Mati Diop francia rendező Beninbe, az egykori Dahomey nyugat-afrikai királyságába kalauzol filmjével. Az ország kincseit a gyarmatosítók elrabolták, és csak napjainkban indult meg a folyamat, amelynek során néhány darab visszakerülhetett származási helyére. A film bemutatja a restitúció kéthetes folyamatát, rendhagyó módon hanggal megszemélyesítve a szobrokat. Ezt követően helyi egyetemisták vitafórumát rögzíti, ahol identitásról, kolonializmusról és politikai kérdésekről vitáznak.
Az est házigazdája, Böszörményi Gábor a film hazai forgalmazójaként rögtön vállalta a felelőséget azért, ha valakinek esetleg panasza lenne amiatt, hogy túlságosan unalmasnak vagy „hardcore művészfilmnek” érezte a látottakat. Miután megvásárolták a jogokat, sokat gondolkoztak azon, hogyan érdemes hazai viszonyok között pozícionálni a gyarmatosításról és identitásról szóló filmet, innen jött a Kik vagyunk? alcím is. Csakhogy aztán a neten rátaláltak Ginelli Zoltán előadásaira, és onnantól már kevésbé volt egyértelmű számukra, hogy mi is a viszonya a magyaroknak a gyarmatosítás kérdésével. Releváns-e ez a téma itthon? – kérdezte először a geográfus-történésztől.
Ginelli a fő problémát abban látja, itthon nem nagyon zajlanak közéleti viták arról, hogy mi is volt a gyarmatosítás, és hogy mi hogyan kapcsolódtunk ahhoz, amit globális kolonializmusnak neveznek. Pedig állítása szerint mind Kelet-Európának, mind Magyarországnak is van gyarmattörténete - szemben a bevett, és a külpolitikában is hangoztatott hazai állásponttal, miszerint nekünk sosem voltak gyarmataink.
A Dahomey a restitució, tehát az elrabolt műkincsek visszaszolgáltatása körül forog. Az ilyen események identitásképző jelentőséggel bírnak, elég csak arra gondolni, hogy mit jelentett a magyar népnek a Szent Korona hazahozatala. De mi a helyzet a magyar Néprajzi Múzeum gyűjteményével, hogyan kerültek ide ezek a tárgyak a világ különböző pontjairól és mennyire jogos az ittlétük? Schleicher Vera szerint a Néprajzi Múzeum új állandó kiállítása kifejezetten releváns ebből a szempontból, és több évnyi fejtörés előzte meg az előbbi kérdések kapcsán. A budapesti múzeum párhuzamosan létesült Európa többi néprajzi múzeumaival. „Amikor megbízottjai elkezdik járni a világot, és összehoznak egy 70 ezer darabos Európán kívüli gyűjteményt, akkor számomra teljesen evidens, hogy ezeken a terepeken - Afrikában, Indonéziában, Japánban, Kínában, Óceániában nem tudnak úgy megfordulni, hogy ne legyenek részesei a gyarmati kontextusnak.”
Úgy véli, hogy az akkori szakemberek vagy az előfutárai voltak a gyarmatosításnak, méghozzá azáltal, hogy segítették Európában megalapozni a primitív, azaz leigázandó népek fogalmát, vagy a már kiépült gyarmati rendszert vették igénybe az ottlétükkor. Az új kiállítás „számos olyan történetet, tárgyat, teret, kontextust mutat be, ahol ezek a körülmények világossá vannak téve.” A munka során kiderült számukra, hogy a restitució nem egy olyan folyamat, ami máról holnapra lehetséges, hosszú időbe telik az összes műtárgy kapcsán elvégezni a proveniencia-kutatást, feltárni minden körülményt az eredetükkel kapcsolatban, amelyeket sokszor csak az archívum mélyén lehet fellelni. Így szembesültek például azzal is, hogy a gyűjteményben van nyolc olyan afrikai tárgy, amelyeket a múzeum ugyan legálisan vásárolt meg, ezeket azonban eredetileg egy misszionárius rabolta el a helyi törzsektől.
