A vicc az, hogy szerettem volna egy világjárványról is filmet csinálni, már majdnem nekikezdtem a forgatókönyvnek. Most azonban talán túl egyértelmű lenne járványos filmmel előrukkolni, és Szécsi Pálról amúgy is van egy szinte kész forgatókönyvünk. A film egy létező fertőző betegségről szólt volna, ami az egész világon elterjed, és a Szécsi-filmet követően szerepelt a terveimben.
A vírus az egyik első vizsgafilmed volt a főiskolán, régóta érdekelnek téged a betegségek.
2004-ben forgattuk A vírust, negyedéves vizsgafilm volt, de csak 2005-ben fejeztük be. Nem volt minden évben pénz vizsgafilmre, ez is egy operatőri gyarkorlatnak indult Herbai Mátéval, amibe aztán Kapitány Ivánék beszálltak producerként, végül 2006-ban jutottunk ki vele Cannes-ba, mire már elvégeztem a filmrendező szakot. Nem elsősorban a betegség maga érdekel, hanem az emberi kapcsolatokra gyakorolt hatása. Hogy hol van a határa annak, amikor még kitartanak egymás mellett az emberek, és mikor jön el az a pont, amikor már a saját életünket is veszélyben érezzük, ezért cserben hagyjuk a másikat. Ez nyilván mindenkinél máshogy működik. Van, aki az első nehézségénél lelép, mások kitartanak a végsőkig. Azt szerettem volna, hogy gondolkodjunk el azon, hogy vajon hol vannak ezek a határok, ad absurdum akár azon, hogy mikor kezdjük el étel hiányában felfalni egymást. Az emberi bizalom és szeretet határai érdekelnek.
Kocsis Ágnes / Fotó: Kiss Nelly
Vizuálisan is ezért erősítesz rá ezekre a határokra? Akváriumba, üvegkalitkába, hófehér steril térbe, szkafanderbe zárod őket.
Szeretem, ha van egy vizuálisan is megfogalmazható metafora, ami kifejezi a szereplők érzéseit. A vírusban is bezárják a főszereplőt egy sátorba, nem lehet közel menni hozzá, de korábban ő kísérletezett terráriumba zárt gilisztákkal. Azt is szeretem, ha a filmben vannak visszatérő motívumok. A Friss levegőben ilyen volt a piros és zöld szín, amelyek komplementer színek, ellentétesek, mégis kiegészítik egymást, akárcsak a két szereplő. Vagy az akvárium-motívum, ami sok helyen visszatér, és nagyon sok tárgyukon szerepel hal. Az anya vonzalma a halakhoz kifejezi a kommunikációképtelenséget, amiben a két szereplő él, nem tudják megbeszélni a problémáikat, mintha némák lennének. Vagy akár a körkörösség, az élet körforgása, ahogy a lány a film végén ott találja magát a nyilvános WC-ben, ahol az anyja dolgozik. Elindul Rómába, de ugyanoda ér vissza, ahol stoppolni kezdett a sztrádán, a körkörös felüljáró alá. Nagyon sok olyan helyszín is van a filmben, ahol a kör motívuma megjelenik. A helyszínek hangulata, vizualitása is nagyon fontos. Mindegyik filmemben vannak olyan helyszínek, amelyek annyira inspiráltak, hogy ott mindenképpen forgatni szerettem volna, így oda írtam egy jelenetet.
Az Édenben mi volt ez a helyszín?
Az egyik ilyen a balatonboglári Gömbkilátó, az egész filmen végigvonul a glóbusz motívum. Ott van a szerkezete a sivatagban és a reptéren is. A játszótérre is tettünk egy gömb mászókát, amit még a Pál Adriennből raktak el az SFX munkatársak. De ilyen volt a 4-es metró is, a Bikás park megálló, ami szintén a Gömbkilátóra hasonlít szerkezétében, és az óriáskerék is.
Leforgattátok ezt a filmet, aztán berobbant a világjárvány és mindenki otthon maradt. Te hogyan viselted ezt az időszakot?
Nagyjából ugyanezt csinálom egyébként is. Alapvetően szabadúszó vagyok, amikor nem forgatok, legtöbbször otthon ülök és írok. Nem történt óriási változás az életemben, csak annyi, hogy a kislányom otthon volt egész nap, így nem tudtam olyan sokat írni, illetve online tanítottam.
