„Formába önthetem a kételyeimet és a kérdéseimet. Megérinteni az ismeretlent, felfedezni azt, amit nem ismerek, és egyúttal kilépni önmagamból” – válaszolta a magyar rendező, hozzátéve, hogy a keresés közben egyértelmű válaszokra nem lelhet az ember, csak érzésekre, hangulatokra. De ez talán nem is baj: „A komfortzónádból kilépve fedezhetsz fel valami fontosat önmagadról és a világról. Számomra a filmkészítés mindig is azt jelentette, hogy kilépek a kényelmes életemből.”
Răzvan Rădulescu és Nagy Dénes / fotó: Antal Barbara/Collegium Hungaricum Berlin
A szó a Lágy Esőre terelődött, ez a 2013-es rövidfilm tette fel Nagy Dénest a magyar és nemzetközi filmes térképre. Amatőr szereplőkkel dolgozott fel egy Tar Sándor-novellát, egy fájdalmasan szép kamaszszerelem tragédiáját mesélte el a magyar vidék lehangoló kulisszái között. „Nem arról a környékről származom, de Magyarországon szinte mindenki vidékről jött, vagy legalábbis szoros szálak fűzik a vidékhez. Hiába születtem Budapesten, megmozgat bennem valamit a vidék” – magyarázta Nagy.
Fontos számára, hogy közel férkőzzön a sokak gondolkodásmódját alapvetően befolyásoló provincializmushoz, ami ellentmondásos érzéseket vált ki benne: „Egyrészt szomorú, hogy ezek az emberek elhagyatva érzik magukat. Másrészt van egy bensőséges, megnyugtató dimenziója is, mivel érzelmileg kötődnek az adott helyhez.”
A Lágy eső és a Másik Magyarország készítése párhuzamosan folyt, így a két film - bár két teljesen különböző projektként indult – erősen hatott egymásra. Először a Lágy esőt, majd fél évvel később a Másik Magyarországot forgatta le Mezőszemerén és annak szűk vonzáskörzetében. A dokumentumfilm eredetileg jobban koncentrált volna Bukta Imre képzőművészre és alkotói módszerére, csak a kisfilm szereplőkeresése közben a rendező rengeteg lenyűgöző felfedezést tett a környéken, amelyek új motívumként később beépültek a Másik Magyarországba.
Nagy Dénes Ezüst Medvéje / fotó: Antal Barbara/Collegium Hungaricum Berlin
A magyar vidék leszakadt régiói olyannyira nagy hatással voltak Nagy Dénesre, hogy a rendező az első nagyjátékfilmjéhez is ebből a világból válogatott szereplőket: „Olyan embereket keresek, akik lenyűgöznek, akik érzelmileg megérintenek engem.” Archaikus vonásokkal bíró arcok után kutat, melyek azt az enigmatikus érzetet keltik, hogy a felszín alatt még sok minden lakozik.
Rădulescuban is mély nyomot hagytak ezek az arcok, arról érdeklődött, hogyan képzeli el Nagy Dénes a szereplői jövőjét. A rendező inkább egy általános érvényű válasszal reagált: „Minden élet tragikus. Az élet önmagában tragikus, hiszen a végén meghalunk. De ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne élni. A tragédia és a pesszimizmus két különböző dolog számomra. A tragédiára az élet részeként tekintek, és nem gondolom azt, hogy valami borzasztó dolog történik velünk. Nem tartom magam vicces embernek, örülnék annak, ha mindehhez több humorral tudnék viszonyulni.”
Két alkotó ember beszélgetett, így szinte törvényszerű volt, hogy a művész és a közönség kapcsolatára is kitértek: „Bukta Imre mondta a dokumentumfilmemben, hogy nem mutatom meg a faluban a festményeimet, nem akarom, hogy azok alapján ítéljenek meg. Őszintén szólva nekem is hasonló érzéseim vannak” – vont párhuzamot Nagy, hozzátéve, ezek a kételyek azonban nem befolyásolják abban a döntésében, hogy készít-e filmet vagy sem. Magának készít filmeket, és amikor lehorgonyoz egy téma és egy fogalmazásmód mellett, nem foglalkoztatja az a kérdés, hogy ez tetszeni fog-e az embernek.
„Természetesen jó érzéssel tölt el, amikor tetszik az embereknek, amit csinálok, de mindig az a legnehezebb pillanat számomra, amikor a közönség elé tárom a munkámat. Olyasmit mutatok meg, ami az enyém. Nem szeretem ezt a pillanatot, mert úgy érzem, hogy magamat tárom a világ elé.”
Nagy Dénes / fotó: Antal Barbara/Collegium Hungaricum Berlin
Rădulescu egy ellentmondásra világított rá következő kérdésével. Miért ment el Nagy a Torino Film Lab nevű workshopba, ahol csoportokban fejlesztik a filmterveket, miközben saját bevallása szerint is visszahúzódó ember, és egyedül szeret lenni a film írásakor?
A rendező először a workshop gyakorlati előnyeit említette, például, hogy mindez segít a promócióban, de más oka is volt, hogy elment Torinóba: „Olyan embereket keresek, akikben megbízhatom. Az, hogy megbízom önmagamban, nem jelenti azt, hogy ne lenne egy olyan vágyam, hogy másokban is megbízzak.” Majd nevetve hozzáfűzte: „Például ott találkoztam veled.” Rădulescu, aki Nagy filmtervének fejlesztésében mentorként vett részt Torinóban, forgatókönyvíróként a román újhullám több jelentős rendezőjével, Cristi Puiuval, Radu Munteannal and Cristian Mungiuval is dolgozott együtt.
