Mi ez az egész? Új sorozatunkban a közelmúlt magyar filmjeiből keresünk emlékezetes jeleneteket. Azokat a részleteket szeretnénk alaposabban bemutatni, amelyekről azt feltételezzük, évek múlva ezek fognak először beugrani a film említésekor. Az első részben Az unoka feszült telefonbeszélgetésének forgatásáról Deák Kristóf mesélt. Ezúttal az Filmio felületén már látható, hamarosan DVD-n és Blu-ray-en is megjelenő Természetes fény torokszorító kulcsjelenetéről beszélgettünk Nagy Dénessel.

A jelenet előzménye: Semetka István szakaszvezetőtől váratlanul átveszik a piciny szovjet falu civil lakosságával teli pajta őrzését. Az egyszerű falusi földművesből lett katona érzi, valami nincs rendben a hirtelen leváltásával. Szeretne beszélni a felettesével, aki azonban nincs a környéken. A parancs az parancs, Semetka szakasza pedig egy környékbeli mocsarat kénytelen átvizsgálni.

Forrás: Vertigo Media

A jelenet leírása: A békés, már-már idilli alkonyi tájban csendben és komótosan vonul vissza a szakasz a faluba. Semetka a fák mögött a távolban hirtelen valami fényre lesz figyelmes. Ahogy közelebb érnek, nyilvánvaló, hogy valami lángol. Beérnek a faluba és velük együtt halljuk a katonák parancsait, a civilek sikolyait. A nőkkel, gyerekekkel és idősekkel teli pajtát szándékosan felgyújtották. A közkatonák fáradt arcát a lángok fénye világítja meg.

És mi ebben a jó? A néző pontosan abban a helyzetben van, mint a főszereplő Semetka. Eddig a pontig csak a mélyben lappangott a feszültség. Voltak ugyan apró jelei, hogy a parancsnokok és a katonák egy része nem veszi emberszámba a szovjet civileket, de komolyabb atrocitás nem történt. Semetka (és a néző) rossz előérzete ebben a jelenetben teljesedik be, az égbekiáltó bűn mégis szinte teljes szenvtelenséggel tárul fel előttünk. 

Az alkonyi szürkületben égő tűz fenséges látványa nemcsak a bámészkodó katonákat, de minket is megbabonáz. Van valami ősi szépség a lángokban, miközben a beszűrődő hangok duplán sokkolóak. Semetka és a többi katona fáradt arcán nem látszik semmi érzelem. Látszólag beletörődtek mindenbe, de azért pontosan tudjuk, a rezzenéstelen tekintet mögött komoly érzelmi viharok dúlnak. Vajon mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Van értelme megtagadni a parancsot vagy felemelni a szavunkat? Egyáltalán hogyan maradhatunk emberek az esztelen pusztítás poklában? 

Nagy Dénes / Fotó: Martins Ciluris 

Egy pajtát csak egyszer lehet leégetni. Izgultál, hogy jól sikerüljön a jelenet?

A tűzszerészek és a technikusok ilyenkor mindenféle technikákkal próbálják elérni, hogy az égés minél tovább tartson, szóval ne az történjen, hogy öt perc után beszakad a tető és ennyi. Egyébként ez egy eredeti pajta volt. Nem mi építettük, hanem megvettük egy faluban, majd lebontottuk deszkánként, megszámoztuk és újra fölépítettük a helyszínen. Megtöltöttük éghető cuccokkal, de így is nagyon rövid ideig tartott a tűz. Azt gondoltuk, egy óra lesz, de negyven perc alatt leégett. Egész nap próbáltuk a jeleneteket, majd fölvettük alkonyatkor, amikor a fények a legmegfelelőbbek voltak. Végül az első két felvételt tudtuk használni, negyedórányit, mert kezdetben irgalmatlan nagy lánggal égett, utána azért alábbhagyott.  

Ez volt a legstresszesebb napja a forgatásnak?

Ez már a vége felé volt, ekkora mindenki megtanulta, hogyan dolgozzunk jól együtt. A forgatásnak sok kihívása volt, nyilván ez volt az egyik, de nem nevezném a legnagyobbnak. Nehéz körülmények között voltunk, távol minden infrastruktúrától, rossz időben, nagyon kevés nappali világossággal. Novemberben és decemberben, mikor forgattunk, Lettországban nyolc óra alatt marad a nappali órák száma. Necces volt, hogyan férünk bele a napjainkba ennyire kevés idővel. 