Lana Baric / Forrás: Mythberg Films
A közös élmény után kaptál olyan reakciót, hogy az emberek jobban rezonálnak a filmmel?
Senki sem tudja megmondani, hogyan érezte volna magát a film közben, ha nincs a járvány, de biztos vagyok benne, hogy most azért jobban átérzik a főszereplő szorongását, magányát. Ha az érzelmi állapotával valakinek nem is sikerül azonosulni, de azzal, hogy milyen az, amikor nem lehet kimenni, nem lehet közel kerülni egymáshoz, most mindenki szembesült. Egyébként nagyon érdekes, hogy ennél a filmemnél figyelhető meg leginkább, hogy mennyire eltérőek lehetnek a befogadói élmények, ugyanis minél kevésbé vezetjük a néző tekintetét, minél több teret hagyunk a megfigyelésnek és gondolatoknak, annál inkább róla szól, hogy mit vesz észre, mit ért meg és mit érez. Azt nyilván mindenki érti, hogy miről szól a film, de az érzelmi résznél már sokkal eltérőbbek az értelmezések.
Milyen eltérések vannak?
Általában, ha erőteljes érzelmi hatáskeltést alkalmaznak egy filmben, akkor aki mondjuk a filmben ábrázolt érzelmekre valamiért nem fogékony vagy vevő, az is érti, hogy mit kéne érezni, legfeljebb nem tetszik neki. Itt viszont az az érdekes, hogy vannak, akik nem tudnak annyira a főszereplővel azonosulni, nem elegendő nekik az érzelmi információ, azt gondolják, hogy nem is lehet, hogy más sem tud, míg mások sírva hagyják el a mozitermet, és napokig a hatása alatt vannak. Ez egy nagyon érzelmes film lehetne, gyakorlatilag melodráma, de a forma miatt folyamatosan lehet rá intellektuálisan reflektálni. Sokkal többet projektálnak bele magukból a nézők, ha nincs annyira vezetve a tekintetük, a gondolataik. Természetesen, egy film befogadása mindig nagyon szubjektív, de ebben az esetben nagyon érdekes, hogy milyen eltérések vannak a befogadásban.
A többi filmemnél is azt vettem észre, ahol ennél még sokkal nyitottabban hagytam a végét, hogy mindenki azt látja bele, amilyen ő maga. Tehát, hogy mennyire látja optimistán vagy éppen pesszimistán az adott szereplők további sorsát. Engem nagyon izgat a befogadás kérdése, és szeretem, hogy bár teljesen érthető maga történet váza, mégis sok múlik a nézőn, hogy mennyi apróságot vesz észre, milyen rétegek nyílnak meg neki, mennyi kérdést vet fel benne. Ezáltal saját magára is jobban tud reflektálni.
2010-ben kezdtél el dolgozni az Édenen, mi tartott ilyen sokáig?
Igazából már 2008 óta, Tarr Béla szeretett volna egy tízrészes tévésorozatot készíteni a reneszánszról tíz rendezővel, és az Édent arra írtam. Azt gondoltam, csinálok egy tévé- és egy moziváltozatot is belőle. Kaptunk valamennyi pénzt forgatókönyvírásra, elkészült egy 30 oldalas tévéváltozat. Utána viszont a Pál Adriennt forgattuk, azzal voltam elfoglalva. 2010-ben, gyakorlatilag a Pál Adrienn Cannes-i bemutatója után szinte rögtön bezárt az MMKA. Ezután a Pál Adrienn holland koproducerével elkezdtünk EU-s pénzekre pályázni, mert azt gondoltuk, hogy lehetne ez külföldi film is. Végül megalakult a Filmalap, és egy idő után itthon is pályáztunk. Ekkor újra át kellett menni a fejlesztési procedúrán a Filmalapnál, aztán pedig mindenféle produkciós nehézségek merültek fel, sajnos eddig tartott.
Daan Stuyven és Bana Laric / Forrás: Mythberg Films
Nagyon sok jó belga színész van, te mégis egy rocksztárt, Daan Stuyvent választottad. Amatőrökkel szoktál dolgozni, de nem volt ez egy nemzetközi szereplőnél még nagyobb kockázat?
