Mundruczó Kornél: A többség határozza meg, kik a szörnyei

Mundruczó Kornél: A filmjeim, azt hiszem, a szolidaritás érzését próbálják felébreszteni, legalábbis ez a szándékom. A Deltá-nál nagyon erősen a szolidaritás hiánya vezetett a drámai helyzethez. A Szelíd teremtés esetében pedig azt a képletet szerettük volna bemutatni, hogy hogyan teremti a többség a szörnyeit a maga félelmeiből és frusztrációiból. A kérdés az, hogy milyen sorsot adunk embereknek és milyen felelősségünk van ebben. A sorsába az ember beleszületik, a nyomása alá kerül. A bélyeg, miszerint nem tud másként csak bűnözőként viselkedni gyorsan rákerül. Ez nem igazán választás kérdése.

 

filmhu: A filmedben a főszereplő fiúnak vajon lett volna más választása, mint végül az, amit tett?

Mundruczó Kornél: Ez persze egy mese, és én találom ki, hogy a főhős mit tesz. Itt az volt az érdekes számomra, hogy miközben ártatlan, mégis véres a keze. Az ő gyilkosságai nem valódi gyilkosságok. Látványban is inkább modell értékűek. Ezért nem akartuk ezeket nagyon horrorisztikussá tenni. A filmben látható falra fröccsenő vér is például teljesen színházi hatás. Hosszú tesztelési folyamat volt, hogy kit hogyan ölünk meg. Ez nem egyszerű kérdés a filmben. Nekem egyébként más filmekben is az tetszik jobban, ha valójában nem igazán hiszem el a gyilkosságot, hanem inkább maga a modell érvényesül. Ha nagyon látom ennek a színészi és make-up jellegét, attól nekem sokkal kevésbé hiteles egy ilyen esemény.

filmhu: Mire gondolsz pontosan: tudsz példát mondani, ahol modell-értékű gyilkosságot láthatunk filmekben?

Mundruczó Kornél: Kurosavánál gyönyörűen működik. Vagy Fassbindernél, a Maria Braun házasságá-ban, ahol egy gyertyatartóval üt az egyik szereplő a másik vállára, és aztán még az is látszik, hogy lélegzik a halott színész, de valahogy a dramaturgia miatt nagyon is elfogadod a történést. És így ezek nem egy kispolgári valóságban léteznek, nem realizmusban vagyunk, nem a halál illuzióját akarjuk megteremteni, hanem a hatását sokkal inkább.

filmhu: Ahogy haladunk előre a filmben, megfigyelhető, hogy egyre szürreálisabb lesz a történet. Gyilkosságok követik egymást, a környezet is egyre elvadultabb, absztraktabb. Gondolom, ez eleve szándék volt.

Mundruczó Kornél: Abszolút. Dokumentarista módon indul a történet, én én vagyok „a bajusz alatt”, Rudi a Rudi „a bajusz alatt”. Aztán egyszer csak megtörténik az első baleset, az első gyilkosság, amitől egy nagy kerülőt vesz a film. Utána ez ketyeg egy ideig, majd jön a második gyilkosság, ami egy újabb nagy kerülővel jár, és végül egy kvázi road-movie lesz belőle.

filmhu: Nem féltél attól, hogy ez a szerkezet, ahogyan folyamatosan új kört kezd írni a történet, szétforgácsolja az anyagot a néző számára?

