A három főszereplő, Prabha, Parvaty és Anu Mumbai egyik kórházában dolgoznak, ketten nővérként, Parvaty pedig szakácsként. A középkorú Prabha gondoskodó, tekintélytisztelő, óriási teherbírású nővér, és fiatalabb lakótársa, Anu felé is anyáskodóan viszonyul. Kórházi kríziseket old meg egymás után, kolléganőinek segít, közben az ő élete kátyúban. Anu a fiatal felnőttek életét éli, szeretne saját döntései alapján élni, szabadon beszélni a szexről. Felvilágosít olyan anyákat, akik nem szeretnének újabb gyereket, ingyen csúsztat oda nekik egy levél fogamzásgátlót. Nem érti, hogy a felszabadult viselkedés miért akkora bűn, ahogyan Prabha nővér mondja, és persze elfogy a pénze a lakbérre. Prabha segíti ki, egyfajta nővér-húg szerepbe kerülnek.
Városszimfónia egy feminista kórházi drámával karöltve, avagy óda a női barátsághoz – akár így is pitchelhették volna a filmet, amely szerencsére nem Hollywoodban készült. A Minden, ami fénynek tűnik egyik fő erénye, hogy Payal Kapadia remekül kamatoztatja dokumentumfilmes tapasztalatát, hátterét. Így a nem-fikciós részletek is szerves részét képezik a világának, a valóságban merítkezés, monszunban, utcai áradatban, ingázásban lubickolás végig erős hangulatot kölcsönöznek. Kapadia sokszor a cinema véritét idézi, letisztult etűdrészleteket látunk a város éjszakai forgatagáról, sőt, még a jazzes zongoraszó is a francia dokumentarista esztétikára rímel.
Ahogy a szereplők ingáznak, randiznak, sétálnak, esznek, a legbanálisabb és épp ezért leghitelesebb módja a történetmesélésnek. Szintén szép, amint az unatkozó fiatal nővér, Anu saját szívdobogását fürkészi sztetoszkóppal. Kapadia kamerája tulajdonképpen ilyen: érzékenyen tartja a figyelmünket a csendes, de valódi élettől lüktető történések ütőerén.
Szintén hatalmas rendezői bravúr, hogy a színészek játéka annyira természetes tud lenni, mintha csak hétköznapi embereket látnánk. A film szuperképessége, hogy a szereplők civil énje azonnal meglátszik, segíti vagy gátolja a szerepformálást. Ezért is hat természetesnek az, amikor a Prabhát játszó színésznő, Kani Kusruti azt mondja az IMDB videójában, nővér vagy orvos lenne egy kórházban, ha nem a filmiparban dolgozna.
A nyitó felirat azon szabadkozik, hogy a film semelyik kaszt, vallás vagy foglalkozás ellen nem akart diszkriminatív lenni. Ha arra gondolunk, hogy a Gettómilliomost is mennyi kritika érte a szegénység ábrázolása miatt, vagy hogy egy alsó kasztot bemutató képregényes riport milyen akadályokba ütközött Joe Sacco újságíró esetében, akkor egyértelmű: a filmben bemutatott szabad élet lehetőségei sokszor tényleg csak lehetőségek. A nyomornak és társadalmi elnyomásnak, beszabályozott életnek, eleve elrendelt házasságoknak, ahogy az alvilágnak, nincs romantikája. Szerencsére Kapadia nem is ezt az utat választja, hiszen dokumentumfilmes háttérrel készítette el díjakkal elhalmozott filmjét.
„A város elveszi tőled az időt” – a nyitó szekvenciában civileket hallunk arról, kit mi hozott Mumbaiba: családi konfliktus, szegénység, szakítás. A város nem pusztán az álmok inkubátorháza, hanem a rossz értelemben vett olvasztótégely, amely lélekölő is, tele sok ingázással, zsúfoltsággal.
