A Mutter című dokumentumfilm a Nagy Imre elleni koncepciós perben kivégzett Gimes Miklós özvegyének történetét meséli el: a film ajánlói szeretik “’56-os filmként” aposztrofálni, holott a Mutter inkább egy emberarcú portréfilm a XX. századról: a boldog békeidőktől a deportálásokig, a kommunista fordulattól ‘56-on át a ‘89-es rehabilitációig.  Ugyanakkor nem történelmi film, bár annak is megállja a helyét, elsősorban személyes érintettségével tud hatni: a történelem magánolvasata egy nyolcvannégy éves asszony szemén keresztül.

Gimes Miklós és édesanyja, Gimes Luci, mint az a filmből is kiderül, ’56-ban hagyták el az országot és azóta is Svájcban élnek. Az eredetileg közgazdász rendező először újságírással kezdett foglalkozni, előző filmjének a témájára is újságíróként akadt, 1997-ben az utolsó jugoszláv focicsapat sorsát dolgozta fel dokumentumfilmben, az Elf Freunde-ban. Édesanyja szerint a Mutter előkészületei során még arról volt szó csak, hogy a film Magyarországról fog szólni és ő csak részt vesz benne, aztán a részvételből szépen lassan főszerep lett. A rendező szerint azonban ő már idejekorán szólt, hogy a film középpontjában Luci fog állni, hiszen felismerte, hogy édesanyjának a sorsa nagyon jól példázza az ország XX. századi történelmét, ő pedig olyan történelmi filmet akart csinálni, ami nem száraz tényfelsoroláson alapul, hanem saját élettörténetének a hátterét akarta elmesélni. Nem mert azonban hinni abban, hogy ez valakit is érdekelhet ebben az országban, ezért igyekezett előtérbe tolni a történelmi szálakat. Ahogy Gimes Miklós megfogalmazta: “Ha David Lynch csinálna egy filmet a saját anyjáról, bizonyára nagyon személyessé tudná tenni, de én sajnos nem vagyok David Lynch.”

Dés László szerint ez egy szakmailag tökéletes film, és noha a közönség nem szakmai szemmel értékel, de mindenképpen élvezheti a svájci minőséget: a kiváló operatőri munkát, hangot, keverést, átírást – állítása szerint ő még ilyen körülmények között nem dolgozott. Hatalmas archív anyaggal rendelkeztek és rengeteget is forgattak, és úgy érzi sikerült úgy összerakni a filmet, hogy érthető marad a lineáris történet is, habár egy évszázadon ível át, és közben “átjön a vászonról az is, ahogyan átgázol ezen a nőn a történelem – ez a film végre tisztába tette a dolgokat.”

Ugyanis Luci régóta dédelgetett vágya teljesülhetett ezzel a filmmel: végre őszintén beszélhetett az életéről: “Nincs titkom a magyarok előtt” – fogalmaz a rendező édesanyja. A fiával Svájcban nem beszéltek sokat a magyarországi történésekről, igyekeztek tisztességes svájci állampolgárként élni az életüket, soha nem gondolta volna ugyanis, hogy valaha még visszatérhet ebbe az országba.

A film nagyrészt svájci állami pénzekből készült, egy évvel ezelőtt Svájcban már be is mutatták, ahol moziforgalmazásra került és televízióban is ment. Volt egy kis fesztiválkarrierje is, szerepelt a Berlini Filmfesztivál programjában és meghívták a Vienalléra, majd végre valahára hazatért.

Gimes Miklós valóban ráérzett arra, hogy édesanyjának az élettörténete filmvászonra kívánkozik, és a műfaji keretet is jól választotta meg. Bár Dunát lehet rekeszteni az ’56-os és egyéb történelmi filmekkel, a kisember olvasata még hiányzik a palettáról: egy olyan ’56-os film, ahol egy kisember áll a történések középpontjában, és nem a szokásos nagyimrézés. A műfaji újszerűségét mégsem sikerült kiaknáznia, nem filmes eszközökkel nyúlt a témához, hanem az újságíró tényfeltáró publicisztikai érdeklődésével közelít paradox módon saját édesanyjához. Ebből dramaturgiai megbicsaklások és némi szerkezeti zavar keletkezik, és bár érthető tud maradni, kár, hogy a történetszilánkok összeillesztése során kiesünk a kíméletlen őszinteségből fakadó érzelmi hatásokból.