A járvány alatt megjártátok Velencét is, és most itt vagyunk Cannes-ban. Van jövője ezeknek a nagy fesztiváloknak?

Mundruczó Kornél: Nekem úgy tűnik egy évig még minden zavaros lesz a COVID miatt. Ebből persze a piac gyávasága is következik, lassú az eladás, üres a Marche (a filmszakmai piac Cannes-ban – a szerk.). A pandémia és a streamerek – mondom ezt a Pieces után – sem segítettek a mozin. Miközben mégis őrült nagy ünnep, hogy ilyen sok filmet bemutatnak itt telt házakkal. Itt lenni is felszabadító, valahogy nincs az a gyilkos hangulat, ami általában jellemző Cannes-ban. Vagy talán ez annak is köszönhető, hogy az új Premiéres szekcióban szerepel a film.

Wéber Kata: Igen, az eddigi években elképesztő tumultus volt jellemző és mindig érezni lehetett valami kegyetlen versenyszellemet is. Most viszont kevesebb az ember és nyugodtabb a hangulat. Azt hiszem, mindenki megbecsüli, hogy itt lehet.

Március végén kezdtétek el forgatni az Evolúciót, és most itt vagyunk Cannes-ban, egy nappal a premier után. Hogyan bírtátok ezt a hajtást?

M.K.: Nem is történhetett volna máshogy. Ha ennyire kicsi pénzből akarsz egy 90 perces filmet leforgatni, akkor pontosan ki kell találni, hogy meg tudjon valósulni. Ez egy experimentális szerkezet, összesen három jelenet az egész. Két hét alatt vettük fel, de a díszletek már korábban elkészültek, így tudtunk benne próbálni.

Goya Rego, Monori Lili, Wéber Kata, Mundruczó Kornél, Láng Annamária és Padmé Hamdemir Cannes-ban / Forrás: Cannes Film Festival

A darabhoz képest mennyi változott a filmben?

M.K.: A bochumi esemény egy komolyzenei installáció volt, amit összesen hatszor játszottunk el nagy sikerrel. A ZDF vezetője mondta tavaly Velencében, hogy nagyon tetszett neki az előadás, és hogy nem tervezünk-e belőle csinálni valamit. Minket is elkezdett izgatni a dolog, éreztük, hogy több is van még ebben a témában.

W.K.: Én azt mondanám, hogy csak a koncepció maradt ugyanaz. Tehát a hármas szerkezet és a köztük lévő logika mind ott alakult ki, de közben az anyag tételesen teljesen megváltozott. Az is meghatározó különbség, hogy a filmben nem Ligeti György Requiemje szól, az itt túl erős kézjegy lett volna és azt hiszem túlságosan nagyzoló is. Ott viszont háromszor egymás után lemegy a 25 perces zenemű, 120 ember énekel egy hatalmas zenekar kíséretében. De nem csak ez az oka, hogy végül nem használtuk, hanem az is, hogy van is már egy komoly filmes referenciája, hisz Kubrick 2001: Űrodüsszeiájában is elhangzik.

Mikor kezdtetek el aktívan foglalkozni a filmes feldolgozással?

M.K.: A Pieces kampánya alatt mindketten szerződésben voltunk a Netflix-szel, a lakásban ültünk és online adtuk egyik interjút a másik után. Ekkor fogalmazódott meg bennünk, hogy akár el is kezdhetnénk dolgozni rajta.

W.K.: A privát életünkben is sok változás történt, kiköltözünk Berlinbe a gyerekünkkel, egy hónapra rá pedig elvesztettem az édesanyámat. A filmben szereplő történetekkel ez alatt az időszak alatt találkoztunk, és akkoriban sokat beszélgettünk egymás között és a barátainkkal arról, hogy mit jelent számunkra és a gyerekeink számára az identitás kérdése. Azzal is szembesültünk, hogy mindannyian egy kicsit mást gondolunk erről. Megértvén a kérdés berlini aspektusait, nagyon komplex dologba futottunk bele, ez érdekesnek tűnt, méltónak arra, hogy feldolgozzuk.

M.K.: Azt hiszem, ez az eddig a legkevésbé fikciós filmünk, minden egyes motívuma igaz.

Monori Lili és Láng Annamária / Forrás: Cannes Film Festival

Kizárólag anyagi oka volt annak, hogy ilyen gyorsan forgattátok le a filmet?

M.K.: Ez volt a természetes. Nem szeretem azt az attitűdöt, hogy nem csinálom meg a filmet, csak ha az először leírt összeget szerezzük meg rá. Mindig próbálunk reálisan gondolkozni. Petrányi Viktóriával és a Match Factory-val felmértük, hogy mennyiből tudunk most forgatni, és ez döntötte el, hogy melyik verzióját csináljuk meg a koncepciónak. Olyan ez, mint egy lakásfelújítás, pontosan tudod, hogy ha 3 millióból vagy 25 millióból kell konyhát cserélni, az nem lesz ugyanaz, de mindkettő tud szép lenni. Ráadásul évek óta foglalkoztatott a gondolat, hogy Monori Lilinek filmet csináljak, hogy hangsúlyosabban legyen jelen a vásznon, mint a korábbi filmjeimben. Valamint a nagyszerű Láng Annamária, aki egyszerre játszott magyarul és németül, ami teljesen kivételes. Általa szól egyértelműen az emigráció kihívásairól is a film.

Az első két fejezet jelentős rombolást igényel, hányszor tudtátok felvenni ezeket a hosszú snitteket?