Eredetileg persze magyar színészeket szerettünk volna, és voltak is nagyon jók, de nem találtunk egy olyan jó párost, akik igazán összeillenének. Aztán a koprodukció miatt már Belgiumban kellett megtalálnunk a férfi főszereplőt. Egy amatőr szereplővel persze többet kell dolgozni, mert egy csomó mindenben nincs tapasztalata, de amikor arról beszélünk, hogy valaki amatőr, őt sok ember közül választjuk ki, hosszú casting-folyamat során. Az, hogy amatőr, nem azt jelenti, hogy bárki az utcáról. Az a kevés kiválasztott tulajdonképpen nagyon komoly színészi adottságokkal rendelkezik, és a kiválasztás során kiderül, hogy lehet-e vele dolgozni. Az előkészítés során sokat dolgozunk, rengeteget próbálunk. A Friss levegőben Hegyi Izabella zseniális tehetség volt, és soha nem szerepelt előtte. Gábor Éva a Pál Adriennben rádióbemondóként is dolgozott, de ő sem szerepelt filmben korábban, és szintén elképesztően jól játszott. Mindkettőjükkel nagyon könnyen lehetett dolgozni. Sőt, mindig tökéletesen tudták a szövegüket, mindig ott voltak lélekben, rendkívül jó színészi képességeik vannak. Hivatásos színészeknél sajnos előfordul, hogy nem tudják a szöveget. Ebből a szempontból csak jó tapasztalatom volt eddig minden amatőrrel, amely kifejezést itt most a legszívesebben idézőjelbe is tennék. Akkor dolgozom amatőrrel, ha olyan különleges karakterről van szó, akit nem sikerül megtalálni a színészek között.
Daan esetében az is közrejátszott, hogy a flamandok és a franciák között elég kevesen beszélnek annyira jól angolul, hogy tudjanak játszani is. Franciául azért sem lett volna jó, mert nagyon hosszú nyelv, nehezebb lett volna leszinkronizálni, de fontos volt az is, hogy a magyar szereplők is értsék. Tehát azon túl, hogy a színésznek nagyon jól kellett angolul beszélnie, meg kellett engednie, hogy leszinkronizáljuk őt, és ez limitálta azoknak a számát, akik szóba jöhetnek. Volt olyan színész, aki tetszett, de pont ő nem szerette volna, ha nem a saját hangján szólal majd meg, ez egy színésznek majdhogynem a fél játékát jelenti. Érdekes módon Daannak ez nem okozott problémát, azonnal igent mondott, nagyon tetszett neki a forgatókönyv és filmterv.
Mi győzött meg benne?
Daan az első pillanattól nagyon jól működött, tehetséges és érzékeny, mindenre nagyon jól reagált, minden jelenetre azonnal ráérzett, és pont azt a karaktert hozta, amit elképzeltem. Nagyon jól tudott rezonálni a másik szereplőre, pontosan érezte a rezdüléseiket. Nagyon sok munkát rakott a szerepbe, tökéletesen tudta a szövegét, nagyon komolyan tudott koncentrálni. Ő egy előadóművész, aki folyamatosan a színpadon van, szerepel tévében, klipekben, tehát ebben volt rutinja. A hangja is nagyon jó volt, sajnáltam, hogy le kell szinkronizálni.
Körülöttük akkor mindenki magyarul beszélt?
Csak a két főszereplő, az Évát játszó Lana Baric, és Daan beszéltek angolul, mindenki más magyarul. Für Anikó és a Kardos Róbert gyakorlatilag újra eljátszották a filmet, sokkal többet dolgoztunk rajta, mint egy szokásos szinkronon.
Kocsis Ágnes és Lana Baric / Forrás: Mythberg Films
A szinkron castingolása hogy nézett ki? A színészek hangjához kerested a magyar hangokat?
Kaptam segítséget, Báthory Orsi szinkronrendező ajánlott hangokat, és tanácsokat is adott az elején. Jobban ismeri a neveket, hogy kik azok, akik egyáltalán szóba jöhetnek. Azoknak a színészeknek is nehéz, akiknek saját magukat kell utószinkronizálni, és még sokkal nehezebb valaki más karakterével azonosulni egy steril stúdióban, úgy, hogy nincs ott a partner sem, nincsenek benne az adott helyzetben. Egy mikrofonba beszélnek, a hang intenzitását is sokkal nehezebb eltalálni. A kiválasztásnál passzolnia kell a hangnak a szerephez és a karakterhez, de a természetesség is nagyon fontos szempont volt.