Ráadásul ott voltak az amatőr szereplők, akik még soha nem voltak ilyen helyzetben, soha nem voltak két hónapot távol a családjuktól. Emiatt az egész forgatáson volt egy plusz teher, ami sok szempontból nagyon jól jött ki. Hogy ők ott mit csináltak és hogyan érezték magukat, az abszolút belekerült a filmbe. A honvágyuk is egy fontos része ennek a történetnek. 

A jelenet kapcsán talán az amatőr szereplők miatt izgultam a leginkább. Az esetükben egyáltalán nem garantálható, hogy abban a pillanatban nem fognak-e valami teljesen mást csinálni, mint amit kérünk. Sok olyan összetevő van, ami egy profi színésznél nem számít, például az, hogy pislog-e a jelenetben. Ilyenkor nagyon koncentráltnak kell lenniük nekik is, hogy fell tudjuk venni. Ez a jelenet kulcsmomentuma a filmnek, ami ha nincs meg, akkor nagy bajban vagyunk.

Fotó: Csata Hanna

Úgy mentek a dolgok, ahogy elképzelted vagy voltak döccenők?

Önmagában az, hogy hatalmas lánggal égett a pajta, megteremtette azt az atmoszférát, amit akartunk. Nem kellett sokat pszichologizálni arról, mit érezzen az ember. Ennek a tűznek olyan dübörgése és energiája van, hogy az mindenképpen nagy hatást gyakorol az emberre . Mindenki a tüzet nézte, száz-százötven ember volt aznap a forgatáson, egyszerűen nem tudtál másfelé nézni. Az amatőröknek nem kellett pluszban azon gondolkodni, mit kell eljátszaniuk. Ahogy közeledsz a tűz felé, érzed a meleget meg a fényt az arcodon. A tűz fizikalitása szinte már önmagában megcsinálja a jelenetet. 

Miért éppen ezt a módját választottad a háborús bűn ábrázolásának?

A tűznek önmagában erős a drámaisága. Eltűnik, összedől előtted valami, és ennek iszonyatos hangja és ereje van. A tűz által nagyon könnyű átélni a halált, a borzalmakat. Van valami megrendítő, valami apokaliptikus egy ekkora tűzben, és ezeket az érzéseket nem kell pluszban odarakni. Nem kell manipulálni vagy hatást kelteni, mert önmagában hatalmas energiája van.

A jelenet alatt kulcsfontosságú a hang. Mennyi utómunka volt ebben?

Napok, vagy szinte hetek munkája volt, hogy összeálljon, milyen hangjai legyenek a tűznek. Ne legyen unalmas, folyamatosan változzon és legyen dinamikája. Ez egy nagyon sziszifuszi folyamat volt és közben rengeteg dolgot kipróbáltunk. Ami még  nehéz volt, eldönteni, mennyire halljuk a bennégő embereket. Ez mind utómunka, a forgatáson nem voltak emberi hangok. Utószinkronban rengeteg ordibálást vettünk fel oroszokkal, különböző kiabálásokat. Ennek a sound designja is egy elég hosszú meló volt.  

Mikor halljuk meg az első kiabálást, az milyen hangerővel szóljon, melyik ponton maradjon abba az ordibálás. Mindent pillanatról pillanatra, forgatókönyvszerűen kellett kitalálni, hogy pontosan mi történik abban a harminc másodpercben. Plusz fontos volt, hogy hihető legyen. Nagyon fontos ugyanis, hogy Semetka itt már nem tud beavatkozni. Mire odaér, addigra ezek az emberek már halálra vannak ítélve, még hallja őket, de perceik vannak hátra. Tehát azon is dolgozni kellett, hogy ezt az idő- és térbeli távolságot elhiggyük.

Fotó: Martins Ciluris

A pajta leégése mellett sokat mutatod az előtte álló mozdulatlan embereket. Miért koncentráltál az arcukra?  

A film kulcsmomentuma, hogy látjuk ezeket az arcokat, miközben más emberek halálát nézik. Erről viszonylag sok feljegyzés van, többek között Ungváry Krisztián könyveiben is. Magyar katonákról, akik átéltek kivégzéseket és hogy ez mennyire megviselte őket. Az én fejemben például ez soha nem úgy működött, hogy élvezték ezt a pozíciót vagy kárörvendően viselkedtek. Az érdekelt, hogyan tudom egy ilyen helyzetben emberként megmutatni a katonákat.

Engem sokat foglalkoztatott, hogy a nagyapám, egy falusi tanító, katona volt a második világháborúban – mint sokunk nagyapja. Bár ő is ott volt Ukrajnában és Oroszországban, valószínűleg nem került ilyen helyzetbe. De eljátszottam azzal a gondolattal, hogy ha mégis, vajon hogyan képzelném el az arcát. És csak ilyennek tudnám. Tehát nem egy erőszakot élvező arcot, mert az valahogy soha nem fért bele a fejembe. Ha a nagyapám lett volna ilyen helyzetben, akkor őt így mutatnám meg. Egy kicsit erről is szól ez a jelenet.