Áttérve a Természetes fényre, Nagy Dénes arról beszélt, hogy komplex fénytörésben akarta láttatni a a 2. világháborúban szolgálatot teljesítő magyar katonákat: „A katona egyik társát meglövik, erre ő a frontvonalról hátrahúzva biztonságos helyre viszi a sebesültet. Hőstettet hajtott végre, mert megmentette egy bajtársa életét. És ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy még mi mást tettek a háború alatt. Igazságos akarok lenni. Nem félek attól, hogy a katonák által elkövetett háborús bűnökről beszéljek, de egyúttal arra is ki akarok térni, ha hőstettet hajtottak végre más helyzetekben.”
Természetes fény / fotó: Vertigo Média
Nagy számára rendkívül fontos volt, hogy a Természetes fényben emberként ábrázolja azokat a katonákat, akik megölték az orosz falusiakat, és ne egyszerű gonosztevőként. Azt a jelenetet hozta fel példaként, amikor ég az istálló, és közelről látjuk a tömeggyilkosságot elkövető katonák arcát. Nehéz bármilyen érzelmet leolvasni róluk, de mégiscsak emberi arcokat látunk.
Semetka István filmbéli állapotát ahhoz hasonlította Nagy, amikor azért vagyunk képtelenek átlátni valamit, mert nyakig benne vagyunk – így nincs meg a kellő távolságunk és érzékenységünk a helyzet teljes körű felméréséhez. Ő egy földműves, akit besoroztak, elszakítottak az otthonától, és a kötelességét kell teljesítenie a hazája számára – foglalta össze Rădulescu, aki szerint csak utólag könnyű belátni azt, hogy valaki a történelem rossz oldalára került.
Ezzel Nagy is egyet értett: „Először még nem tudja, hogy amit tesz, az helytelen. Ehhez a felfedezéshez apránként, lépésről lépésre kell eljutnia. Ami érdekes Semetkában, hogy ő ezen az úton fontos állomásokat hagy ki, például azt a pontot, ahol még érdemben dönthetne arról, hogy helyesen vagy helytelenül cselekedjen. De az is lehet, hogy ilyen pont nem is létezett.”
Nagy Dénes filmkészítési módszerét, mely amatőr szereplők bevonására épül, jól példázza a Természetes fényben feltűnő emberek kiválasztása és felkészítése, amelyre több év távlatából is nagy lelkesedéssel emlékezett vissza. Sertésfarmok és tehenészetek dolgozói közül kerültek ki a szereplők, akik közül többen írástudatlanok voltak, és nemcsak Budapesten, de még a közeli városban sem jártak soha. „Több ezer kilométert utaztattuk őket Lettországba, egyenruhát adtunk rájuk, fegyvert adtunk a kezekbe, és katonai kiképzésen kellett részt venniük, amit nem igazán élveztek. Szerintem hasonló nehézségeken mentek keresztül, mint a hetven éve besorozott katonák, akiket kiemeltek az otthonaikból.”
Nagy arról is beszélt, hogy az amatőr szereplők sem oroszul, sem lettül nem beszéltek, emiatt elszigetelve érezték magukat. Érezhető volt, hogy amilyen hamar csak lehet, haza szeretnének jutni. Ugyanez volt a film főszereplőjének, Semetka Istvánnak a célja: minél hamarabb maga mögött tudni a háborút és végre hazatérni.
A rendező felidézte, hogy amikor egy-egy szereplője végzett a forgatással Lettországban, a többiek búcsúbulit rendeztek a távozók számára, akik boldogok voltak, hogy végre hazamehetnek. Nagy elismerte, hogy a valóság és a fikció összefonódása az előkészületek során és a forgatáson részben a véletlen műve volt, hozzátéve, hogy ez a „szerencsés egybeesés” nagyon jót tett a filmnek.
Rădulescu a dicséretekkel sem fukarkodott, szerinte Nagy filmjeiben közös, hogy a történetük nehezen foglalható össze, hiányzik belőlük egy világos, néhány frappáns mondattal előadható dramaturgiai ív. Emiatt nehéz megjósolni, hova fut ki a történet, és ezt nagy erényüknek tartja.
Răzvan Rădulescu és Nagy Dénes / fotó: Antal Barbara/Collegium Hungaricum Berlin
„Engem ez a fajta történetmesélés hoz lázba” – reagált Nagy. „ Azt kell mondjam, idegesítenek azok a filmek, ahol már az első tíz percben kiderül, milyen irányba fog menni a történet. Lehet, hogy a Természetes fény esetében már túlzásba is vittem ezt, de nagyon élvezem, ha nem lehet előre tudni, hová visz minket a történet.”
Az olyan helyzetek érdeklik, amelyek nem értelmezhetők könnyedén, és olyan emberek, akik megpróbálják meglátni a rendszert a körülöttük zajló eseményekben, megpróbálják megfejteni a rejtélyt:
„Engem az vonz, hogy olyan embereket ábrázoljak, akik a dolgok értelmét keresik, de közben képtelenek önmagukra reflektálni. Egyszerre megmutatni a dolgok értelmét kereső embert, és azt, hogy soha nem találhat rá. Ezt az ellentmondást meghatónak találom, ráirányítja a figyelmet saját korlátainkra, az életünkben rejlő tragédiára.”
