A rendező a film forgatókönyvírójaként a nomádok és az Empire nevű bányaváros történetének hiteles ábrázolására törekedett, minden lehetséges alkalommal egyértelműsítve, hogy ezeket játékfilmes formában dolgozta át. Empire maga volt a földi paradicsom a nyugodt kertvárosi életre vágyóknak, azonban amikor a települést fenntartó gyár bezárt, egyszerre emberek százai, a lakosság nagy része munkanélkülivé vált. Ebbe a helyzetbe került Fern és Beau, a boldog elégedettségben élő házaspár is. A férfi nem sokkal később meghalt rákban, így Fern egyedül maradt egy valaha volt élet szellemével.
Ez indítja el Fernt az úton: nem maradt semmije és nem is igyekszik fenntartani a stabilitás látszatát. Kisbuszba száll, parkolókban éjszakázik és a nomádokra jellemző módon alkalmi munkát vállal. Árukezelőként például az Amazon raktárépületeiben dolgozik. Ez a cég a nagyvállalatok Amerikájának egyik szimbóluma, a távolságokat látszólagosan feloldó globalizáció csúcsragadozója.
forrás: Fórum Hungary
Fern karakterét a rendező és a színésznő közösen alkották meg, és ágyazták be a nomád életforma valóságába. Frances McDormand és a filmbeli Fern nagyon közel állnak egymáshoz – talán ezért képes a színésznő olyan bravúrosan beleolvadni az amatőr szereplők közösségébe. Hallgatása egyszerre a gyász jele és őszinte érdeklődés az őt körülvevő emberek és a természet felé. McDormand bámulatos természetességgel mutatja meg Fern karakterének árnyalatait.
A nomádok földjéhez hasonló, vándorló nőket bemutató filmek jellemzően reflektálnak valamilyen konkrét, de legalábbis körvonalazható társadalmi problémára, amire a főszereplők reakciója rendszerint egyfajta társadalmon kívüli életforma keresése. Agnès Varda Sem fedél, sem törvény (1985) című filmjének lázadója, Mona, elutasít mindenfajta közösséget, a polgári élet stabilitásától megfosztott Wendy Kelly Reichardt filmjében (Wendy és Lucy, 2008) egyre messzebb sodródik a társadalomba való visszailleszkedés lehetőségétől. Még Andrea Arnold American Honey című filmjének főszereplője is magányos marad: bár egy csapat házalóként vándorló fiatalhoz csatlakozik, nem talál igazi barátságokat.
Chloé Zhao filmje is konkrét társadalmi-gazdasági tapasztalatból indul ki, de az említett filmektől eltérően a nomád életformán keresztül a közösségiség élményéről is beszél. A 2008-as gazdasági válság szegénységbe taszította az Egyesült Államok amúgy is leszakadt közép-nyugati részét. A film rendkívüli érzelmi erejű drámája személyes tragédiákon keresztül mutatja be, hogyan változtatta meg az emberek életét a rendszerszintű összeomlás.
A film rendszerkritikája különleges éleslátásra vall, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy 2020-ban készült. Trump szociális dúlása olyan látványos és kihívó modorban történt, ami minden kritikai figyelmet magára von. Ebben a kontextusban a Trump előtti politikai korszak bírálata, egy korábbi válság ábrázolása szokatlan vállalkozás. Zhao filmjének egykori életkörülményeiktől megfosztott szereplői arra emlékeztetnek, hogy az igazságtalanságok, amelyek részben Trump hatalmához vezettek és amelyeket az kétségtelenül felerősített, korábban is léteztek, és nem elsősorban személyek, hanem rendszerek és berendezkedések táplálják azokat.
Mindemellett Zhao kivételes figyelmet szentel a szolidaritás finom megnyilvánulásainak, a kisközösségek felértékelődésének, és a magányban megélt függetlenség szépségének is, így a film lesújtó tanulságai mellett szeretetteljes és meleg élményt is nyújt. A nomád életforma nem a közösségtől való eltávolodást jelenti, éppen hogy a közösséghez tartozás élményét ígéri.
Az, ahogyan a filmben megjelenő nomádok, és szellemi vezetőjük, Bob érti az utazást, megnyugtató metaforája annak, ahogyan az élethez és az elmúláshoz viszonyulnak. Nincs végső búcsú, hiszen még látjuk egymást az úton. A szentimentális mondat megható életfilozófiaként hangzik a vezető tolmácsolásában, a vándor életforma vallásnak hat a Bob Wells vezette fesztiválszerű, öngyógyító szeánszokon. Zhao azonban nem kritikus a már-már szektás hangulatú összejövetelekkel: számára a közösségi rítusok, például a tűz körül ülő emberek megmutatása korábbi filmjeiben is fontos elem volt.