M.K.: A másodikban a víz beömlését nem lehetett sokszor megcsinálni, mert tönkrement volna a díszlet. Három napot forgattunk, mindegyik végén felvettünk egy-egy vizes részt, és az utolsó került bele a filmbe. Stúdióban forgattunk minden itthoni részt, a Birkenau-i barakkokat maketten, csupán a németországi jelenetek forognak valós helyszíneken, mintegy megérkezvén a valóságba. Végig tartani akartuk ezt az álomszerű világot. Nem akartunk holokauszt filmet készíteni. Úgy tűnik ez mindenki számára érthetővé vált.

Sokan hívták már holokauszt filmnek?

W.K.: Szerencsére mindenki érti, hogy ez az elején nem valóság, hanem egy tudatalatti szorongás művészi reprezentációja. Úgy akartuk csinálni, hogy ebből ne legyen félreértés, nem a valóságot akartuk bemutatni.

M.K.: Igen, erre különösen érzékenyek voltunk. Nem akartunk egy poros történelmi filmet készíteni vagy ábrázolni az ábrázolhatatlant. Nehéz volt eljutni eddig a megoldásig, de izgalmas folyamat volt. Szerintem nagyon képlékeny a Lanzmann-féle elmélet, hogy a holokausztról csak a tényszerű igazságot lehet bemutatni. A kutatások során és a szakértőkkel beszélve egyértelműen azzal szembesültünk, hogy ha valami nem volt Birkenauban, az a tényszerű igazság. Mindenki arra emlékszik, amire tud emlékezni, ott helyben csak 250 fénykép készült, még a jól ismert orosz felvételekbe is belenyúltak utólag.

W.K.: Egy kicsit erről is szól a film, hogy aki ilyen családba született, az ezeken a megfoghatatlan és képlékeny sztorikon keresztül is ismeri meg önmagát. Ezeknek az embereknek pont ez a problémájuk, hogy a hallott történetek igazából csak sejtések. Csak sejted, hogy valamitől tartanod kéne, mégis ezzel éled le az életedet, ez is meghatározza, ahogyan működsz. Egyfajta stigma ez. Számomra nagyon érdekes problematika, hogy az identitást, ami a múltból eredeztetően szükségszerűen képlékeny, hogyan adod tovább valakinek egy új helyen, ahol az illető teljesen más problémákkal találkozik. Az egész nagyon komplex.

Padmé Hamdemir és Goya Rego / Forrás: Cannes Film Festival

A gyerekszínészeket, Goyát és Padmét könnyű volt megtalálni? Milyen gyerekeket kerestetek?

W.K.: Az volt a szempont, hogy hitelesek legyenek, tehát hogy abból a berlini közösségből jöjjenek, akikhez a sztori szerint is tartoznak.

M.K.: Padmét sokkal nehezebb volt megtalálni, Goyával dolgoztunk már a Takácsok című előadásban Hamburgban. Akkor 8 éves volt, most 13. Van valamiféle költői a tekintetében, talán azért is nem tipikus gyerek, mert félig német, félig portugál zsidó családból származik. Padménál pedig boldogok voltunk, hogy nem valamiféle klisét találtunk meg. Muszlim családokban nagyon nehéz olyat találni, akinek engedik a szülei, hogy 16 év alatt csókolózzon egy film miatt. Az egyik producerünk mondta, hogy a házában él egy török család, akik felvilágosult gondolkodásúak. Nem hittünk a szemünknek, amikor a rövidre borotvált hajú Padmét megláttuk, amit egyébként azért vágtak le, mert korábban kékre festette.

Pieces of a Woman Oscar-kampánya idején készítettétek elő ezt a filmet, ennek ellenére tudtátok élvezni is ezt az időszakot?

M.K.: Nem könnyen, mert Zoom-ban ültünk egész végig. De bizonyos értelemben rettentő hálásak vagyunk, hogy így alakult, ez az egész időszak teljesen másképp zajlott volna és az Evolúció például biztosan nem készül el. És talán a különböző városok különböző partijain kiégtünk volna. Jó, hogy így alakult, mert ezt a filmet nagyon élveztük csinálni.

W.K.: Persze tudtuk azt is, hogy kísérleti film lesz, és ettől sokkal kisebb is a súlya.

M.K.: Nem is mertem elképzelni, hogy Cannes-ra kész leszünk, nem értettem a producerek miért akarják ide elküldeni, majdhogynem harcoltam ellene.

Forrás: Cannes Film Festival

Miért?

M.K.: Négy hét volt befejezni, és még egyetlen hang se volt megkomponálva a zenéből. Nem akartam siettetni, de végül szép élmény lett. Dascha Dauenberg csinálta a zenéjét, egy Berlinben élő orosz lány, vele nagyon jó élmény volt megismerkedni. A hangot pedig egy ausztrál páros keverte, ugyanazok, akik az Under the Skint csinálták. Számomra ezek igazi nagy találkozások voltak. Hálás vagyok Petranyi Vikinek, hogy kitalálta a megvalósítható produceri szerkezetet.

Az operatőrrel, Yorick Le Saux-val is most dolgoztatok először. Milyen volt vele a találkozás?

M.K.: A Piecesre akartam hívni, akkor nem ért rá, most igen. Ő egy igazi zseni. Kiderült, hogy mélyen szereti a filmjeimet. Ő operálta végig az egészet, nagyon jó ember, könnyű volt együtt dolgoznunk.

W.K.: Ha valaki negyven percen keresztül forgatja a Monori Lilit és Láng Annamariát egy snittben, úgy, hogy egy szót sem ért belőle, az azt hiszem valódi elhivatottságot jelent.

Címlapfotó: Pozsonyi Janka