kell arról, hogyan teremtik meg az érdeklődést a filmmúzeum irányába, „csúnya szóval hogyan lesznek odaszoktatva az emberek”. Pozitív példaként hozta fel a Budapesti Klasszikus Film Maraton vetítéseit, ahol „teltházak vannak ötvenes évekbeli fekete-fehér vagy éppen tajvani filmeken”.
Szerinte a filmmaraton azt bizonyítja, a régi filmekre el lehet vinni az embereket, egy cinematheque pedig egész évben fenn tudná tartani ezt az érdeklődést. „Budapesten, de akár az egész országban látható trendekből egyértelműen az látszik, hogy van erre igény, és egy jó kurátori szemlélettel a megfelelő mennyiségű munkát beletéve erre igenis van közönség” – Tette hozzá Barkóczi Janka filmarchivista és filmtörténész, a Filmarchívum munkatársa, aki egy anekdotát is elmesélt a Cinémathèque française macskájáról.
Vincze Teréz / fotó: Mráz István
A francia filmmúzeumban élt egy macska, akiről a munkatársak azt terjesztették, hogy Henri Langlois, az intézmény alapítójának a reinkarnációja. „Mindenki nagyon tisztelte, mert jó ízléssel ült be a filmekre. Kicsit azt érzem, hogy nálunk megvan a macska, csak a hely nincsen meg hozzá.” Barkóczi szerint a macska a Filmarchívum „borzasztóan komplex” gyűjteménye, amelyhez kellene egy méltó hely, ahol azt a közönség elé lehet tárni.
„Jöjjenek a kurátorok, jöjjenek a kutatók, és mutassák meg, mi lapul a gyűjteményben, legyen az André de Tóth repülős iránytűje vagy Alexandre Trauner látványtervei. Csodálatos kiállításokat lehetne csinálni a fotókból, a plakátokból, egészen olyan különös dolgokig, mint Gaál István hajtincse.”
Amíg Barkóczi egy komplex filmközpont szükségessége mellett érvelt, Varró Attila filmkritikus kétségeinek adott hangot: „Látnunk kell, hogy a budapesti filmmaraton, talán nem túl pontos analógiával élve olyan, mint egy házassági évforduló, miközben a házasság önmagában nem működik. Összejövünk néhány napra, rohadtul örülünk egymásnak meg a filmnek, de év közben erre igenis sokkal kevesebb az igény.”
Két konkrét példával támasztotta alá pesszimizmusát. Ismét felhozta az Örökmozgó utolsó éveit, ahol szerinte az volt az általános tapasztalat, hogy nincs elegendő számú közönség az intézmény fenntartásához. A 2010 és 2015 időszakot egy érzékletes példával úgy jellemezte, amikor beült egy vetítésre, „a három ügyeletes hajléktalan mellett ketten voltak még benn a filmen".
Az edinburghi Film House sorsát több mint tíz éven át követte. Miután bezárt a mozi, a skóciai város kulturális életében érzékelhető volt egyfajta „beáramlás”, tehát más intézmények elkezdtek több régi filmet vetíteni. Az Edinburghban keletkezett kulturális vákuumot feltöltötte a többi mozi. Varró azt látta, hogy az Örökmozgó bezárása után „Budapesten ez nem történt meg”.
Hozzátette azonban, az elmúlt pár évben némileg mérséklődött a pesszivizmusa, hiszen több pozitív példa is megjelent. Jobbára magánkezdeményezések kezdték el betölteni be a filmmúzeum funkcióját, említette a Bem mozit, a Cinema Niche vetítéseit vagy az egyre szaporodó filmklubokat (Rejtekutak, Partizán stb). De ezzel együtt is, összehasonlítva más európai országokkal, régi filmek vetítése terén szerinte „Magyarország a béka segge alatt van”.
Milyen típusú filmmúzeumra van szükség?
Barkóczival összhangban Vincze is azon a véleményen volt, merjünk nagyot álmodni. Egy multifunkciós filmközpont mellett érvelt, és a szöuli filmarchívummal példálozott, ahol kutatóként töltött el hosszabb időt. A dél-koreai főváros egyik új negyedében épült, modern épületként írta le, amely egyaránt alkalmas a gyűjtemény kutatására, a filmörökség ápolására, kiállítások rendezésére és persze filmek a lehető legjobb minőségben való vetítésére – akár 35 mm-es filmszalagról.
Varró a különböző országok filmmúzeumai alapján három koncepciót különített el. Az egyik véglet a szöuli példa, ezt a vonalat képviseli az amszterdami EYE, a londoni BFI Southbank és a Cinémathèque Française is, továbbá a Ráduly által bemutatott nagyívű tervek is egy ilyen típusú intézményt előlegeztek meg.
Másik végletként az egytermes, klasszikus filmmúzeumi koncepciót azonosította, amelynek általában egy régi épület ad otthont, nincsenek más funkciói, kizárólag régi filmek vetítése zajlik benne napi egy vagy két alkalommal. Többek között ezzel a szemlélettel muködik a prágai és a zágrábi filmmúzeum. „Amit reálisnak látok, az a kettő közötti átmenet, tehát az a koncepció, amit a pozsonyiak csinálnak a Kino Lumiere-ben, vagy a nagy kedvencem ebben a régióban, a varsóiak a Kino Iluzjonban” - folytatta Varró.
