Nindzsák bandájaA megvalósítás módja pedig nem is tűnik olyan abszurdnak, ha figyelembe vesszük, hogy a manga a nyugati képregénnyel szemben kifejezetten filmszerű. Ez Tezuka 50-es évekbeli újításainak köszönhető, akit német és francia filmek inspiráltak a változtatásra. Oshima kísérletét akár ennek a tételnek az igazolásaként is tekinthetjük. A mangák egy jelenetre a szükségesnél több „képkockát” pazarolnak, egy közeledő alak szemléltetése akár egy egész oldalt is elfoglalhat, ahogy először nagytotálban látjuk őt a távolból, majd minden újabb rajzon egyre közelebbről. Így a mozdulatok, az arckifejezések jobban megragadhatóak, és a „kameraállások” váltogatásával mozgalmasabbá válnak a rajzok.

Oshima ügyesen tallózott a már eleve filmszerű 16 kötetes nindzsa-eposzból, és a vágások kiszámított ritmusával egy meglepően gyorsan vágtázó filmet rakott össze, amely a mozgóképi ábrázolás határait feszegeti. Erre rásegített a kameramozgással, a jól eltalált zenével, a shurikenek és kardcsörgés hangjaival, hogy közelebb hozza a véres chambarát (a kifejezés eleve hangutánzó szó). Oshima két évvel korábban is készített állóképekből, hanghatásokból és narrációból összeálló filmet, a Yunbogi naplóját (Yunbogi’s Diary).

A Ninják bandájának a Titanic Fesztiválra érkezett kópiája nem feliratozott, a párbeszéd japánul hangzik el, amire időként rákeverik az angol nyelvű, mosolyogtatóan patetikus narrációt. A zajkíséret, és a szereplők hangját adó színészek nélkül nehezen érvényesülne a történet humora és öniróniája. Nem könnyű a vásznon végbemenő ármánykodást követni, de nem is lehetetlen. Az animációs filmekre jellemző színek és mozgalmasság helyett pedig csak a lendületes tollvonások, tintafoltok puritán látványában gyönyörködhetünk. A mozivászon-méretben való közösségi mangaolvasás viszont nem rossz ötlet.