Gimes Miklós valóban ráérzett arra, hogy édesanyjának az élettörténete filmvászonra kívánkozik, és a műfaji keretet is jól választotta meg. Bár Dunát lehet rekeszteni az ’56-os és egyéb történelmi filmekkel, a kisember olvasata még hiányzik a palettáról: egy olyan ’56-os film, ahol egy kisember áll a történések középpontjában, és nem a szokásos nagyimrézés. A műfaji újszerűségét mégsem sikerült kiaknáznia, nem filmes eszközökkel nyúlt a témához, hanem az újságíró tényfeltáró publicisztikai érdeklődésével közelít paradox módon saját édesanyjához. Ebből dramaturgiai megbicsaklások és némi szerkezeti zavar keletkezik, és bár érthető tud maradni, kár, hogy a történetszilánkok összeillesztése során kiesünk a kíméletlen őszinteségből fakadó érzelmi hatásokból.