Nem-fikciós gyöngyszemek

Érkeztek filmek közeli és egészen távoli országokból a legkülönfélébb stílusban illetve megközelítéssel, köztük néhány igazi csemegével. A fesztivál előtti utolsó hét folyamán két részletben ajánljuk az idei versenyprogram legizgalmasabbnak tűnő dokumentumfilmjeit.

Talán Marat Magambetov tavalyi fődíjától némileg megtáltosodva, idén hét dokuval képviselteti magát Oroszország, a programban. A Szibéria-tundra-sámánok tematikai tengelyre illeszkedő filmek (The Last Term, The Roots of the Sky, Loon) mellett többek között ipari alpinisták küzdelmeit követhetjük nyomon, amint olyan nagyvárosi kihívásoknak igyekeznek megfelelni, mint az óriásplakátok kihelyezése (Illusion) és érdekes módon két filmben is központi szerepet kap a vakság (The Last Term, In Love Zone). De itt lesz Győrben az idei Clermont-Ferrand-i Filmfesztivál operatőri díjas filmje, az Odya is. Edgar Bartenev rendező munkája a Komi Köztársaság egy aprócska falujába kalauzolja el a nézőt egy szűk félóra erejéig. A 35mm-es filmre forgatott anyag első kockái láttán nehéz lenne letagadni az orosz filmes hagyományt.

Az érintetlen tájat meghódítani próbáló kamera komótosan, de elsősorban nem lassan, inkább nyugodtan közelít tárgyához, egy európai szemmel teljesen ismeretlen és többnyire érthetetlen világhoz. A filmben szinte alig hangzanak el szavak, de azok is mellőznek minden informatív jelleget. Egy kívülállóként teljességgel követhetetlen, mégis a maga kiismerhetetlen szabályai szerint koherens világot látunk, embereket mindennapi tevékenységeik végzése közben. Ők maguk természetesnek veszik, hogy egyszer csak egy gomba esik le a plafonról, az asztal mellett ülő asszony elé, hogy egy idős néni lényegében a film teljes hosszán keresztül azt az egy szót kántálja, hogy kötél, egy másik öregasszony pedig szüretelő puttonnyal a hátán fáramászás közben röhögőgörcsöt kap.

A harmónia, a már említett elsősorban nyugodt, és csak másodsorban, következményként lassú film jellegzetes ritmusát ilyen és ehhez hasonló egészen váratlan események törik meg. A néző ezekben a pillanatokban döbben rá saját kívülállására és tudatlanságára, arra, hogy amit itt lát, abból minden bizonnyal egy kukkot sem ért. Sőt talán az értés fogalmát kell félre tenni erre a fél órára, ebben az első látásra annyira talán nem is különleges kis falucskában nem érvényesek a logika európai szabályai. Közben persze az emberi agy automatikusan elkezd magyarázatokat keresni az innen nézve irracionális történésekre, továbbá megpróbálja megfejteni, hogy mivel foglalatoskodnak az emberek a képen, de ennek maga a film szab gátat azáltal, hogy távolságot tart és nem megy közel a témához. Bartenev és az operatőr zsenialitása abban mutatkozik meg, ahogy a kameramozgással tökéletesen visszaadják a nézői reakciót.

Edgar Bartenev: Odya

A kamera úgy szédeleg végig a helyszíneken, mintha valóban a megdöbbent néző tekintetét hordozná, az alkotók megmaradnak értetlenkedő, de türelmes és rácsodálkozó megfigyelőnek, ami végső soron oda vezet, hogy már a film műfajában sem lehetünk biztosak. Az Odya olyan mértékben bizonytalanít el, hogy a végére már az sem biztos, hogy valóban dokumentumfilmet látunk. Nem egyértelmű, hogy egy más szabályok szerint működő világ leleplező pillanatait kapták el a szerencsés dokumentumfilmesek, vagy ők maguk hozták létre ezt a világot és beállított jeleneteket látunk, bio-David Lynchet, környezetbarát pszichothrillert.

Érdekes módon három lengyel dokumentumfilm is túljutott az előzsűrin és mindhárman bekerültek a Porlepte Dobozok szekcióba is, ami nagyfokú archívhasználatot sejtet. És valóban, bemutatásra kerül az orosz űrhajózás története eddig még nem látott dokumentumokkal és az érintettek visszaemlékezéseivel (State of Weightlessness), szintén a nagy szláv szomszéd felé tekint a Schizophrenia című alkotás, mely egy olyan szovjet intézménynek ered a nyomába, melyről nem derült ki pontosan, hogy politikai börtön vagy pszichiátria, esetleg mindkettő.

Ugyancsak a politikai oknyomozó filmkészítés műfajába sorolható a Voice of Hope című film is, mely a lengyel szabad-Európa történetét dolgozza fel. A filmben megszólalnak azok a szakemberek, akiket a lengyel állambiztonság alkalmazott, hogy zavarják a nyugatról jövő nem kívánatos rádióhullámokat, továbbá néhányan azok közül, akik profi módon űzték az illegális amatőr rádiózást, és lebukásuk oka sem elsősorban amatőrizmusok volt, sokkal inkább a feljelentések. A klasszikus stílusú archívokkal és beszélő fejekkel dolgozó film érdekessége, hogy nincs narrátor, ezt a szerepet tehát az archív rádióadások veszik át, melyek között fennmaradt Wojtyla bíboros felszólalása és hosszan méltatják az 56-os magyarországi eseményeket is.

Oroszországi és lengyelországi kalandozások után még közelebb hoz minket az országhatárhoz Peter Kerekes munkája, a 66 Season. A kassai strandfürdő szubjektív, játékos feldolgozását talán a semmiből teremtő filmek csoportjába lehetne sorolni. A rendező saját családtörténetét, a nyagymama emlékeit vette kiindulási alapnak és sorra járja végig vele és kortársaival az uszoda illetve a XX. századi Közép-Kelet-Európa történetének legfontosabb fordulópontjait. A film első látásra apró medenceparti anekdotázásnak tűnik, ám később ennél sokkal nagyobbat vállal, a strandfürdőt az őt látogató emberek konkrét történetei segítségével változtatja át mikrokozmosszá, mely egyszerre lesz szimbóluma az emberi életnek (az élet egy-egy fázisa egy-egy medencének felel meg) és az emberiség történetének is.

Néhol a film valóban a morál és a hitelesség pengeélén táncol, de Kerekes végtelen tisztelete és alázata a témák illetve az interjúalanyok iránt végső soron megmenti a helyzeteket. Az egész koncepciót a nyáron fürdőruhában (vagy még abban sem) csodálható fiatal női testek szépsége tartja össze, nagyjából úgy, mint malter a téglaházat, újra meg újra felbukkanó zavaró tényezőként, mely hol itt, hol ott vonja el operatőr, rendező és interjúalany figyelmét az éppen aktuális témáról.

A groteszk és az öniróniától sem teljesen mentes hangvételt csak fokozzák azok a jelenetek, melyekben Kerekes instruálja a szereplőket, hogy mit mondjanak, vagy tegyenek. Ezek a szekvenciák, ahelyett, hogy kizökkentenének, vagy illúziót rombolnának, csak az amúgy is töredékes, asszociatív módon építkező filmet mélyítik el, miközben ügyesen távol tartják az olcsó szentimentalizmustól, melyet az egyébként néhol igencsak komoly személyes drámák könnyen előcsalogathatnának az anyagból. A 66 Season szórakoztató és elgondolkodtató film, az idei dokumentumfilmes program egyik kihagyhatatlan darabja. A másikról a következő írásban lesz szó.