Varró Attila, Barkóczi Janka, Vincze Teréz és Kovács Bálint / fotó: Mráz István
Egy eleve mozi céljából épített létesítmény, ahol van két-három terem, melyekben naponta 8-10 vetítés megy, és ezeknek legalább a harmada, de inkább a fele régi, 2000 előtti film, tehát filmmúzeumként funkcionál, a többi vetítés pedig a kurrens, art mozis kínálatot fedi le. Ez a koncepció megteremti annak a lehetőségét, hogy aki a legfrissebb cannes-i fesztiválgyőztes film miatt megy el oda, kedvet kaphat egy szintén műsoron lévő 70 éves Visconti-filmhez is. A kétfajta funkció egymást erősíti, és egy működő modellé válik. Varró hozzátette, az ő álmaihoz sem ez a középutas koncepció van a legközelebb, de ezt látja leginkább megvalósíthatónak.
„Tegyünk úgy, mintha itt ülne mondjuk Nagy Ervin, és ténylegesen tanácsot kérne tőletek” – dobta be a moderátor, mire Vincze azt hangsúlyozta, „kell egy hely”. Első lépésként egy „jó helyen lévő hely, ahol vetíteni lehet 35 mm-ről, és el lehet ott kezdeni létrehozni egy koncepciót”.
A komplex filmközpont felé vezető út fontos állomásának tartaná ezt, és kieemelte, a magyar közönség sokat fejlődött az elmúlt időkben: „ ...egyre inkább hajlandóak beszélgetni. Emlékszem a régi időkre, senki nem volt hajlandóak hozzászólni sehol senki, most meg iszonyú jó beszélgetések tudnak lenni filmek után.” Visszatérve ahhoz, hogy mit tanácsolna Nagy Ervinnek: „Filmes nemzet vagyunk, tehát fontos az, hogy legyen egy reprezentatív filmes ház, ahol ez képviselve van.”
Mit vetítsenek a magyar cinematheque-ben?
„Az összes többi országgal ellentétben nekünk nem folyamatosan szinten kell tartanunk a közönséget, hanem vissza kell szereznünk. Gyakorlatilag egy elveszett generációt kell újra megfogni” – hívta fel megint a figyelmet a nehézségekre a Varró. A visszacsábításukhoz szerinte kulcsfontosságú, hogy a filmes program átfedésben legyen az érdeklődésükkel.
A nagy klasszikusok és a fontos magyar filmek vetítése kötelező feladat, de ez önmagában még nem hozza vissza azokat, akik elszoktak attól, hogy moziban nézzenek régi filmeket. Az elveszett generáció „számára a filmtörténet egy halott dolog”, őket azok a filmek hozhatják vissza, „amelyek folyamatosan jelen vannak az elmúlt 15-20 év újrakanonizálási folyamatában”. Varró általánosabb példaként említette a női filmeket, etnikai vagy szexuális kisebbségeket reprezentáló filmeket, konkrétan pedig Jesus Franco életművét hozta fel:
„A '70-es években elképesztően izgalmas filmeket csinált, a 200 filmjéből van legalább 10, ami szerintem elképesztően fontos és jelentős film a maga műfajában, de legnagyobb szerencsétlenségére - mármint a kanonizáció szempontjából - ezek a filmek nagyrészt szexhorrorfilmek. Tehát nem egy olyasfajta műfaj, amit szívesen betesznek mondjuk egy ELTE kurzus kötelező filmjei közé.”
Varró Attila / fotó: Mráz István
A rendező életműve iránti érdeklődést a VHS-, majd DVD-kiadások tartották egy kultusz szintjén életben. „Gyönyörűen látszik a fordulópont: 2008-ban a francia cinematheque egyhónapos retrospektívet szentelt ennek a szexhorror-filmrendezőnek, és ezzel elindították a rekanonizációját. Felszárnyalt az érdeklődés, hirtelen megjelentek díszdobozos DVD-k, aztán Blu-ray kiadások, hirtelen elkezdték más külföldi filmmúzeumok is elővenni Jesus Francot.”
Varró szerint a filmmúzeumok fontos feladatai közé tartozik kultuszfilmek vetítése, hiszen korábban esélytelen volt velük moziban találkozni: a rajongónak „abban a pillanatban, amint vásznon ezek a filmek elérhetőek válnak, egy régi álma fog megvalósulni, és ezért bemegy értük a moziba”.
A programalkotásnál maradva, a kanonizációs folyamatba csak nemrég bekerült, illetve kultuszfilmek vetítésén túl a közönség visszaszerzésének másik kulcsát abban látja, hogy „provokatív, erőteljes, akár botrányfilmeket kell bemutatni, mert valamilyen módon ezek a filmek azok, amik a legegyszerűbb, legprimerebb szinten egyfajta diskurzusra kényszerítik a nézőt”.
A Jöjj és lásd! című szovjet háborús film Cinema Niche által szervezett vetítését hozta fel erre példáként, ahol elmondása szerint érezhető volt a meghökkenés a nézőtéren. Ez a reakció további Jöjj és lásd-vetítéseknek ágyazott meg Budapesten, és Varró reményei szerint akár Elem Klimov további filmjei, tovább menve az orosz filmművészet iránt is kíváncsi teheti a nézőt. És ez a kíváncsiság arra ösztönözheti, hogy újra és újra visszatérjen az egyelőre terveken és álmokban létező magyar filmmúzeumba, és beüljön mondjuk a Kálváriára vagy az Én, Kubára.
A konferencia előadói és szervezői / fotó: Mráz István
A rendezvény a párizsi, idén 90 éves filmmúzeum, a La Cinémathèque française igazgatójának, Frédéric Bonnaud-nak az előadásával indult, amely teljes egészében megtekinthető. A közönségépítés módszereiről beszélt Marlena Gabryszewska, az Art Mozik Nemzetközi Szövetségének (CICAE) alelnöke, majd a záró kerekasztal-beszélgetésen hazai szakemberek tárgyalták meg a filmörökség és a mai közönség kapcsolatát (videó). A konferencia Kerékgyártó Yvonne és Ráduly György saját szervezésében valósult meg a Francia Intézetben.
