A Sziget Fesztivál 2004 azonban már a nulladik napján is (amikor köztudottan nincs program, csak az a bizonyos Sziget-feeling) akkora tömegeket vonzott, mint máskor egy koncertekkel zsúfolt esős napon. Az embermassza első napra sem apadt el: már kora délután hihetetlen mennyiségű fiatal állt sorban. Délután három körül a benzinkút környékén araszolgattam tyúklépésben: a hőmérő 34 fokot mutatott.

Első kiszemelt programom a Magic Mirror Almodovar vetítése lett volna háromkor, ám fél négy körül még mindig csak idegesen pillantgatok az órámra valahol a Filatorigát látótávolságában. Minden évben levont tanulság: ha egy program érdekel, tutin lekésed. Gyöngyöző homlokkal vágtatok végig a Civil Falun, közben belefutok egy frissítő vizipisztoly csatába. A melegsátorban azonban Almodovarnak se híre, se hamva - minden évben levont tanulság: úgysem késel le semmit, minden csúszik. Egy mozigépészszerűség matat a tekercsekkel: ezek szerint 35 mm-ről megy a vetítés. A sátorban negyven-ötven fős tömeg, szánalmas szóviccekre okot adó hőség, és egy nagyon-nagyon hangos vetítőgép van. A kép és a hang minősége az élvezhetetlenség határát súrolja, amire csak rátesz egy lapáttal a szomszédos Afrika Faluban folyó soundcheck. Az elszánt Almodovar-fanok azonban nem adják fel, és rendületlenül nézik a vásznat, amin ráadásul még csak nem is a program szerinti Titkom Virága, hanem a MindentAnyámról körvonalai rajzolódnak ki. Hogy végképp ne a mozizásról szóljon a vetítés, egy lány járkál a sorok között és egy kérdőívet töltet ki mozibajárási szokásainkról. Egyetlen férfi háborodik csak fel azon, hogy ezt miért most kell, mindenki más kitölti a tesztet.

A levegőtlen prés azonban kezd olyannyira fojtogatóvá válni, hogy egy másik mozimagazin felé veszem irányt, ahol a programfüzet szerint Janisch Attilát beszéltetik szemledíjas filmjéről. A Mozinet sátrában azonban janisch helyett egy kedves ismerősre bukkanok: egy másik Attilára, Árpára. Nagyjából húsz ember hallgatja a színpadon folyó beszélgetést, ami főleg a válaszadó jóvoltából jó hangulatban telik, bárki bármit kérdezhet, Árpa mindent készségesen elmesél trash-meseként aposztrofált akció-vígjátékáról, az Argóról. Sok újat ugyan nem tesz hozzá a sajtóban eddig már megjelent információkhoz, de Árpa továbbra is közvetlen, tenyérbemászó és jófej: kilóra megveszi a közönséget.

Hasonló meglepetést, bár kevésbé kellemest tartogat a Rádió C sátra: a Délutáni beszélgetések sorozatban eredetileg a romák médiareprezentációjáról folyik az eszmecsere Fókuszban az Aktív címmel, de a Roma sajtóközpont és a Rádió C munkatársai szépen lassan egy romákat megcélzó marketing értekezletté alakítják beszélgetést, amelynek következtében az addig is csekély számú közönség java elpárolog.

Este hat után beindul a zenei élet a Szigeten: kis és nagyszínpadokon egyaránt dübörög valami ritmus: innen Manu Chao, onnan Depeche Mode üvölt, a Nagyszínpadon a Sugarbabes vonaglik, a Világzene továbbra is olyan messze van, hogy esélytelen bármilyen koncertre is időben odaérni. A Szabadiskolában Bódis Kriszta nagyon családias hangulatban (mikrofon nélkül) kacarászik két fiúval, gondolom a pornográfiáról, de nem nagyon jut még beszélgetésfoszlány sem a hallójárataimba, úgyhogy inkább a gasztronómiai élvezeteknek adom át magam. (A kétes kinézetű húseledelek és a Vegasziget távolsága miatt marad a lángos vagy a kürtös kalács.)

A Mozinet sátrában természet- és kalandsport-fesztivál filmjeivel csábítanak: mivel elképzelni sem tudok egy ilyen filmes rendezvényt, és fogalmam sincs, mi fán terem a kalandsport maga, belekukkantottam volna egy-két ilyen témájú mozgóképbe, de ismét jól megtréfáltak, hiszen a már többszörösen díjazott amatőrfilmet, Szalay Kristóf  Nomen est Omenjét vélem felfedezni az egyébként nem túl nagy méretű vásznon. (Viszont találtam egy szórólapot, ami tartalmazza a programfüzethez képesti változásokat.)

Mivel idehallik a Pet Shop boyz téblábolása a Nagyszínpadról, inkább a Cannibal Corpse csalogat minket: a hörgős-zúzós koncert rövid távon vicces, hosszú távon fejfájdító, de mindenképpen életre szóló audiovizuális élmény. A napot Papp Bojána Tévé és én című doksijával terveztem zárni: elég mostoha sors jutott a Válogatás főcímet viselő kisfilmeknek: minden nagyszínpadon megy még ilyenkor a főkoncert, így elenyésző mennyiségű ember ül a vetítő előtt, és nekik sem hiszem, hogy átjött a film lényege. Papp Bojána filmjét a szemlén is témaválasztása miatt dicsérték és díjazták, nekem akkor sajnos nem volt meg, csak most. A főszereplő Papp Andrea a kereskedelmi televíziózás mítoszában él: rajong Friderikusz Sándorért, és mindenféle televíziós felvételen jelen van, Fábry-n kezdve Mónikán át a Nagy Testvérig. Erről a néző is meggyőződhet, ettől kissé repetitívvé is válik a szerkezet, a jelenetek árnyalják Andrea rajongói életéről kapott ijesztő és sajnálatraméltó képet, de egy idő után egy helyben toporog a film, és innen búcsúztatja szereplőjét.

A koncertek végezte után már kezd szállingózni a tömeg, a kisfilmek alatt egyre többen telepednek a vászon elé, a Szigorúan piszkos ügyekre már szép számmal várnak a fiatalok. A hongkongi krimit már a Titanicon üdvrivalgással fogadtuk, azóta várjuk a következő két epizódot, valamint az amerikai remake-et, tavaly még Ben Affleckre és Matt Damonra fogadtunk a barátaimmal, de Brad Pitt és az isteni Leonardo DiCaprio lett a befutó a főszerepekre.

A por száll, az allergiám kijött, magyar szót alig hallani, rengeteg a külföldi, főleg a franciák száma ugrott meg feltűnően, akik egyébként tejszínhabbal eszik a lángost. A HÉV felé jövet láttam egy embert sugárban hányni – egészen tavalyig úgy gondoltam, hogy erre csak csecsemőként képes egy ember, most ismét meggyőződhettem, hogy egyáltalán nem. Reggel lett: első nap.