„Tárgya az asszonyi történelem válságos órája”, hősnői „nyugtalanul hervadnak” – összegzi Szerb Antal – elragadó iróniával -- Kaffka Margit (1880-1918) oeuvre-jét. Esztergályos Károly a nyugatos költő-szépíró Csendes válságok novelláskötetének (1909-1910) egyik darabját, a Májusi záport adaptálta televízióra. A számos irodalmi mű minőségi tévéfilmváltozatát elkészítő rendező-forgatókönyvíró az 1989-es Levelek a zárdából és az 1995-ös Fekete karácsony után immár harmadszor választott műve tárgyául Kaffka-opust; ám ezúttal mellbevágóan rosszul döntött.
Szerb azon megállapítását, hogy „Minden bizonytalan és félénk ebben a [kaffkai] világban” példásan igazolja a feszült atmoszférájú, rövid elbeszélés, amely egy forrpontközeli, klasszikus szerelmi háromszögtörténet körül gravitál. Ákos, a művészetügyek tanácsosa, a „jó nevelésű úr” egy nap úgy találja: üdvös volna megismertetnie „bohém”,„erős”, „független” szobrász szeretőjét „védett” nejével, Ilonával. Árulkodó, hogy a háromszereplős műben csupán egyvalakinek adott az író vezetéknevet: Major Évának; a „vasárnapi alkalom”-nak, a „májusi zápor”-nak. Aki elfogadja a meghívást a házaspár otthonába; és végül – a szakadó eső miatt - kénytelen ott tölteni az éjszakát.
Maga mindent kétszer mond, kétszer mond?
A lélektani opus modernkori újraértelmezésében (melyben utalnak Marco Ferreri 1973-as A nagy zabálására, valamint Örkényre) Esztergályos a titkokra keres és ad magyarázatot – s ezt korántsem tartom szerencsésnek. A belső monológok helyét átveszik a bornírt kinyilatkoztatások. A Kaffka-mű – maníroktól korántsem mentes – finomkodása, stílromantikája helyett mesterkélt jelenetek sokasága kelt megütközést, és/vagy ingerel mosolyra. Zavarba ejtő megoldás, hogy bizonyos mondatok visszhangszerűen megismétlődnek a filmben; mindez egy-egy párbeszéd esetében kimondottan komikusan hat. Karinthy Ady-paródiájával szólva: Maga mindent kétszer mond, kétszer mond?
Éva (Nagy Ilona) kellemetlen, és benne a férfi iránt mély megvetést keltő muss-látogatása négyféleképpen ér véget a filmben: a feleség sárba tiporja őt; ő alázza meg az oldalbordát; Ákos kérésére a fehérnépek pezsgőlocsolgatással elegy, suta leszboszi évődésbe fognak; Éva fehér menyasszonyi ruhában kínálja föl magát a férfinak egy kerti étkezőasztalon. Nem jutok dűlőre, melyik verzió a kínosabb. Ami azonban bizonyos, az a fölszólító mondat hogy: „Éva fiam, gyere be, mosd meg a férjem hátát!” nem hagyhatja el Ilona ajkát sem az 1900-as esztendők elején, végképp nem több évtizeddel később. Részint, mivel Éva nem cselédként szolgál a háznál. Ellenkezőleg: vendég. Ugyancsak különös, hogy az egyik epizódban miért fogdossák-szorongatják a nők egymás kezét, miközben a teát fölszolgáló nej -- bár könnyedséget mímel -- távolságtartó, kimért, már-már bénulttá teszi, hogy összpontosítva „viselkedjen”. Ónodi Eszter küzdelmes alakoskodásában Ilona fáradhatatlanul mórikál, és sokkal inkább vicsorog, semmint kényszeredetten mosolyog;
Alapvető, hogy Ákos (László Zsolt) két, egymástól gyökeresen eltérő nőtípust szembesít egymással. Hogyha Éva nem is egy Camille Claudel (elmeintézetbe zárt szobrász-grafikus, Rodin egzaltált modellje-múzsája-munkatársa-szeretője), bizonyosan önálló, határozott egyéniség; hiszen a novellában erre utal több, általam is citált jelző. A szemrevaló, fotogén Nagy Ilona azonban leginkább műkedvelő süldőlánynak tűnik, aki nem múló zavarát bakfis-vihogással, szüntelen bazsalygással igyekszik leplezni, közben rendre balgaságokat csacsog. Olykor heves, ócska szcénákra ragadtatja magát. Esztergályos kaviárt majszoló, epret harapdáló Évája száz évvel ezelőtt sem tűnt volna felnőttnek, emancipáltnak – nem hogy a XXI. században.
„Mindig csak adni; veszíteni, osztozni, megalkudni…”
A naftalinos Kaffka-írás lényege a fönti, egyben a szerető-státuszt radarpontossággal meghatározó kijelentés. Esztergályos Károly szenvelgéssel teljes munkája azonban egyik alakjáról sem mond el semmit, részben, mert a színészek természetellenes, kimódolt helyzetgyakorlatokkal birkóznak. Holott: egy nagyon is valóságos, már-már érdektelenül közhelyes alapszituációt kellene megmutatniuk – amely, persze, szintén nem túl fölvillanyozó feladat. A meztelen női lábakat, és egyéb pőre testrészeket derekasan simogató-csókolgató László Zsolt fesztelensége már csak ezért is meghökkentő. Noha kétségtelen, az aktor bármikor képes volna a két nő mellett elsuhanva, egy kandúrmacska után eredve, arcizma sem rezdül-ábrázattal odavetni: „Mirr-Murrt szeretem.” És bár erre nem adódik módja, az ötvenkét perces alkotásban egyedül az ő törődött közönye a figyelmet keltő. Olybá tűnik, mintha Ákos valamely homályos kísérlet alanyául használná a nőket – ám ez a kísérlet, és annak eredménye, őt érdekli a legkevésbé. Történjen-jöjjön bármi, ő elfogadja; némiképp fásultan. László Zsolt hogyha hitelessé nem is, de érdekessé teszi a legbanálisabb mondatot is. A riasztóan melodramatikus zárójelenetben izgalmasan zuhan be az üres ágyba. Íme, az önmaga szeretésébe beleszikkadt, fáradt férfi magánossága.
A prűd erotikájú, régimódi, kudarcos tévéfilmben tehát a két nő(jé)t egymásnak eresztő, ám egyiket sem becsülő-szerető nárcisz-férfi válik főszereplővé. Amennyiben pedig Kaffka világa bizonytalan és félénk, az Esztergályos-féle, kimódolt világok bizonyosan hamisak, közönségesek és sivárak.
