Japán a hatvanas években a nindzsák és a diáktüntetések lázában égett, a Shirato Sanpei testes képregényének megfilmesítése több rendezőt vonzott, de a természetfeletti képességekkel felruházott harcosok trükkjei, és a már-már mutáns számba menő szereplők kihívása eltántorította őket. Egyedül Oshima nem adta fel, átvágta a gordiuszi csomót, és nekilátott a képregény filmezésének, mégpedig szó szerint, lapról, lapra. Persze történelmi mangát vittek filmre Japánban, gondoljunk csak Kenji Misumi öt évvel később készült Lone Wolf and Cub (Magányos farkas és kölyke) sorozatára, de a Nindzsák bandájának alapanyaga különösen ellenállónak mutatkozott a korabeli filmes eszközökkel szemben.

A történetet a távolkeleti hagyományhoz igazodva a megtorlás szála indítja, mely szerint egy Jutaro nevű ifjú nindzsa Fushikage várába igyekszik, hogy bosszút álljon az apja halálát okozó és a család várát bitorló zsarnok uralkodón. Ekkor lép közbe egy titokzatos alak, aki kezdetben Jutaro szövetségesének tűnik, majd keresztülhúzza számításait. Az ismeretlen nem más, mint Kagemaru, a legendás nindzsa, akinek hihetetlenül tartós frizuráját Johnny Bravo is megirigyelhetné. Shirato Sanpei megváltoztatta a nindzsákról korábban alkotott ellenszenves képet, és Kagemaruból igazi népi hőst faragott, aki szembeszáll a hatalmasokkal. A nindzsa mesterség viszont itt sincs híján bizarr, hátborzongató eszközöknek, ezt jól illusztrálja a Kage klán többi tagja, Kuske, a vadember, Stekichi, az elektromos ember, aki víz közvetítésével perzseli halálra ellenfeleit, vagy a halember, akinek hártyák nőttek az ujjai között és kopoltyúja van. A nindzsa tudományok közül olyan további technikák kerülnek az ínyencek terítékére, mint az önmegsokszorosítás, a vér kifolyatása, a moszkitóháló, a halál tettetése, vagy a fej visszahúzása a testbe.

Miközben minden második szereplőről kiderül, hogy valójában egy, az ő arcát felvett cselszövővel állunk szemben, szövetségesekből ellenségek lesznek, és fordítva, fény derül Kagemaru küzdelmének valódi céljára is. A földbirtokosok által nyomorba taszított parasztok felkelését vezeti, és nem kisebb ügyön munkálkodik, mint minden gonosz uralkodó elpusztításán, amíg nem lehet minden ember boldog és egyenlő. Az eszközöket ne firtassuk, legyen annyi elég, hogy kellőképpen agyafúrtak és véresek. Az eredeti mű összeházasította azt, ami első látásra abszurd párosnak tűnik, a nindzsák munkásságát, és a marxista materialista történelemszemléletet. A ma mozinézőjének nem kis mulatságára a 16. századi japán öldökléseinek mintázatából kirajzolódik az osztályharcok természetrajza. A finom balos üzenet természetesen Oshimától sem állt távol.

Csak tus és kameramozgás
Nindzsák bandája
A megvalósítás módja pedig nem is tűnik olyan abszurdnak, ha figyelembe vesszük, hogy a manga a nyugati képregénnyel szemben kifejezetten filmszerű. Ez Tezuka 50-es évekbeli újításainak köszönhető, akit német és francia filmek inspiráltak a változtatásra. Oshima kísérletét akár ennek a tételnek az igazolásaként is tekinthetjük. A mangák egy jelenetre a szükségesnél több „képkockát” pazarolnak, egy közeledő alak szemléltetése akár egy egész oldalt is elfoglalhat, ahogy először nagytotálban látjuk őt a távolból, majd minden újabb rajzon egyre közelebbről. Így a mozdulatok, az arckifejezések jobban megragadhatóak, és a „kameraállások” váltogatásával mozgalmasabbá válnak a rajzok.

Oshima ügyesen tallózott a már eleve filmszerű 16 kötetes nindzsa-eposzból, és a vágások kiszámított ritmusával egy meglepően gyorsan vágtázó filmet rakott össze, amely a mozgóképi ábrázolás határait feszegeti. Erre rásegített a kameramozgással, a jól eltalált zenével, a shurikenek és kardcsörgés hangjaival, hogy közelebb hozza a véres chambarát (a kifejezés eleve hangutánzó szó). Oshima két évvel korábban is készített állóképekből, hanghatásokból és narrációból összeálló filmet, a Yunbogi naplóját (Yunbogi’s Diary).

A Ninják bandájának a Titanic Fesztiválra érkezett kópiája nem feliratozott, a párbeszéd japánul hangzik el, amire időként rákeverik az angol nyelvű, mosolyogtatóan patetikus narrációt. A zajkíséret, és a szereplők hangját adó színészek nélkül nehezen érvényesülne a történet humora és öniróniája. Nem könnyű a vásznon végbemenő ármánykodást követni, de nem is lehetetlen. Az animációs filmekre jellemző színek és mozgalmasság helyett pedig csak a lendületes tollvonások, tintafoltok puritán látványában gyönyörködhetünk. A mozivászon-méretben való közösségi mangaolvasás viszont nem rossz ötlet.