Krasznahorkai írása, a címadó Az utolsó hajó és a Borbélykézen 1986-ban jelent meg a Kegyelmi viszonyok - Halálnovellák című kötetben, a Magvető gondozásában. A novellák alapján a rövidfilmet Tarr 1990-ben készítette el, eddig csak töredékes formában volt megtalálható online és Magyarországon sosem volt bemutatója. Tarr Béla viszont jelezte szerkesztőségünk számára, hogy rendelkezik a teljes, 31 perces verzió egyetlen DVD kópiájával, amit rendelkezésünkre is bocsájtott, azzal kéréssel, hogy tegyük elérhetővé. Elmesélte, hogy a film eredetileg a City Lights nemzetközi epizódfilm része volt, amely a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál igazgatója, Hubert Bals kezdeményézésre jött létre. Megkeresésének ezennel örömmel eleget is teszünk, a kisfilm alább megtekinthető, immár teljes hosszában.
Az utolsó hajó szerepeiben Gálffi László, Székely B. Miklós, Michael Mehlmann, Kistamás László, Pauer Gyula és Víg Mihály látható, forgatókönyvét Tarr Béla és Krasznahorkai László írta, operatőre Medvigy Gábor, zeneszerzője Zbigniew Preisner és Víg Mihály, vágója Hranitzky Ágnes.
„A film és irodalom kapcsolata sokkal könnyebb, hiszen ezek a filmek, amelyek műveimből készültek, nem adaptációk. Ezek Tarr-Krasznahorkai filmek. A Sátántangó, bár szöveghűen követi regényem, önálló alkotás, film. Nem hiszek az adaptációkban, értelmetlen egy már létező irodalmi műnél, félreértés" - nyilatkozta Krasznahorkai a HVG-nek Tarral való együtműködésről.
„Még sötét volt, amikor elindultunk, s noha tudtuk, semmi értelme már az effajta ostoba bizakodásnak, hiszen mindegy, nappal van-e vagy éjszaka, mégis úgy gondoltuk, megvirrad ma is, feljön a nap, szétterül a fény, egyszóval kivilágosodik, és látni fogjuk egymást, a másik gyűrött ábrázatát, táskás, vérbogos szemeit vagy hátul a tarkón meggyűrődött bőrt, látni fogjuk a mögöttünk fodrozódó vizet, amint hamarosan kisimul utánunk, és látni a magára hagyott rakparti épületeket is, a közöttük bekúszó sértetlen, üres utcákat, majd a városon túl az enyhén kiemelkedő partoldalt, végig, omlásra készen. Sötétben indultunk el, s bár csak ritkán fordult elő, hogy valaki megszólította a másikat (1) (már aki találkozhatott valakivel a Duna-parti kikötőig, már aki egyáltalán elmehetett valaki mellett, vagy mellette mehettek el!), egymás épp hogy derengő, árnyékszerű körvonalaira mégis szükségünk volt, mert csupán ebből tudtuk meghatározni pillanatnyi helyzetünket s a helyes irányt, hiszen az itt is, ott is szédítő sebességgel rohanó EVA-alakulatok terepjáróinak fénye inkább megzavart, mint segített bennünket a tájékozódásban, a megszokásra pedig most, hogy minden kockázatos, igazán nem hagyatkozhattunk.” Így kezdődik a novella, amely teljes egészében a Litera A hét prózája rovatában jelent meg.