Mundruczó Kornél: Igen és nem. Nekem így jelent meg a fejemben ez a történet. Nyilván ehhez szükséges a nézői nyitottság. Ez a film nagyon erősen ilyen akart lenni és szerintem most valójában így is írható le a világ. Azt látom, hogy a történeteink és maga a társadalom sem pszichologizáló módon létezik, hanem nagyon éles kanyarokkal történik minden az életünkben. A műfajok is így keverednek. Van egy harmonikus időszakunk, majd egy horrorisztikus, majd egy egzisztencialista időszakunk. Kifejezetten élveztem tehát csinálni ezt a szerkezetet, de persze ez nem jelenti azt, hogy nem törekedtünk egy működő drámai folyamatra, amiben a műfajiság elemeit elrejthetjük. Azt hiszem, maga az eredeti regény, a Frankenstein is ezt rejti. A megteremtés története után következik a fiúnak, vagyis a szörnynek az önfelismerése, majd az első vétlen gyilkosság. És a bosszú, és a találkozás a végén az Antarktiszon. Pontosan ugyanígy vesz hatalmas csavarokat a mi filmünk is. Ezek nem racionálisan indokolható lépések, hanem a szenvedélyben gyökereznek, ahol érzi egy szereplő, hogy hová kell tartoznia, merre kell tartania. És ettől van egy balgasága, naivitása ennek a sztorinak, már a Shelley-féle eredetiben is, amit én nagyon igaznak találok arra az új középkorra is, amiben élünk. Persze nem úgy, hogy esetleg ez az életben is lenne, mert ezt a filmet nem lehet realizmusként olvasni, és aki így olvassa, az tényleg zavarba kerülhet.

filmhu: Ugyanilyen ellentmondásos, vagy paradoxonokkal teli a színészekkel való bánásmód, a színészek dramaturgiai szerepe: itt is van egy folyamatos pengeélen táncolás aközött, hogy valaki önmagát alakítja, illetve, hogy az mégiscsak egy szerep.

Mundruczó Kornél: Nagyon fontos számomra, hogy egy színész a sorsában hordozza a szerep igazságát. Én valóban egy filmrendező vagyok, de teljesen más, mint az a figura, akit a saját filmemben játszom. A ráncaim eközben mégis filmrendező-ráncok, a járásom filmrendező-járás. Csíkos Kitty, a filmbéli Magda szűziessége, naivitása, amit behoz a filmbe, az valójában a szerep szűziessége és naivitása. Ezt én nagyon szeretem, mert szerintem örök tartalom. Ezek az arcok, mint a Kitty arca, Rudi arca, és persze a csodálatos Monori Lili arca örök tartalmat adnak egy filmnek, éspedig abban az értelemben, ahogy visszanézel egy fényképet: ő van rajta, és ez valahogy nagyon lágy érzést eredményez a filmen belül. Hogy ez ő. És 50 év múlva is ő lesz.

filmhu: A mozinézők többsége azért máshoz van szokva. Sokak számára ez a paradoxon, ennek finom játéka, ingása talán érthetetlen.

Mundruczó Kornél: Akkor viszont tud menni a mesével. Legfeljebb egy tiszta kódokban gondolkodó újságírót zavar csak mindez. Nem tudom... Én így tudom elképzelni, leképezni a világot. Nekem nagyon sokat segít, hogy valódi figurák vannak jelen, mert hitelt ad a történeteknek.

filmhu: A színházi előadásban a filmrendező szerepét Rába Roland alakította. Hogyan alakult úgy, hogy végül te vitted a filmben ezt a szerepet?

Mundruczó Kornél: Szerettem volna, hogy valódi filmrendező legyen. Csináltunk is egy filmrendező-castingot. Aztán úgy éreztem, hogy ez hülyeség. Ne már! És egyszer csak felmerült, hogy nekem kellene játszani. Nagyon nem akartam, de aztán rájöttem, hogy tényleg ez az egyetlen megoldás. Úgy éreztem, hogy akkor vagyok morális, ha én csinálom, ha magamra vállalom ezt a tükörhelyzetet. Persze nyit egy ars poétikus ajtót is az értelmezésben, hogy magamat adom bele. Egyébként nagyon nehéz volt csinálni...

filmhu: Miért?

Mundruczó Kornél: Nem ambícióm többet saját filmekben fellépni…

filmhu: Rendezőként volt nehéz, vagy színészként?

Mundruczó Kornél: Rendezőként. Színészként, ahogy a többiek is, eljátszottam a szerepet. De közben nem tudtam kontrollálni. És aztán a vágószobában: az első változatból szinte teljesen kivágtunk engem, annyira nem bírtam nézni magam. Aztán Jancsó Dávid, a film vágója visszapumpált egy egészséges arányt. Rájöttem, hogy igencsak hiányzik belőlem a nárcizmus. Szívesen odaadom magam más filmekbe, csináljanak velem, amit akarnak, de amikor magamnak kell magamat artikulálni... ó, ne!

filmhu: Megértem. De ha már fölmerült a színház: sok minden változott a színházi verzióhoz képest, nem csak a rendezőt játszó színész.