Lana Baric és Für Anikó hangja hasonlít egymásra?
Elég hasonló, de néha már én is elbizonytalanodom, annyira megszoktam őket. Lana hangja egy kicsit mélyebb, Anikó hangja kicsit lágyabb. Szándékosan lágyítani akartam egy picit a karakteren, ezért eleve ilyen hangot kerestem. Kardos Robira viszont már akkor gondoltam, amikor a közös jeleneteiket összemondták (ő alakítja a filmben Dr. Olaszt – a szerk.). Ahogy egymás mellett ültek és beszélgettek, azonnal rájöttem, hogy Robinak kell majd Daant szinkronizálnia. Pont akkor kérték fel Vlad Ivanov hangjának a Napszálltába, plusz ez azt jelentette volna, hogy nem is szerepelhet a filmben. Akkor úgy gondoltuk, hogy ez még sokára van, meglátjuk, azonban később is az ő hangja bizonyult a legjobbnak, így aztán meghánytuk-vetettük, és végül őt Znamenák István szinkronizálta.
Lanának átlagban mennyit kellett ebben a szkafanderben töltenie?
Szinte csak akkor van rajta, amikor kimegy az utcára. Nem volt olyan sok ilyen nap, de kétségtelenül, elég nehéz ez a ruha. Nem volt egy leányálom.
Te is felpróbáltad?
A fejemre ráhúztam a sisakot, de nagyon kellett rá vigyázni, a lehető legkevesebbet akartuk használni. Egy darab van belőle, Pohárnok Iván készítette. Már megvolt a szkafander, de egy kicsit átalakította nekünk, hogy a mi igényeinkhez passzoljon. Egész Európában alig lehetett ilyen jelmezt találni, végül a filmben szereplő többi darabot Spanyolországból hozattuk. Ez egy nagyon komoly szerkezet, a bukósisakban cserélni is lehet a levegőt, különben párásodik. Szerencsére főként télen forgattunk, nem volt benne melege Lanának.
Fotó: Kiss Nelly
Vinnei Petra díszlettervezőnek legalább annyira jól kellett ismernie a könyvet mint neked?
Hát, minden főbb munkatársnak nagyon jól kell ismernie a könyvet, ez minden filmben így van. Alapvetően én már a forgatókönyvbe beleírok minden apró részletet, akár hogy mivel van borítva a lakás fala, vagy hogy milyen csövek, bútorok, tárgyak láthatóak. Fontosak voltak nekem az átlátások a nappaliból a hálószobába, és a többi helyiségbe, mert tudtam, hogy nagyjából milyen kameramozgásokat, hosszabb beállításokat szeretnék. Ezek szerintem sokat segítenek a munkatársaknak, amikor dolgozunk. Éva lakása alapjában véve egy viszonylag tipikus nagypolgári lakás átalakítva. Valódi lakásokat is kerestünk, de aztán sok szempontot mérlegelve végül műteremben építettük meg.
Budapest futurisztikus arcát mutatod meg, neked mikor játszódik ez a történet?
Nagyjából a jelenben játszódik, de azt szerettem volna, hogy ne kössük annyira konkrét helyhez és időhöz, tehát nem akartam, hogy Budapest nagyon felismerhető legyen. Egy modern nagyvárost szerettem volna bemutatni, azt akartam éreztetni, hogy a történet bárhol megtörténhet, így a metróban a térkép tetejéről is leszedtük Budapest nevét. A modern toronyházas rész például a rotterdami közönségnek pont úgy nézett ki, mintha Rotterdamban játszódna.
Milyen a viszonyod a digitális, okos világgal, amik ‘megkönnyítik az életedet’?
