Az Éden főszereplője Éva (Lana Barić horvát színésznő), aki hét éve él acélbörtönben, egyetlen rutinját a tudósok által végzett orvosi vizsgálatok, vagy inkább kísérletek jelentik. Mindez azért történik, mert hét éve allergia alakult ki nála az emberi lét modern elemeire, a miértekre pedig sehogy sem találnak választ az orvosok. A nő életébe toppan a pszichológus András (Daan Stuyven belga rocksztár), akinek az a feladata, hogy bebizonyítsa, hogy a nő pszichés gondjai felelősek a teste allergiás reakciójáért, így mentve fel a felelősség alól azt a céget, aminek az antennái a nő lakásával szemben állnak, éppen csak súrolva a sugárzás maximális megengedett határértékét.
Kocsis Ágnesre jellemző, hogy rendkívül érzékenyen és empatikusan áll főszereplőihez, akiknek környezete a saját lelkiállapotukra is fókuszál. Noha a Friss levegő (2006) és a Pál Adrienn (2010) ismerős helyszíneken játszódik, az Éden pedig Budapestet faragja egy meghatározhatatlan, futurisztikus hellyé, tele rideg színekkel és éles formákkal, a rendező együttérzése nem csökken.
Éva az allergiája miatt fém lapokkal teli kalitkában tölti az életét, melybe azzal próbál otthonosságot csempészni, hogy drótból készít magának szobrokat és a szomszédból átszűrődő zongoraszót hallgatja. Folyamatosan vágyakozni látjuk, ahogy a sötét, zárt szobából a világos ég felé tekint és a madarakat figyeli, akik a halálukba repülnek, amikor nekiütköznek az üvegablaknak. A szobából csak egy szkafanderben léphet ki, a külvilágtól pedig annyira elszokott, hogy mindenre csodálattal tekint, úgy jár-kel a városban, mintha földönkívüli lenne.
Mi is akkor csöppenünk Éva életébe, amikor a pszichológus András. Addig egyetlen látogatója a testvére volt, aki szinte csak kötelességből foglalkozik vele, és aki rögtön féltékeny lesz, amint a pszichológus és a nő kezd összecsiszolódni. A férfi izgalmasnak találja Évát, a nő pedig végre beszélgethet valakivel. Valójában több hasonlóság van köztük: a férfi is magányos, egyetlen lányával nem találja a közös hangot, és az ő hobbija is egy kézműves foglalkozás: műcsalikat készít. Ahogy a kezdeti munkakapcsolat egyre intimebbé válik, úgy nyílik és bátorodik Éva is. A köztük kialakuló kötődés, a férfi együttérzése segít a nőnek tágítania a komfortzónáját, és felerősíti benne a változni akarást, hogy azt az életet élhesse, ami után otthona magányában folyamatosan sóvárog.
A rendező a statikus kompozíciókkal tartja a távolságot, soha nem látunk közelit a szereplőkről – így Kocsis kicsit olyan, mint az orvosok, akik az üvegfal mögött figyelik Éva reakcióit. Szubjektív kamerát sem használ, pedig a nő pánikrohamai szinte kiáltanak érte, helyette mégis marad a távolságtartó, mozdulatlan bemutatásnál, ezzel ábrázolva azt a tehetetlenséget, amiben a nő van, illetve hatásosan szembesít a pánikrohamot kívülről szemlélők tehetlenségével is. Az emberek számára a pánikrohamok előjelei nem láthatók, miközben aki átéli, az hosszan vergődik és rettenetes erővel küzd abban a spirálban, ami épp a pánikroham felé taszítja. Iszonyú harcok ezek, amiket nem látunk a filmben (és a való életben a külső szemlélő számára sem láthatóak, látványosak), viszont Éva többször verbalizálja, hogy elfáradt.
A 4-es metró vonalát, a Kálvin tért, az Árpád-hidat, a Mechvárt ligetet és a Margitszigetet szinte felismerhetetlen helyszínekké változtatták az alkotók, hogy minél univerzálisabbak legyenek és bárhol játszódhasson a történet. Tóth Widamon Máté operatőr statikus, elégikus képei és Vinnai Petra látványtervező komor, rideg világa csodásan erősítik egymást, és alkotnak egy ismeretlen utópiát, ahova senki nem vágyik. A 153 perces játékidő embert próbálónak tűnhet, de nem nehéz ráhangolódni erre a futurisztikus környezetre és együttérezni a kitörni vágyó hősnővel, kezdetben a pszichológus szemén keresztül.
Ugyan a film alapötlete onnan jött, hogy Kocsis sok újságcikket olvasott olyan emberekről, akik hasonló betegségben szenvednek, ezzel a jelenséggel pedig az orvostudomány sem tud mit kezdeni, a film elsődlegesen mégsem a betegségről szól, hanem a magányról, aminek nézőként eltérő, sokféle oka lehet. A rendező korábban hangsúlyozta, hogy ez a film igazából két ember kapcsolatáról szól, és hogy milyen hatással van az izoláció, a magány, valamint a szeretet és a testi érintkezés hiánya az emberi kapcsolatainkra ebben a modern világban, miközben tönkretesszük a Földet. A film egyik legemlékezetesebb párbeszédében elhangzik, hogy az ölelés olyan energiákat szabadít fel az emberben, amiket ha többször tapasztalnánk meg, nem lennének háborúk, egy másik emlékezetes jelenetben pedig a szomszédtól halljuk, hogy a magány majdnem olyan, mint a haldoklás.
A járvány miatt az elmúlt egy évben az egész emberiség megtudta milyen egyedül lenni. Korábban nagyon sok filmes a magányos nőt veszélyessé vagy elmebeteggé tette (Egyedülálló nő megosztaná, Pszichoszingli, Ígéretes fiatal nő), Kocsis viszont abszolút empatikusan áll főhősnőjéhez, aki bekerült egy ördögi körbe, aminek okát a pszichológus sem tudja eldönteni: magányos a betegsége miatt vagy beteg a magányosság miatt. A két verzió kéz a kézben jár a mai világunkban, hiszen már nemcsak azt halljuk, hogy az idősek mennyire magányosak, hanem a fiatalok is, nem véletlenül olvasni több helyen, hogy a következő évtizedek egyik legnagyobb társadalmi kihívása az elmagányosodás lesz.
Az Éden premiere a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon volt tavaly, a mozibemutatással pedig egy évet kellett várni a járvány miatt. Ez az idő viszont csak a film javára vált, ugyanis egy év bezártság után mindenki sokkal jobban át tudja érezni Éva helyzetét, az izoláltságot, a társaságra, az ölelésre vágyást és a szabad mozgást. A film május 27-től látható a magyar mozikban.