Az úton vissza-visszatérő emberekkel való találkozásnak sajátos rítusa és ritmusa van, így Fern nem vágyik állandó útitársra vagy arra, hogy megállapodjon. Amikor Dave (David Strathairn), aki hozzá hasonlóan nomád életet élt, végül beköltözik fia családjához, hiába hívja magával Fernt. Bár egy pillanatra mintha elbizonytalanítaná a lehetőség, a nőt az úthoz köti a múlt. Ami elsőre szomorúnak tűnik, azt a film belső világa elfogadtatja, a folyamatos úton levést a gyász megélésének egyetlen lehetséges módjaként ábrázolja. Fern nem fordul el a gyásztól, nem akarja hátrahagyni az életét, épp ellenkezőleg – az utazás folyamata teszi elviselhetővé a hiányt, amit régi élete, a férje elvesztése után érez.
A film meditatív képei annyira magával ragadóak, hogy legtöbbször szinte érthetetlen, miért szakadnak meg olyan hirtelen. Erre a legérzékletesebb példa talán az a jelenet, ami Fernt egy hideg éjszakán a lakókocsiban mutatja; a benzinkút menedzsere figyelmezteti, hogy éjszakára nagyon le fog hűlni az idő, ennek ellenére Fern nem kér segítséget. Mielőtt felidéződhetne a nézőben a metsző hideg elviselhetetlensége, a busz már egy napsütötte tájon robog. A gyors vágás elvesz a film realizmusából, a nomádok életének valódi nehézségei képeslappá rövidülnek, a napok, az órák, a percek hosszúsága feloldódik az utazás folyamatában. Ennek ellenére egy másik szintű időtapasztalat, az út, a megállók és találkozások váltakozása hitelesen jeleníti meg az utazás ciklikusságát. Zhaot jobban érdekli ez a korábban említett, szinte vallásos állandóság-élmény, mint a hétköznapok realitása az úton.
Ugyanakkor A nomádok földje sokkal inkább a tájakról mesél, semmint az időről. Az évszakok váltakozását például nem elsősorban az idő múlásaként érzékeljük, inkább egyfajta hangulati, illetve általánosabb értelemben, a karaktereket jellemző elemként. Az operatőr, Joshua James Richards kamerája Arizona, Nebraska vagy Dél-Dakota tájait pásztázva beszél az átutazókról, elsősorban a főszereplőről. Fern beleolvad a tájba, az előtte elterülő pusztaság, a fölé magasodó mamutfenyők, vagy a háborgó óceán képei mind-mind a karakter belső változásairól beszélnek. A karakterjellemzés egy kifejezetten vonzó módja ez – a rendező az általános pszichologizálás elkerülésével, háttértörténetek aprólékos felvázolása nélkül teszi érthetővé Fern személyiségét.
Chloé Zhao fontos előképe Terrence Malick, aki filmjei belső világát az ember és természet elválaszthatatlanságára építi. Malick romantizált képei és nagyívű történetei eltérnek a jellemző trendektől, meglepően hatnak, hiszen extravagáns képi világa nem egy felforgató ideológiához kapcsolódik, hanem a rendező vallásosságához. Zhao zenehasználatában, ember és természet viszonyának képi ábrázolásakor Malickhoz hasonlóan bátran érzelmes.
Emellett beilleszthető egy olyan fesztiválfilmes trendbe, ami a társadalom perifériájára szorult karakterek bemutatását részesíti előnyben. Ahogy Zhao azt számos interjúban elmondja, fontos volt számára, hogy az USA vándorainak történetét minél több ember megismerje. Érdemes azzal a kiegészítéssel élni, hogy ezzel Chloé Zhao nevét is megismerik az emberek, főleg a számos nemzetközi díj és a 6 Oscar-jelölés után.
A lényében van valami megnyerő; visszafogott, finoman fogalmaz és szívesen beszél. A rengeteg elérhető anyag kiváló indikátora annak az óriási változásnak, ami az elmúlt években zajlott le a fesztiváliparban, és aminek a járvány egy újabb lendületet adott. A rendezők felfokozott online jelenléte, a velük készült videók és interjúk számának növekedése oda vezet, hogy a filmkészítők egyre könnyebben terjeszthetik saját narratívájukat, és ágyazhatják be a filmjüket ebbe az általuk preferált nagyobb történetbe. Természetesen Chloé Zhao is él ezzel a lehetőséggel.
Ennek a jelenségnek vannak előnyei, főleg az, hogy nem csak az a maroknyi ember hallgathatja meg a rendezők munkáikhoz fűzött kommentárját, aki eljut fesztiválokra, elmegy közönségtalálkozókra. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy az Oscar-díjhoz vezető úton milyen fontos a rendező és a film eladhatósága, egyfajta narratívába helyezése – a sztori a film mögött legalább olyan érdekes kell legyen, mint a film maga. Ha túl nagy a zaj a film hátterében álló történet körül, akkor sokkal kevesebb figyelmet kap a film maga, ez a jelenség pedig teljesen eluralkodni látszik a kortárs filmkultúrában.
A nomádok földje nem azért megindító film, mert a valósággal közvetlen párbeszédben állva mutat be egy társadalmi problémát, hanem mert a valóságos élményt érzékletes fikcióvá alakítja. Fern utazása valami lényegit mutat meg a gyász folyamatából, a kifelé figyelés, az elmélyülés a tájban és az emberekben, a természettel való szorosabb együttélés elfogadhatóvá teszi a feldolgozhatatlant.