Ginelli felidézte a benini bronzok történetét, amely több ezer műtárgyat takar, amit a gyarmatosítók elraboltak. Érdekesség, hogy ezek javarészt felvidéki bronzból készültek. „Hogy kerül Besztercebányából Nyugat-Afrikába az a réz, amiből többek között pénzt csináltak, rabszolgákat vásároltak, ágyút öntöttek, meg többek között például ezeket a királyi dísztárgyakat készítettek?” Ebből az esetből is kiderül, hogy Magyarország különböző módokon volt része ennek a globális kereskedelmi hálózatnak, a réz a Portugálok közvetítésével jutott el az afrikai gyarmatokra. Érdekes globális történeti viszonyokban gondolkodni, mivel ezeknek a műtárgyaknak a sorsa is fölveti azt a kérdést, hogy kié ez az emlékezet, nem csak azt, hogy kié a tulajdonjog.
A történész adott plusz kontextust is adott a Dahomey-nek: filmbeli tárgyak mindössze 66 napig voltak kiállítva az elnöki rezidencián. Az elnök teljesen új kultúrpolitikát épített rájuk, több múzeum építését ígérte, de egy sem készült el a mai napig. „A benini politikai környezet nem annyira demokratikus, mint amennyinek beállítják.” Komoly cenzúra van az országban, az elnök bebörtönzi a politikai ellenfeleit. Az emlékezetpolitikát tehát pontosan annyira igyekszik kisajátítani, mint az egykori francia gyarmatosítók, akik pont akkor szolgáltatják vissza ezeket a tárgyakat, amikor a pozícióik gyengülni látszanak az afrikai kontinensen.
Schleicher Vera a hazai múzeum gyűjteményének és működésének átláthatóságára tett törekvésről mesélt. Az új kiállítás szimplán a Gyűjteményi kiállítás nevet kapta, mert ezzel sem akartak külső narratívát ráerőltetni, az utolsó terem viszont az Örökség témájával foglalkozik. Ezt kulcsfogalomnak tartják, mert szerintük a restitúció dilemmáját is feloldhatja az örökség fogalma. Nem a tulajdonjogra helyezik a hangsúlyt, hanem arra, hogyan válik nyitottá a történet, hogy a legkülönbözőbb közösségek tudjanak kapcsolódni hozzá és alkossanak saját történeteteket, miközben a múzeum hátralép a tudományos jelentések meghatározásától. Visszaszolgáltatni ma már digitálisan is lehet, például az 1930-as években Új-Guineában fonográf hengerrel rögzített hanganyagokat a helyiek most bedigitalizált formában kapták meg. Viszont néha nehézségekbe is ütköznek, például mind a három zsugorított fej kapcsán, amit az UNESCO ajánlásai alapján már nem őrizhetnek a múzeumban, de nem tudják, hogy kinek kéne visszaadni - a fejvadász törzsnek, akik trófeákat csináltak az áldozataikból, vagy azoknak a leszármazottjainak, akiket meggyilkoltak?
A muzeológus szerint az elmúlt években a múzeumok kénytelenek voltak szembenézni a „saját történetükkel és a gyarmatosításban vitt szerepükkel.” Az ilyen fajta önvizsgálat nagyban függ az adott intézmény igazgatójától és kurátoraitól is, de a folyamatban a németek, azon belül is a hamburgi múzeum jár elől. Hamburg egykor kereskedőváros volt, gyakorlatilag az elrabolt kincsek elosztóközpontjaként működött a kontinensen. Egyébként innen ajánlottak fel annak idején a magyar Néprajzi Múzeumnak az elrabolt benini kincsekből öt tárgyat is, és csak azért nem vásárolták meg ezeket, mert nem volt rá keret.
Ginelli az áttételes gyarmattörténet kapcsán rámutatott arra is, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia, amelynek Magyarország is része volt, részt vett a gyarmatosításban, például a Szuezi-csatorna megnyitásában és Kelet-Ázsia felé történő terjeszkedésben. Kiemelték, hogy Magyarország a Habsburgokon keresztül kapcsolódott Amerika gyarmatosításához. A királyi családok ajándékozásain keresztül számos tárgy került Amerikából Magyarországra, amelyek később a múzeumok elődjének számító „különlegességek kabinetjeibe" kerültek. Szó esett még magyar telepesekről Amerikában, és arról is, hogy Xantus János az angolok pártját fogta Afrikai felosztásának kérdésében.
A Dahomey - Kik vagyunk? című filmet a 14. Mozinet Filmnapokon láttuk. A mozikban január 30-tól lesz látható a Mozinet forgalmazásában.
A cikk a Mozinettel való együttműködésben készült.