A film egyik politikai vállalása, hogy megmutatja a hivatalos okmányok nélkül élőket, láthatóvá teszi a hátborzongató otthontalanságot. Papíron Parvaty nem lakik azon a helyen, ahol a szomszédok huszonéve ismerik, így hát a jogi hercehurca és a kilakoltatás miatt fel kell adnia a nagyvárosi életet a faluért. Valamilyen szinten mindhárom főszereplő épp otthontalan a saját életében: Prabha férje Németországban dolgozik, és már régóta elmaradoztak a telefonhívásai, Anu fiatal lányként más vallású férfival randizik, mint akit a családja kinézett számára, Parvatyt pedig ki akarják lakoltatni egy építkezés miatt.
Prabha szintén őrlődik a társadalmi elvárások nyomása miatt. El lehet-e fogadni egy férfi, egy orvos kolléga udvarlását, ha csak papíron házas az ember? A férj mindössze kétszer jelenik meg: először csak említés szintjén, amikor egy üzenet nélkül kézbesített forrólevegős sütőt küld Prabhának Németországból, majd pedig egy poétikus jelenetben, a film zárlatában.
Prabhának az udvarlója verset ír, az alibi egy pályázat, de egyértelműen vallomással ér fel. A felolvasott költemény szintén lírai, egyben metaforikus és szép pillanata a filmnek. Éjjel van, vonatfények a háttérben, Prabha a mobiljával világít, közben a versben a vágyott másik mint világító, meleg fényű lámpás jelenik meg. Itt is utal Kapadia a film címére: csak egymás számára tűnhetünk fel valódi fényforrásként. A film az érzéki részleteket sem spórolja meg, a szél, az eső, az izzadság, az ételek azonban nem egzotikusan ragadják meg az indiai hétköznapok pillanatait: itt bármikor megeshet, hogy egy zivatar miatt lemondanak egy esküvőt.
Kapadia az indiai társadalmi feszültségeket – etnikai, nemi, vallási, város és vidék közötti – mind felvillantja, eljutunk egy lakószervezeti gyűlésre, és egy ügyvédi irodába is Prabha és Parvaty által. Elfogódottan követ is hajítanak a menő lakópark plakátjára, amelyen a Class is a privilege felirat díszeleg (kb.: A kiváltság jut osztályrészül). Ha epizodikusan is, de megjelenik a dzsentrifikálódás, lecsúszás, kiszolgáltatottság képe. Parvaty szerint bárki nyom nélkül eltűnhet Mumbaiban, papír nélkül nem veszik számításba azt, aki önálló életre, emancipációra vágyik ahelyett, hogy a fiáékkal közös egyszobás lakásában tengődjön.
A rendező számára a címbeli fény a remény metaforája. A kritika számára ebben több rejlik: ellentmondásosság és feszültség azt illetően, mi az, ami fénynek tűnik, és mi az, ami dudál az alagút végén. A városi közeg befogadó, de közömbös a kulturális és gazdasági bevándorlói sorsa iránt.
Üdvözlendő, hogy akár az olasz sikerfilm, a Miénk lesz a holnap, ez a film is vállaltan középkorú nők önálló útját mutatja meg, és azt, hogy ez bizony sokszor férfiak támogatása nélkül tud kiteljesedni. Ez pedig igen nagy szó, ha Bollywood sematikus férfi-női szerepeire gondolunk, és azokra a mesékre, amelyek közel sem reprezentálják valósan a nőket. Bár a kasztrendszeren átívelő, engedékeny női szolidaritást látjuk a középpontban, a struktúrák helyett a személyes sors marad a fókuszban.
Bizonyos szempontból feloldozást jelent, hogy főhőseink a film végén szó szerint elérnek a napsütötte sávig. Révbe érnek az életükben, ez a megkönnyebbülés azonban nem mentes a giccstől. Ezzel együtt Kapadia filmje a realizmus, dokumentarizmus és a líraiság eredeti nyelvén beszél a női barátságok erejéről.
A Minden, ami fénynek tűnik már látható a mozikban, forgalmazója a Mozinet.
