Új fiúk

A legutóbbi évek szemléin egyre markánsabb az új filmesek jelenléte. Nem volt ez mindig így. Több szemle is volt egymás után, amelyen nem volt elsőfilm, és nem egy rendező osztály hagyta el úgy a főiskolát, hogy nem készíthetett vizsgafilmet. Péntek-szombaton viszont három figyelemre méltó művet is láttam fiatal rendezőtől (Dyga Zsombor, Bernáth Zsolt, Török Ferenc), s jönnek még utánuk többen (Pajor Dóra, Sára Júlia, Balogh György, Hajdú Szabolcs).
Dyga Zsombor a legfiatalabb, és úgy tűnik, megállíthatatlan. Huszonöt évnél és a harmadik nagyfilmnél tart, miközben a tavalyi szemlén bemutatott Gyilkosok most került a moziba, és az idén az 'Öcsögök mellett még egy kisfilmmel is jelentkezik. E 75 perces videódarabot hajlamos vagyok szakmai gyakorlatként értékelni, ami létkérdés egy kezdő filmesnek, de nem a nézőnek. Az 'Öcsögök üde és összecsapott film, jelenetek a haverok életéből, kik együtt laknak, jönnek-mennek, tengnek-lengnek, esznek-isznak, nézik a tévét, FIFA 2000-et játszanak és rengeteget dumálnak. A videó úgy is mint műfaj roppant hasznos, olcsó, könnyű és könnyen elérhető, legfőképpen pedig könnyelműségre csábít. Például arra, hogy időnként minden különösebb ok nélkül meglóbálják. Tény, hogy sok jó ötlet, kérdés és válasz van ebben a filmben, amelyet örömmel látunk majd viszont a következő, kiérleltebb Dyga-opuszban.
Amit az Öcsögökből hiányoltunk, azt csőstől kapjuk a Sohasevolt Glóriában. Bernáth Zsolt filmje több történetet is végigvezet, s sző egybe, rengeteg figurát mozgatva. És nem ám egyszerű történetekrol van szó! Az egyik szálon angyallal találkozik, s tölt el három napot két rendes fiú. Ennek során döntő változások következnek be náluk és körülöttük: a néma falfestő megszólal; a neonáci elteszi a kését; Buju, az egyik főhős pedig úgy dönt, hogy lejön a fűről (az italról még nem). A másik szálon postarablás készül, Tarantino és Woody Allen nyomdokán haladva. őrület, de van benne rendszer. Ennek ellenére a Glória súlyosan túlírt, túlbonyolított és agyonbeszélt film. Amit mutatnak benne, azt mind el is mondják, egyfelől. Másfelől a szereplők legfőbb, szinte egyedüli életfunkciója a beszéd. Különösen igaz ez a bűnözői csoportozatra, amely jóformán levegővétel nélkül és szó szerint felböfögi az utóbbi öt év szlengszótárát, minden jó és rossz dumáját, nyelvi közhelyét. Ha most tízen megpróbálnánk felsorolni, hány kifejezést ismerünk arra, hogy pisálni, egyet se mondhatnánk, ami ne volna benne a filmben - igaz, a filmben sem hangzik el egy sem, amit ne ismernénk. A jó fej szövegek egyik-másika annyira erőltetett, hogy az egyébként kitűnő (amatőr)színészek sem képesek őket természesen lökni - ilyenkor áll elő az, mintha Gizike súgógépről olvasná az időjárásjelentést. Látszólag Tarantino-követéssel állunk szemben, és ezzel az a legkisebb gond, hogy a módszer nem a kelet-európai pályakezdő filmesek megsegítésére lett kitalálva. A Sohasevolt Glória dumájából semmit nem tudunk meg a nyelvről, nincs gengszterfilm klisé - szemantikai vita szembenállás, a nyelvhasználat nem ad ki kulturális képet. Ez itt csak rizsa, helyenként kétségtelenül szórakoztató. Ennél már csak az rosszabb, hogy a végén, miután mindent, de mindent megmutattak, elmondtak és megvilágítottak, még kapunk egy tartalmi összefoglalót, amelyben rendre elmagyarázzák azt, amit az elso perctől tudtunk, hiszen kétséget sem hagytak felőle.
Riasztó jelenségnek tartom az új filmet eluraló verbalizmust - és megkövetem Bernáth Zsoltot, hogy éppen az ő filmjét használom szemléltető eszköznek, lúbetegségek ábrájának -, amikor a szöveg válik a történetmondás, jellemábrázolás, érzelemkifejezés, humor stb. legfőbb eszközévé. Kivált nem értem a dolgot Bernáth Zsolt esetében, aki határozottan tehetséges rendező, jó szeme van és tud bánni a képpel. Csak nem hisz benne. Se magában, se a képben. Hogy a nézőről már ne is beszéljünk, aki gyakorlatilag a rendező igyekezete ellenére képes és kénytelen megkeresni azt a jó és érdekes filmet, ami a Sohasevolt Glóriában benne van.
"1989. április 27-e van, Petya tizennyolcadik születésnapja. A Moszkva téri nagyóra fél kilencet mutat, fiatalok ácsorognak a téren, várják a bulicímeket. Kigler kezében orosz pezsgo durran... Az érettségi előtti utolsó héten - a politikai helyzetre való tekintettel - eltörlik az 1945 utáni töri tételeket... Royal apja valahogy megszerezte az írásbeli érettségi tételeket..." - olvastam a szemlekatalógusban a Moszkva térről, és egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy engem ez a film érdekel. Amíg meg nem néztem, hány éves a rendező. Török Ferenc épp annyi. Ha csak eggyel is több volna, a jeles év fönt idézett eseményei csak lapos zsurnalisztikai fordulatok lennének a moziban, így viszont a legszemélyesebb élményei, s ami a legfőbb, hogy a vásznon is friss élményként jelennek meg. Ettől tűnik könnyűnek és egyszerűnek a közelmúlt korképfestésének heroikus vállalkozása, amelybe jó sokan bele is buktak már. A háttérben ott kavar a történelem - Nagy Imre temetés, Kádár halála -, de rendezőnknek eszében sincs olyasmikkel foglalkozni, amik akkori önmagukat még csak meg sem legyintették. "Tk. ki a fasz az a Nagy Imre?" - kérdi az egyik csávó, akinek egyszercsak feltűnik, hogy már hetek óta mást se nyomtak a háttér-televízióban. És ez így egzakt. 1989-ben is, mint máskor, a tizennyolc évesek sokkal fontosabb dolgokkal voltak elfoglalva, mint a szüleik és a nagyszüleik szennyese. Bulik és autók, szex, zene, na meg a szerelem. Török Ferencnek sikerül jelenidőbe visszatennie a '89-ben történteket, s még az eltelt tíz évet befogó epilógusban sem akarja utólag értelmezni a dolgokat. S miközben szigorúan és gazdaságosan a lényegre tör - milyen is volt az az ifjonti hév? -, jutalmul, mintegy mellékesen az ország akkori láza is megidéződik a filmjében.