A Fesztivál hatodik napján ketten elveszítették a szüzességüket. Éremtáblázatom felborult: Jang Sun Woo dél-koreai versenyző Hazugságok című filmje dobogón. Save our S(e)oul(s): Y (18 év, középiskolai tanuló) bátortalan barátnőjének randevút kér telefonon. Az éterben J (38 év, nős, szobrász). Y a hang után ered. Buszra száll, és J-ről beszél, meg a hangról, ami fülbe lopakodott. Néhány óra múlva az igéző Y ártatlansága oda. Immár J - külsőre pehelysúlyú művezető - szeretője. Innentől: "minden szinten, szinte minden". Az ütésektől majd úgy néz ki Y teste, mint Dél-Korea hegy- és vízrajzi térképe, mivel J a szobrászat mellett a body-art sajátos válfaját űzi. Kompozíciója tárgyául egyszer saját asszonyát választotta, akit, miután jól elvert a mosóteknővel, egy párizsi galériában akart kiállítani. Az asszony azonban nem kívánt a világörökség része lenni, és vigyázó szemeit Párizsra vetve, madárra szállt.

Y, amikor úgy érzi, már nem a maga ura, abbahagyja az egyetemet. J-vel, kinek leég a háza, kis idő múlva kvízműsort nyerhetne „Az ország összes moteljei” kategóriában. Botokat gyűjtögetnek, Y sebesre veri a férfit, akinek belső combjába égeti: I love you. Egálban vannak. Aztán összeszedi magát, elhúz Brazíliába.

Woo-t az elementáris, önpusztító szenvedély érdekli, nincsenek nála határok. Elmegy a végsőkig, miközben a pornográfia mindvégig eszköz marad számára, és bármikor képes kibújni a - meglehetősen monoton - műfaj kötöttségei alól. (Elidegenítő effektjei: humor, színészinterjúk, forgatási jelenet, melyeket tökéletes arány- és ritmusérzékkel, ugyanakkor „csak az ökör következetes” jelszóval használ.)

Az előtérben – rövid tartalomismertetőként – a következőt mondta egy férfiú: „Megállás nélkül kúrnak”. Pontos. Ahogyan Woo filmje is, amely egyszerűen két emberről szól, akik megkeresték, meghallották és sokáig megőrizték a SAJÁT hangjukat.

Minden idők legszebb szája azért rimánkodik Altamontban, egy ingyenkoncerten, hogy a népek szenteljenek már neki egy kis figyelmet, ahelyett, hogy egymás fejét vernék széjjel. David és Albert Maysles, Charlotte Zwerin, 1970-ben készült, digitálisan felújított dokumentumfilmjéből - Gimme Shelter - tudjuk: Mick Jagger Megazseni hiába könyörgött. A statisztikai adatok csak annyit mutatnak: 1 születés, 1 halál. Utóbbi: gyilkosság. Különböző dzsemborikon csellengve mindig ódzkodva figyeltem az In-cal Security munkáját, de mostantól, esküszöm, mintha apám s anyám vigyázna rám. Ezen a koncerten ugyanis a Pokol Angyalai nevű rémbanda tagjai szolgáltak és védtek... Egy fekete férfi testében - akinél ugyan fegyver volt, és mintha hadonászott volna vele - benn is maradt a kés. Ennek következményeként Altamontban érdeklődés hiányában megszűntek az álmok, a szeretet és a béke. Altamontban négyszázezer ember elvesztette az ártatlanságát, és Mick Jagger - aznap este: rendfenntartó - agyán talán átsuhant a gondolat: nem ő az Isten. (Ez persze hülyeség, mert éjfél után egy órával a Stripped szól, és a Wild horses-ra pötyögök...)

Like a virgin 2: Arnaud Desplechin valamely rejtélyes oknál fogva ellenállhatatlan késztetést érzett az Egyetemes Színházi Közhelyszótár megfilmesítésére, Ester Kahn címmel. Olvastam a katalógusban gondolatait - szépek. Egy sem köszön vissza a vászonról. (Képzavar...) Itt van a ruhakereskedő Kahnék lánya. Keveset tudunk róla, annyi azonban elég: alig tud olvasni, írni, de rettentően hiú. Tökéletesen érzéketlen. Ül a színházban a karzaton, véleménye nincs, minden jó, ahogy van. Színésznő lesz, visszavonhatatlanul. Úgy mondják majd: „ösztönös”. Idős színészbarátja tanácsára egy nap eldönti, elveszíti a szüzességét. Legjobb lenne egy színikritikus. Itt álljunk meg egy polgári szóra! Desplechin erről a nőről mondja, hogy buta?! A szüzesség oda, Hedda Gabler ide, Ester Kahn jobbról be, a szerető az ajtón ki. És Ester Kahn a premier előtt egy nappal szétveri saját arcát, majd mielőtt deszkára lépne, üveget eszik. Azt mondja, míg volt szeretője az új szívszerelemmel parádézik, nem lép színpadra. Persze lép. Nem is akárhogyan. Mászna vissza a szerető - hiába. Ester ugyanis már a családi házban, a lányszobában megmondta, mi a legkedvesebb „szerepe”: a bosszúvágy. Mintha kulcsszó lenne... Ha Desplechin erre a mondatra figyelt volna, a mi mesénk is tovább tartott volna.

Megtekintettem Andrew Dominik Szecska című filmjét. Erről azért nem írok, mert semmi sem jut eszembe róla.

Fesztiválbeszámolóimnak ezennel vége. Különdíjaim:
Varró Attila sajátos filmes ízlésvilága ugyan a kelleténél jobban rányomja bélyegét a fesztivál imágójára, és ez a jövőt tekintve nem biztos, hogy minden tekintetben „kifizetődő” lesz – különös tekintettel a jegypénztárakra -, Pedál Medál-díjat adományozok a Hazugságok beválogatásáért, nem szólva a nívós tolmácsolásokról. Csak így tovább!!!
Amennyiben Déri Zsolt hangját hallottam a tolmácslyukból a Gimme Shelter alatt, úgy vitathatatlanul övé a legizgalmasabb tolmácshang díja. Miért nem épül a rádiós karrier?