Nagyon szeretek minden modern dolgot. Kiskoromban azt kérdezgettem apukámtól, aki egy műszaki zseni volt, hogy mikor fogok tudni bárkivel a világon telefonálni, mikor láthatom a világ összes tévéadását. Azt mondta, hogy mire nagy leszek, már lesz ilyen. És tényleg. Nagyon vártam, hogy legyen egy olyan telefonom, amin tudok zenét hallgatni, emailt nézni, és ami fényképezőgép is. Nem vagyok egy erdőbe lakni elvonulós, szekercével favágós típus, amikor arról beszélek, hogy vigyázzunk a bolygónkra, nem arra gondolok, hogy csináljunk mindent úgy, mint ötszáz éve. Hasznosnak tartom ezeket a modern eszközöket, de nagyon oda kell figyelni, hogy a fejlődéssel párhuzamosan ne tegyük tönkre a környezetünket. Rengeteg mindent meg tudunk zavarni a természetben, amire nagyon kéne vigyázni. Nem csak arról beszélek, hogy mennyi nejlonzsákot szórunk a tengerbe, vagy káros anyagot eregetünk a levegőbe, hanem ott van például a nagyvárosok fényszennyezése, ami akár a vándorló madarakat is összezavarja, rengeteg minden, amire sokan nem is gondolnak. Minden amit kiszórunk, a mosószerek, a tisztítószerek, mennek a folyókba, a talajvízbe. Ezekre is oda kellene figyelni, mert a legtöbb dologra van már környezetbarát, egyszerű megoldás. Persze, ez elsősorban a kormányok feladata lenne, hogy olyan szabályozásokat vezessenek be, amelyek védik a környezetet.
Lana Baric és Daan Stuyven / Forrás: Mythberg Films
És az nem egy betegség, hogy mindenki a függője ezeknek a telefonoknak?
De, ez nagyon nagy baj, főleg a gyerekek számára veszélyes, mert nagyon gyorsan súlyos függőséget okozhat. Ők is érzékelik a világot, de már másként, mint mi, ezeken a gépeken keresztül. Azonban ennek sem csak rossz oldala van. A kislányom sem a divathíreket nézegeti, fontos dolgokra keres rá, és nagyon sok mindent, amit tud, azt az internetről tudja. Teljesen más világ, de a veszélye pont a függés és az emberi kapcsolatok áttételessége, az eszközökön keresztül. A másik hatása, hogy a figyelem és a koncentráció hossza folyamatosan rövidül. Ezt magamon is megfigyelem, ha kapok egy emailt, ami egy oldalnál hosszabb, már nehezebben olvasom végig. Általánosságban szinte csak a rövid és főként vizuális üzenetek mennek át. Az Instagram viszont már majdnem poklok pokla, főként az arcokra és a különféle szelfikre, illetve az ún. szépséget mutogató képekre kattintanak, másra alig-alig. Ez szerintem valóban elég káros, különösen a gyerekek és a fiatalok értékrendjére és önértékelésére hat rettenetesen, de jól senkiére sem.
És ha kiraksz egy képet és nem lájkolja senki, akkor meg szarul érzed magad.
Sok embernél a virtuális kapcsolatok helyettesítik a valódi kapcsolatokat, vagy egyszerűen csak fontos számukra a folyamatos visszajelzés, mert amúgy bizonytalanok, vagy szükségük van az önbizalmuk erősítése okán az emberek visszajelzésére. Ez persze szintén erős függést és sok csalódást is okozhat. De a közösségi oldalaknak is van számos pozitív oldala. Sok magányos embernek segíthet, hogy ha máshogy nem, virtuálisan kapcsolatban van emberekkel, ha kevéssel, ha sokkal, és ők időnként figyelnek rá, a posztjaira. Ezek nem valós barátságok, de mégis, talán tud enyhíteni a magányon. Ami probléma, és amiről az Éden is beszélni próbál, hogy az embereknek szükségük van a fizikai kontaktusra is, és hogy vajon meddig bírjuk anélkül, vagy egyáltalán bírjuk-e. De lehet, hogy hamarosan gondolatátvitellel fogunk kommunikálni, és akkor már nem is ilyesmiről fogunk itt beszélgetni, ha lesznek még egyáltalán újságok.
Éva tüneteinél valamilyen pánikbetegségből indultál ki?
