Azt hiszem, a nyolcvanas-kilencvenes években Schwarzenegger, Stallone és Chuck Norris filmjein egy generáció nevelkedett fel. Magam is a pultok alól és a búcsúk standjairól beszerzett, ma már élvezhetetlen minőségű kalózkópiákon „szocializálódtam.” Mégis, valahogy a kelet-európai életérzés miatt sose tudtam elhinni, hogy az izmos amerikai kommandósok majd minden igazságot kiosztanak. Én soha nem gondoltam annak idején, hogy azért, mert az öreg Bush széttépte beszédét a magyar hallgatóság előtt a rendszerváltás idején, majd a régió problémái megoldódnak. Hegedüs Péter, aki csonka családjával viszont időben disszidált, egy naiv univerzum burkában maradt. A film felütésében remek animációban ismerhetjük meg a rendező gyermekkorát és sikereit: díjazott dokumentumfilmet forgatott nagyapjáról (Nagyapák és forradalmak, 1999), a miniszterelnök Hegedüs Andrásról, aki ’56-ban hozzájárult a szovjetek bevonulásához, majd részben ellenzéki lett (pl. tüntetett a csehszlovákiai bevonulás ellen). Falvay Miklós (KEDD Animációs Stúdió) remek, humoros, rajzolt betétjei az egész film alatt elkísérik a nézőt. Hegedüs kiindulópontja, hogy nem is oly távoli gyermekkorának hősei nyomába eredjen, először Schwarzeneggerhez, majd Obamához szeretne bejutni, akik (szerinte) az amerikai álom mintapéldányai. Mikor viszont látja, hogy ez nem sikerülhet, különleges ötlete támad. Egy kis kék függönyös fülkét gyárt, majd a világ különböző országaiban kéri meg az egyszerű járókelőket, hogy üzenjenek az elnöknek.
Az én Amerikám egy meglehetősen naiv fickó hozzáállása az „amerikai álomhoz”. Nemcsak az USA kormányának húsz éves geostratégiáján lepődik meg, de azon is, hogy a béke harcos hívei (pl. Obama) valójában háború és pénz pártiak. A rendező annak ellenére, hogy nagyot markol filmjében, keveset fog, mindvégig megmarad a frázisok és közhelyek szintjén. Aki azért ül be a moziba, hogy egy Michael Moore típusú társadalomkritikát lásson, az csalódni fog, mert semmi mélyet, újdonságot nem fog találni ebben a témában. Sajnos az alkotók történelmi ismeretei (is) meglehetősen hiányosak. Csodálkoznak például azon, hogy Amerika az ötvenes-hatvanas években a CIA segítségével politikai kurzusokat buktatott meg a saját piaci részesedése érdekében (pl. Iránban). A Hegedüs által megjelenített leleplezések és felismerések a józan paraszti ész kategóriáját súrolják.
Hogy akkor mégis miért érdemes megnézni ezt a filmet? Leginkább a mozi második fele miatt. Ugyanis míg az első részben egyszerű, felületes elmélkedéseket és nosztalgikus utazásokat láthatunk, addig Az én Amerikám második szeletében már több réteget is felfedezhetünk. Először is, a rendező saját kamerája előtti jellemfejlődését, ahogyan rögeszméjétől hajtva (majd’ 6 év alatt) körbejárja a világot és nemcsak mások nyomorát, de saját családjának kiszolgáltatottságát is észreveszi. Hegedüs nővérének, Dorkának története mindennapi válságtörténet: a kaliforniai kisházas tanárpár nemcsak állását veszíti el, de házuk is bajba kerül. Hasonló a magyarországi szál, a rendező barátjának sztorija, aki a válság miatt kénytelen volt fejvadász cégénél csődöt jelenteni és embereit elbocsájtani. A hollywoodi placcon strázsáló Harry Potter-es Dumbledore-nak öltözött, veterán pilóta élethelyzete is sokatmondó.
Hegedüs jól ragadja meg a válság áldozatainak drámáját, mégis néha értetlenül áll az események előtt. Ilyen jelenet, amikor rácsodálkozik a szomáliai nyomorra, rájön, hogy az iráni emberek nem is olyan gonoszak, vagy amikor levetíti az amerikai katonacsaládnak a begyűjtött üzeneteket. A rendező – Michael Moore-ral ellentétben – megmutatja az egymással szembenálló feleket. Ám az alkotók mégis klisészerű, populáris esszéfilmet kanyarítottak, amelyet elég ügyetlenül zártak le: miután nem sikerült az elnök közelébe férkőznie a rendezőnek, ezért elpostázza neki a videókat. A befejezésben már nem az tanulság, hogy az elnök felfigyeljen ezekre az eseményekre, hanem az erkölcsi erő, amelyet útja során szerzett.
Az én Amerikám üzenete nemcsak a politikai fiaskók és a viaszos hősök demitizálása, hanem a család összetartásának bizonyítása is. Először a Los Angeles-i nyomornegyedben élőket segítő Alapítvány főnöke szájából hangzik el a premissza, amelyet Hegedüs saját, és mások életén keresztül bizonyít: a válság idején a család összetartó ereje fontosabb mindennél, ezért szerepét a mai társadalomban érdemes átgondolni. Az én Amerikám nézése közben jobban járunk, ha a rendező fejlődését figyeljük benne, mint a konkrét üzeneteit. A film dramaturgiája feszült, nemcsak beszélő fejekre koncentrál, hanem az animációs betétekkel, a remek sűrítéssel és az gyors vágásokkal jó tempóban tölti ki játékidejét. Dicséret illeti az operatőröket is, Kathryn Milliss, Csoboth Attila (a kínai epizódban Shing Fung Cheung), akik egyenletesen tudtak a rendező nyomában maradni, legyen szó akár a képviselőház termeiről, vagy egy iráni tüntetésről. Hegedüs saját generációs életérzését sűrítette másfél órába. Hitét és csalódottságát, családja sorsának kettőségét vetítette ki a világ csalódottságára, még ha néha esetlegesek is ezek a párhuzamok. Hibái ellenére érdemes találkozni Az én Amerikámmal, amelyet mozis kiruccanása után rövidesen egy magyar kereskedelmi televízió is a műsorára tűz…