Nagyon érdekelt az is, hogy a szörnyűségek után ezek az emberek alszanak. Ez talán már nem olyan hangsúlyos a filmben, mert le kellett rövidítenünk, de a fejemben egy nagyon erős pillanat volt, hogy megmutatjuk őket azon az éjszakán, hogy tudnak aludni. Ez egy emberi dolog, a borzalmak ellenére is alszanak és az élet megy tovább. Elemi emberi dolgokat akartam megmutatni, mint az alvás vagy az evés. Bármi is van, ezekből az alapvető emberi motívumainkból állunk össze. A tűz is ilyen elemi dolog, és a film sok ilyen természetes és egyszerű textúrát használ, mint az eső, a víz, a sár.

Szerinted ez a film drámai csúcspontja?

Ezt nehéz megítélnem, de abból a szempontból biztosan, hogy eddig a pontig folyamatosan várunk valamire, ami nem történik meg. És itt valami visszahozhatatlan, megfordíthatatlan következik be. Ami a számomra a legfontosabb ebben a jelenetben, de az egész filmben is, az az érzés, hogy sejtünk valamit, de valójában nem értjük a nagyobb egész összefüggéseit. Mi, miért és hogyan történt, egyáltalán, így kellett történnie? Engem nagyon izgat, mennyire részlegesen érzékelünk csak összefüggéseket. Semetka is egy elveszett ember, aki érzékeli, hogy valami veszély felé tartanak és valami sötétség közeledik, de konkrétan nem tudja mindezt megmagyarázni. 

Fotó: Dobos Tamás

A filmed a mai ukrán-belarusz-orosz hármashatár környékén játszódik. Eltelt nyolcvan év, de úgy tűnik, a történelem ismétli önmagát. A szomszédban zajló háborút látva te is úgy érzed, hogy a filmed aktuálisabb, mint valaha? 

Sokféle gondolatot indít el ez az emberben. Hihetetlen, hogy amint háború van, mennyire sarkosan kezdjük látni a dolgokat. Nekem egyébként orosz a feleségem és a gyerekeim félig oroszok, ilyen szempontból még közelebbről érint minket, Például úgy, hogy a suliban hallották, hogy az oroszok rosszak, és ez eléggé megviselte őket. A háborús retorika afelé viszi mindkét oldalt, hogy a másikat befeketítse.

Itt most elsősorban azokról a katonákról beszélek, akik harcolnak. A filmmel kapcsolatos párhuzam, hogy most az orosz kiskatonák is a háborús bűnös oldalán vannak, de közben ők is csak emberek. Ők sem a saját akaratukból ülnek abban a tankban és valószínűleg reszketnek, de ezeket az embereket is alapvetően hajlamosak vagyunk besötétíteni. Egy háborúban a politikától függetlenül is sarkosan kezdjük el látni még az egyszerű embereket is. Pedig meggyőződésem, hogy az emberek minden háborúban ugyanolyanok. Ugyanolyan kiszolgáltatottak.

Nyilván az is eszméletlenül érdekes, hogy valójában mennyire keveset látunk ebből a háborúból. Nem látjuk az összefüggéseket, hatalmas információs hiányban vagyunk, nem tudjuk, a képek amiket látunk, azokat ki, hol, mikor és miért csinálta. A katonák a film szereplőihez hasonlóan nem értik ennek az egésznek az összefüggéseit, csak mindenféle szólamok menték vannak tájékoztatva, valójában semmi más információjuk nincsen. Ez az egész nagyon rímel a filmbeli helyzetre.

Kaptál egyébként támadásokat amiatt, hogy háborús bűnök elkövetése közben ábrázoltad a magyar katonákat? 

Direkt támadást nem kaptam, de járok például iskolákba vetítésekre és legutóbb egy magyar tanárnő mondta, hogy nemcsak a magyarok, de az oroszok is kegyetlenek voltak. Erre azt válaszoltam, hogy belegondolt már abba, mit kerestünk mi ott, ezer kilométerre a határtól, miért mentek oda a magyar katonák? Akkoriban azt mondták nekik, hogy a bolsevizmus ellen harcolnak és védik a hazát. A politika nyilván mindig kitalál mindenféle indokot, mint ahogy most az orosz kiskatonáknak is azt próbálják beadni, hogy a békét mozdítják elő.