Ez egy létező betegség, Multiple Chemical Sensitivity a neve, és van irodalma is. Ezek az allergiás reakciók pánikszerű rohamokat is okozhatnak, ez kétségtelen, de az orvostudomány sem tudja, hogyan működik pontosan. Hallottam orvost, aki szerint az ilyen allergia pszichés betegség, mások nem ezt gondolják. Vannak országok, ahol elismerik és támogatják az ilyen betegeket, van, ahol nem. Elég sokat olvastunk erről betegségről a forgatókönyv írásakor. Mindazonáltal az a tudat, hogy valaki kénytelen bezárva élni, bizonytalan a jövője, a gyógyulása, és retteg a nagy fizikai fájdalommal járó rohamoktól, rendkívül nagyfokú szorongást okozhat, ami szintén kiválthat akár pánikrohamot is. Érdekes kérdés, hogy mi történik valakivel, aki folyamatosan egyedül él és nem tud érintkezni másokkal. Alapvetően társas lények vagyunk, az egyedüllét valóban romboló hatású tud lenni.
A film címe Éden, a főszereplő Éva. Hol van Ádám?
Nem akartam ennyire erőltetni ezt a bibliai párhuzamot, de az is szól valamiről, hogy nem jön Ádám. A cím arra utal, hogy vajon a Földnek az eredeti állapota, ún. édenkertje, amihez nem nyúlt még ember, vissza tud-e térni, vagy már végképp tönkretettük?
Daan Stuyven és Kocsis Ágnes lánya, Maja az Édenben / Forrás: Mythberg Films
A lányodat mennyit kellett győzködni, hogy szerepeljen a filmben?
Egyáltalán nem győzködtem, megkérdeztem, hogy van-e kedve szerepelni. Átgondolta, és azt mondta, hogy van. Tízéves volt pont ilyen idős lányt kerestünk, tulajdonképpen belenőtt a szerepbe. Eredetileg nem akartam, hogy ilyen fiatalon én irányítsam ebbe a közegbe, ezért korábban nem is engedtem színházba, filmekbe, de itt azt éreztem, lehet, hogy nagykorában soha nem bocsájtaná meg, ha erre a szerepre más gyereket hívnék el.
Mennyire tudott felengedni, amikor rendezted?
Ha kisgyerekekkel forgatok, mindig megkérem a szülőket, hogy menjenek el messzire, mert teljesen máshogy viselkednek a szüleik jelenlétében. Itt is, amennyire lehetett megpróbáltam megkérni másokat, hogy ők is gyakoroljanak vele, például a szövegtanulásnál. Szerencsére nagyon élvezte a forgatást, és ügyes is volt. Maja eleve kétnyelvű, az sem okozott neki problémát, hogy angolul beszéltek hozzá, ő pedig magyarul válaszolt.
Említetted, hogy milyen nehéz manapság lekötni az emberek figyelmét, de te kifejezetten lassú filmeket készítesz. Ez neked is egy emlékeztető, hogy kicsit lassuljunk le, álljunk meg?
Az idő a mélység. Az intellektuális megértés lehet nagyon gyors, de elmélyülni csak idővel tud. Az érzelmi megértés viszont sokkal időigényesebb. Ezért is érezzük azt, hogy amikor minden felgyorsul, felszínesebb is lesz. Lehet rövid idő alatt sok információt felfogni, de ezek nem mennek mélyre. Az érzelmi mélységet pláne nem lehet rövid idő alatt elérni. Érdekes, hogy attitűdben nem vagyok lassú, gyorsan dolgozom, sőt, az a vicces, hogy a lassúság munkában, reakciókban idegesít is, bár ezen sokat dolgoztam és dolgozom is, hogy ne látsszon, és nehogy megbántsak vele valakit. Azonban a filmekben ez egy más jellegű dolog, ez inkább olyasmi, mint amikor valakit meg akarunk ismerni, vagy megérteni a gondolatait és érzéseit. Olyankor fontos, hogy időt szánjunk rá.
A filmben számomra ugyanez működik, és sokkal jobban érdekel a hosszútávú hatás. Nem az az elsődleges szempont, hogy az adott pillanatban elégedett legyen a néző, hanem, hogy legyen ideje leülepedni a hatásoknak. Nem érzem óriási problémának, ha úgy érzi, hogy kicsit unatkozik rajta, a lényeg, hogy később is vele maradjon. Aki nem tud annyira menni a filmmel, vagy elkalandozik, az időnként azt mondja, hogy lehetne húsz perccel rövidebb. Ha ezt kipróbáljuk, akkor is azt mondja, hogy legyen húsz perccel rövidebb, mert a jelenetek belső ritmusa miatt érzi hosszúnak. Alapvetően az változtatna ezen, ha lenne egy totál, egy közeli, egy kis kameramozgás, egy szekond és megint egy közeli egy kis aláfestő zenével, és itt nem az van. Azt hiszem, nekem többet ér, ha valaki tíz év múlva azt mondja, hogy ja, igen, jól emlékszem, bár kicsit hosszú volt...
