Metálra hangolva

A Führer Ex tinédzserei, Tommy és Heiko két testi-lelki jóbarát, az 1986-os NDK-ban élnek. Kiábrándultak a hazugságra épülő kommunista rendszerből. Egyik éjszaka egy üres stadionban Tommy eléget egy német zászlót. Börtönbe zárják, ahonnan náci eszméktől összezavarva, horogkeresztes tetoválásokkal testén szabadul. Visszatérve Heikóhoz arról álmodoznak, hogy kivándorolnak Ausztráliába. Megtervezik a szökést, ám a határon elkapják őket. A védtelen srácok most már évekre kiszolgáltatottjai lesznek a rabok brutalitásának és az őrök közönyének. A férfivá érés határán lévő, kiforratlan személyiségű fiúk gyorsan hatása alá kerülnek a védelmet nyújtó, határozott nézetekkel fellépő, a börtönben híveket toborzó újfasiszta vezetőnek. A berlini Fal leomlását követően életútjuk elágazik, a kapcsolatukban domináns Tommy csalódik a szélső jobboldali eszmékben, fiatalabb társa ellenben a neonáci mozgalom egyik ünnepelt vezetője lesz, összecsapásuk így elkerülhetetlen.

Kelet-német história X Winfried Bonengel: Führer Ex

Bizonyára emlékszünk még az Amerikai história X című filmre, ahol Edward Norton játszotta a fajgyűlölettől vezérelt bátyót, aki végül is megváltozik, jó útra tér, de náci propagandától átittasult öccsét már nem sikerül megmentenie. A Führer Ex ennek kelet-német verziója, szabványos dramaturgiai fordulatokkal és egy gyenge, melodramatikus szerelmi szállal. Heiko nácivá válásának lélektani motivációi is hiányoznak, ezért nem tudjuk elfogadni viselkedését a szomszéd kislány bestiális halálakor. A rendező problémaérzékenysége dicséretes, de a bevált patentok használata az ideológiát a közhelyek szintjére süllyesztette.  

A titok gyermekeiben a tizenéves Cemil egy este vonatra száll, nevelőapja durvaságai, verései elől menekülve Isztambulba utazik. Itt találkozik egy másféltucat felnőttet és gyereket számláló koldus csapattal, akiknek nincs lakásuk, rendszeres munkájuk. A főnök, Velit szavára befogadják maguk közé a jövevényt, Cemil elsajátítja a pénzszerzési módszereket. Közben anyja is megérkezik, hogy a nagyváros forgatagában megkeresse elveszett fiát.

A török rendezőpáros bensőségesen, némi költőiséggel ábrázolja a kisemmizettek közösségét. Ezek nem a külvárosok éhségtől irányított bűnözői. Szolidárisak egymással, az idősebbek vigyáznak a fiatalokra, még megkeresett pénzük egy részéről is lemondanak, hogy Cemil visszatérhessen anyjához. A mások által ellopott táskát visszaadják tulajdonosának, a beteget orvoshoz szállítják, Velit pedig ártatlan, gyermeki arccal vall szerelmet a sorsjegyárus lánynak. Saját „társadalmuk” törvényhozói és végrehajtóik, az árulók felett ítélkeznek, a vétkeseket pedig megbüntetik. A jóság és a szeretet felszentelt papjai és ministránsai ők – talán túlságosan is tökéletesek. Az alkotók a hajléktalanok szószólói kívántak lenni, őszinte protestálásuk azonban egy kissé kiagyalttá, mesebelivé tette ezeket a fehér vagy fekete, jó vagy rossz alakokat. A film akkor lesz ismét érdekes, amikor a humanitás egy másik erővel, a vérbosszú hagyományával szembesül, és az összeütközés megmutatja, hogy egyetlen ember vagy csoport sem függetlenítheti magát a társadalom mélyrétegeiben meghúzódó szokásoktól és normáktól. A történet végén Cemil és anyja egy valóság-showban találkoznak, ám a tévéműsorok boldog fináléja helyett valami más várt rájuk. A film, a művészet igazsága erősebbnek bizonyult a média hazugságánál.

Az Úttorlaszokban kurd menekültek érkeznek Görögországba. A boldogságot keresik, a jobb megélhetést és a szabadságot, ahol őket is emberszámba veszik, ahol ők is ugyanolyan jogokkal bírnak, mint a többiek. Olaszországba akarnak eljutni, mert mostanság ez a csizmaalakú föld a megváltás hazája (lásd még Széllel perzselve). Ayat egy olyan kis faluból érkezik, amelyet lebombáztak és felégettek, amikor több családtagja meghalt. Öccsét keresi, aki még korábban megszökött és a hírek szerint Olaszországba ment.

Az utcán hallható R.E.M. sláger nem nekik szól Stavros Ioannou: Úttorlaszok

A rendező Stavros Ioannou úgy tárja elénk Ayat és társai utazását, megpróbáltatásaikat, és nélkülözésüket, mintha ez második Kurdisztán lenne. Névtelen hőseink Athénban várakoznak, alkalmi állásban bizakodnak, pénzt gyűjtenek, hogy kifizethessék a maffiózókat, akik majd eljuttatják őket a kívánt célállomásra. Sátrakban élnek hónapokig, fáznak és éheznek, ponyvatetők alatt meglapulva, kamionok vázába kapaszkodva utaznak nyugatra. Az Athén főterét felülről fényképező nagytotálban a téren sétáló kurdok szinte eltűnnek a lámpák és kirakatok karácsonyi fényözönében. Számukra börtön ez a világ is – a szabadság másoké, az utcán hallható R.E.M. sláger nem nekik szól. Számkivetettek, illegálisan utaznak és illegálisan halnak meg.

Sajnos a film témájában izgalmas csak, a megvalósítás nyögvenyelős, olykor dilettáns. Hivatkozhatnánk persze a dokumentarista stílusra, a kézi kamera használatának spontaneitására, az amatőr színészekre. De mindez nem ment meg minket a képek dekomponáltságától, a megíratlan és unalomba fulladó párbeszédektől, az érdektelen helyzetgyakorlatoktól. Az anyag szétfolyik a rendező kezében, így a Panoráma háttérműsoraiból rövidebb idő alatt többet tudunk meg a kurd nép rabságáról, a lelkekben dúló félelemről, mint ebből a tisztességes szándékú műből.