Mundruczó Kornél: A tartalma nem változott meg, de a működtetése igen. Olyan ez, mint amikor egy verset lefordítunk egy másik nyelvre. Ha vissza akarod adni az eredeti anyag igazát, ahhoz sokszor más szavakat is kell használni, mert egy másik nyelven ugyanazok a szavak nem pontosan ugyanazokat jelentik. A film tehát nem ugyanazon szavakban tudja elmondani a színházi anyag tartalmát. A nyelven kell változtatni, hogy a tartalom ne sérülhessen.

filmhu: Bíró Yvettel együtt dolgoztatok a forgatókönyvön.

Mundruczó Kornél: Korábban, a színdarabon is együtt dolgoztunk. A filmes átiratnál egyre inkább torzítottuk a színházat. A műfajok egyébként szerintem átjárhatatlanok. Nem hiszek a színházias filmben, vagy a filmes színházban. Ezek önálló entitások. A színház mindig jelenidejű, a film viszont a rögzített időről szól. Kivételes pillanatokban létrejöhet a találkozás, és vannak olyanok is, amik erősítik a szabályt, mint a Dogville Lars von Triertől. Ebben van egy olyan kvázi színházi játék, ami aztán filmen élő formává válik. Persze egy stilizált térben, ahol azért nincsenek jelen a nézők. Mert az egy alapvető konfliktus, hogy van-e néző vagy sem, illetve, hogy a néző jelenlétét komolyan veszed-e vagy sem. Mint ahogy Bergman utal erre a Varázsfuvolá-ban: csakis a néző fantáziájában van a színház alapigazsága.

filmhu: Hogyan alakul ki egy következő film terve benned?

Mundruczó Kornél: Ugyanúgy, ahogy a többi: próbálok megérintődni.

filmhu: És vannak talonban forgatókönyveid?

Mundruczó Kornél: Inkább témáim vannak. A Delta befejezése előtt is tudtam, hogy a Frankenstein-t meg akarom csinálni. Most van először, hogy nem látom még pontosan, mi a következő lépés, több anyaggal is foglalkozom egyszerre, de meglátjuk melyiknek kell meglátnia a napvilágot. Ha idő kell rá, akkor megadom neki azt az időt, hogy én magam érezzem, mit az, ami inspirál és itt és most meg tud szólítani másokat is. Az ötödik filmemig 10 év telt el, és most - amellett, hogy nagyon sok ars poetica van a Szelíd teremtés-ben arról, hogy mit gondolok erről az egészről, a filmről, a nyelvezetről, - még utakat is nyit nekem ez a mozi, kommunikálva a Deltá-val. Ha a Delta egy női princípium volt, akkor a Szelíd teremtés egy férfi princípium. A Deltá-ban megjelenő földöntúli szépség éppúgy vonz, mint ahogy a sokkal hidegebb, férfiasabb világ jelenléte is részemmé válhat. Hogy ennek a kettőnek a szintézisére törekedjek, vagy épphogy ne, vagyis milyen irányokat vegyek: ezek a kérdések időt igényelnek. Várom azt, hogy egy történetben ezt felismerjem, és abban jelen legyen minden lehetősége annak, amit épp gondolok, és amilyen irányba akarok fordulni.

filmhu: De a színházi munkákat folytatod.

Mundruczó Kornél: Nagyon jó és szerencsés, hogy nem kell kreativitás nélkül maradjak. Emiatt aztán nem kell elkapkodni a döntést a következő film miatt. Hannoverben egy Krúdy-regény, A tiszaeszlári Solymosi Eszter adaptációját rendezem, aztán Hamburgban dolgozom tavasszal, és közben elkezdem a következő forgatókönyv fejlesztését.

A Szelíd teremtés egy férfi princípium