Űrmagány a földön
Egy év várakozás után mozikba került Kocsis Ágnes legújabb filmje, az Éden, melynek a járvány csak jót tett: egy év bezártság után sokkal jobban át tudjuk érezni a magányos főhősnő fullasztó bezártságát, az elvágyódását és emberi érintésre való sóvárgását.
A Friss levegőnél is sokkal jobban emlékszem az érzésre, mint a történetre. Az maradt meg, hogy megfulladok.
Pontosan erről van szó. Egy húsz-harminc másodperces reklámot is tökéletesen megértünk, egy bonyolult történetet is el lehet mesélni ennyi idő alatt. De számomra nem csak a megértés a fontos, hanem hogy az érzés, amit a film nyújt, mélyre menjen, és hosszan megmaradjon. És ha lesz egy pár ember, akinek ez életreszóló élményt nyújt, akkor már megérte.
Szécsi Pálról is ilyen filmet tervezel?
Az dramaturgiájában kicsit más jellegű film lenne, sokkal elliptikusabb, mert az utolsó tizenkét évéről szól. Az Éden körülbelül fél évet ölel fel, télből megyünk a nyárba. Itt egy sokkal hosszabb időszakot mesélünk el, a történet Szécsi Pál dalai mentén halad előre, a fejezeteket videoklipek határolják el egymástól.
Már csak azért is más ez a történet, mert ennek mindenki tudja, hogy mi lesz a vége. Mennyi fikciót tervezel belerakni?
Elvileg nyolcszor vagy kilencszer próbált meg öngyilkos lenni, és harmincévesen sajnos sikerült. Tizennyolc éves korától szeretnénk őt megmutatni, a nevelőintézetben töltött utolsó napjától indulva kísérjük végig a karrierjét. Az életrajzi filmek mindig fikciósak, hiába írják oda, hogy megtörtént esemény alapján készült. A lényeg nem a történések azonossága, hiszen azt lehetetlen reprodukálni, hanem hogy hitelesen próbáljuk meg bemutatni a karaktert, és azt a lelkiállapotot, amelyben ő létezhetett, az érzéseit, illetve a lényeges eseményeket. Ebben a történetben az is érdekel, hogy az ő sorsa teljesen szembemegy azzal, amit egy átlagember a sztárok életéről elképzel. Szécsi nem volt képes feldolgozni a hirtelen jött hírnevet és csillogást. Iszonyú tehetséges volt, jó hangja volt, jól nézett ki, jól táncolt, elképesztő sikeres lett, de soha nem tudott boldog lenni. Gyerekkorában nem kapta meg a szeretetet és a biztonságot. Egész életében arról álmodott, hogy valahogy kijut Amerikába az anyukájához, aki elhagyta őt, de ez sose sikerült, az anyja nem akarta őt látni. Szécsi Pál kora is nagyon érdekes, a szocialista sztárszisztéma, amit 1962-től 1974-ig, Szécsi haláláig mutat be a forgatókönyv. Aktualitása, hogy a sorsa rímel a ma is nagyon népszerű tehetségkutató műsorokban szereplő gyerekekével, fiatalokéval, akik sokszor összeomlanak a népszerűség nyomásától. Ma is vannak tragikus sorsok, akárcsak Amy Winehouse vagy Britney Spears, aki éppen az apja felügyelete alatt él, és sok más fiatal, akiket felnőttkorukra tönkretesz a siker.
Szécsi Pál
Mennyi anyag maradt fent róla a zenén kívül?