Van itt ráadásul egy alapvető tévedés: a hősiesség távolról sem egyenlő a háború hősies céljaival. Semetka adott esetben hősiesen viselkedik, mikor például a lelőtt parancsnokát visszahúzza az éjszakába, vagy amikor nem fedi fel a partizán lányt a mocsárban. De ettől ő még nem lesz egy hősies hadjárat része. Ez két teljesen külön dolog és ilyen alapvető dolgokba gyakran nem is gondolunk bele. Azt érzékeltem, hogy akik látták a filmet, azok nem tartják politikai provokációnak. Sőt, meglepően sok pozitív csalódás ért olyan körökben is, ahol nem erre számítottam.  

Fotó: Kölcsey Levente

Az amatőr szereplők gondolom mind látták, mit szóltak a kész filmhez?

Igen látták, de ők azért egészen másképp nézték. Inkább a forgatás kalandos elemeire emlékeztek és önmagukat látták, tehát nem úgy értékelték, mint egy elvont történetet vagy mint egy filmet.

A filmeddel egyetemes morális dilemmákat szegezel a nézőnek, de feszegetsz olyan magyar történelmi tabukat is, amelyekkel egyes országokban már többé-kevésbé szembenéztek. Szerinted egy ilyen szembesítő film előmozdíthat pozitív társadalmi változásokat?

Erre a kérdésre nehéz válaszolni, mert szerintem a film nem hat ilyen direkten, azaz nem tud felmutatni konkrét politikai vagy társadalmi eredményeket. Érzésem szerint ezek inkább ilyen észrevétlenül ható dolgok. Ez a film pedig inkább egy szűk rétegnek szól, tehát a nyelvezetében, hang- és képi világában, ritmusában nem feltétlen tudja a nagyközönséget megszólítani. Ezért nincs társadalomalakító szerepe, de nem is volt célom ilyen filmet készíteni.

Ilyen szempontból az én célom mindig nagyon privát, intim módon közelítek a filmekhez. Tehát nálam az a kiindulópont, hogy fontos valamiért elmondanom vagy kifejeznem egy adott dolgot. Abban bízom persze, hogy ez a személyesség másokat is elindíthat egy irányba. Nem akarok lenyomni semmit mások torkán, nem célom megváltoztatni a dolgokat, hiszen alapvetően azzal küszködök, hogy magamat változtassam meg. Ha ez sikerül, az talán más embereket is be fog vonzani. Fontos, hogy hiteles tudj maradni. Nagyon félek attól, amikor valaki meg akarja mondani, mit és hogyan kellene jól csinálnod.

Bizonyos szempontból ez a film azt a kérdést teszi föl, hogy tudsz úgy fogalmazni szélsőséges helyzetekben, hogy ne mondj ítéletet azokról, akiket bemutatsz. Hogyan tudunk beszélgetni akár erről a dologról úgy, hogy nem sarkosan fogalmazunk, nem minősítünk narratívákat, nem előítéletek vagy szélsőségek mentén nyilvánítunk véleményt, hanem ezek nélkül próbálunk továbblépni. És ebben szerintem a nagyon pici dolgok is nagyon sokat jelenthetnek adott esetben.

Fotó: Kölcsey Levente

Örömteli friss hír, hogy a Természetes fény a napokban megjelenik nemcsak DVD-n, hanem Bluray-en is, ami sajnos kuriózumnak számít a magyar filmkiadásban. Neked mennyi beleszólásod volt ilyenkor, hogy ez megtörténjen?

Nem a mi vagy a forgalmazó döntése volt, egyszerűen megkeresett minket egy cég, hogy szeretnék kiadni a filmünket. Mi természetesen nagyon örülünk, de azt például nem is tudtam, hogy ennyire ritka itthon egy Bluray-megjelenés. Az pedig külön öröm, hogy extraként a Lágy eső című kisfilm is felkerült, hiszen az máshogy szinte teljesen hozzáférhetetlen. 

Végezetül arra szeretnélek kérni, hogy dobd tovább a labdát, és mondj egy emlékezetes jelenetet a közelmúlt magyar filmjeiből!

Sajnos viszonylag kevés filmet nézek, de ami hirtelen eszembe jut, az Fabricius Gábor filmje, az Eltörölni Frankot. Ennek az elején van egy nagyon erős koncertjelenet, annak hihetetlen energiája és dinamikája van. Ez a nagyjából tíz perc erős élmény volt és tegyük hozzá, Dobos Tamás vette föl, aki a Természetes fénynek is operatőre volt.

Címlapfotó: Természetes fény (Vertigo Media)