A nővére, Katalin, aki pár éve halt meg, írt róla két könyvet, de azokban sok az ellentmondás. Az anyja szintén nemrégen halt meg Amerikában, ahol még él egy nővére. Pataki Ágival végigjártuk számos zenésztársát, munkatársát, akik ismerték, többek között beszéltünk Harangozó Terivel, Aradszky Lászlóval és Módos Péterrel is, akik sajnos azóta már nem élnek. Telefonon többször, hosszan beszélgettem a Németországban élő Vargha Bélával, aki egy ideig a gyámja volt, de nagy élmény volt Kovács Kati történeteit is hallgatni. Ami nagyon érdekes, hogy ezek a visszaemlékezések is eléggé ellentmondásosak, többen egy rendkívül szimpatikus, kedves, szeretetreméltó emberre emlékeztek, másoknak negatív tapasztalatai voltak.
A Magyar Játékfilmrendezők Egyesületének az elnöke vagy. Mennyi munkát jelent ez számodra?
Van elnökség, de teljesen demokratikusan működünk, mindent megbeszélünk és megszavaztatunk a tagokkal. Ami nagyon jó, hogy az összes létező egyesület – a producerek, az operatőrök, a hangmérnökök, a vágók, a dokumentumfilmesek, és az animációsok – elkezdett végre egymással beszélgetni, egyeztetni. Sok fontos dologról szó van, amelyek a teljes filmgyártást, filmfinanszírozást, forgalmazást, a magyar film helyzetét érintik. Most az összes egyesülettel közösen elkezdtük dolgozni ezeken a kérdéseken. Ezen kívül az egyesületünk kidolgozott egy rendezői szerződésmintát is, mert az eddigi szerződésekben nagyon hátrányba kerültek a rendezők jogai.
A Nemzeti Filmintézettel milyen kapcsolatban vagytok? Van velük aktív kommunikáció?
Amikor mi létrejöttünk, még az előző Filmalap idején, kidolgoztuk azokat a pontokat, amiről azt gondoltuk, nem igazán jól működnek. Ezeket a gondolatainkat osztottuk meg az újonnan létrejött Filmintézettel is. Egyszer voltunk bent, amikor létrejött, és úgy éreztük, hogy az hasznos volt, bár nem minden szempont érvényesült, amit mi fontosnak tartottunk. Szerettünk volna folyamatos kommunikációt, hogy legyen szakmai oda-vissza jelzés arról, szerintünk mit kéne megoldani, de ez végül nem jött létre. Most a Magyar Mozgókép Szemle Filmdíjaival kapcsolatban is voltak javaslataink, a hét szervezet szeretett volna részt venni ennek kidolgozásában. A később kialakított struktúrával, az előzsűri és a zsűri működésével, a hatalmas filmtermésből az előzsűri által rendkívül kicsire leszűkített válogatással, sajnos nem értettünk egyet, de nem döngettünk nyitott kapukat.
Magyar Játékfilmrendezők Egyesülete
A pályázatok elbírálásáról mit gondoltok?
Azt szeretnénk, hogy a különböző egyesületek tagokat delegálhassanak a döntőbizottságokba, hogy több szakmának legyenek ott képviselői. Azt külön kiemelném, hogy egyetlen nő sincs a játékfilmes döntőbizottságban. A döntőbizottságnak bizonyos időnként, mondjuk kétévente rotálódnia kellene. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a filmrendezés egy szakma, ez valahogy elfelejtődött. Az nem úgy van, hogy valaki a kezébe kap egy jó forgatókönyvet, és abból automatikusan jó film készül. Én nem operálhatom ki a vakbeledet, mert nincs benne tapasztalatom, de még a műtőssegéd se teheti meg, pedig sok műtétet végignézett. A filmrendezés egy szakma, amit el kell sajátítani, hogy igazán jó legyen a film. Nekünk több, mint 90 tagunk van, nagy részüknek nincs filmes munkája, miközben nagyjátékfilmeket rendeznek olyanok, akik nem filmrendezők. Ez előtt értetlenül állunk.
A Freeszfe mellett is kiálltatok, velük van valamilyen együttműködésetek?
Mi egy szakmai szervezet vagyunk, és az egy szakmai kiállás volt az akkori SZFE mellett. Nagyon figyelünk arra, hogy politikai csatározásokba ne menjünk bele. Ez kimondottan arról szólt, hogy egy szakmailag jól működő, nagymultú intézményt ne lehessen csak úgy lesöpörni, politikai szintérré alakítani. Számunkra az is fontos, hogy honnan érkezik a filmrendező utánpótlás.
