A dán Bille August régi ismerősünk. A Hódító Pellével  (1987) előbb Cannesban nyert, majd megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat is. A Legjobb szándékokkal (1992) ismét elhódította az Arany Pálmát. A hó hatalma viszont művészi pályájának egyenetlenségét jelezte.

A szerelem szimfóniája korábbi munkáihoz híven, az irodalom és a film nászából született. Ulla Isaksson regényének adaptációja egy tragikus szerelem története. Martin ünnepelt zeneszerző és karmester, új szimfóniájának próbái alatt megismerkedik Barbarával, a zenekar első hegedűsével. Mindketten az ötvenes éveikben járnak, házasok két-két gyerekkel. Egymásba szeretnek és a válásukat követően összeházasodnak. A mézeshetek elmúltával a férfi hirtelen feledékennyé válik és az orvosi vizsgálat Alzheimer kort diagnosztizál nála. Megkezdődik a küzdelem az idővel, hogy befejezhesse új operáját.

Melodráma köntösébe bújtatott szerelmi románc – summázhatnánk röviden, de elkapkodnánk ítéletünket. A könnyes sztorinál itt többről, másról van szó. Hőseinket környezetük felelőtlennek, önzőnek és öregnek tartja. Évek óta haldokló kapcsolataikat maguk mögött hagyva most kilépnek a fényre, hogy egy kamasz hevületével dacoljanak a világgal. Ellopott tekintetek, tétova mozdulatok, kibontott és vállra hulló haj jelzi a szerelem fázisait, beteljesülését. Mérhetetlen boldogságukért nagy árat kell fizetniük. A végzetes betegség hétmérföldes léptekkel érkezik. Az egyre gyakoribb memóriazavar, az írás és komponálás képességének elvesztése, az izgatott és feszélyezett viselkedés, Martin szellemi széteséséhez, fizikai összeomlásához vezet. Barbara a végsőkig kitart mellette, harcol az elkerülhetetlen ellen. Önfeláldozása az operai hősök alakját idézi, nem véletlenül színezi az elbeszélést Mozart Varázsfuvolájának visszatérő dallama. A takaró alá bújó, nadrágjába vizelő férfi utolsó kívánsága, hogy kórházban fejezhesse be életét. Barbara ott áll öntudatlan férje felett, imádkozik és búcsúzik. Nem marad nekik semmi, csak a szélesen hömpölygő zene, amely szerelmük örökkévalóságát hirdeti.

A bergmani hatások, a tetszelgéstől mentes szikár szerkezet, a pontos jellemábrázolás, a filmes kifejezés újító szándékát nélkülöző klasszicista stílus és mindenek előtt a zseniális színészek az átlagos fölé emelik az előadást. Viveka Seldahl és Sven Wollter a skandináv színjátszás hagyományát folytatva felejthetetlen alakítást nyújtanak. Nagy érdemük, hogy ennek az alkotásnak ott lesz a helye a szerelmesfilmek, a Zongoralecke vagy A szív hídjai mellett.


A közmondás szerint az egyik szemünk sír, a másik nevet. Fentebb már örültünk, most jöhet a zokogás. A Káosz César-díja ellenére is borzasztóan rossz. Paul és Héléne házasok. Kapcsolatuk régóta megromlott, puszta formalitás, akárcsak gyerekükhöz, vagy anyjukhoz fűződő viszonyuk. Egy napon közönyösen végignézik, amint egy prostituáltat, Malikát a stricik félholtra vernek az utcán. A bűntudat szikrája fellobban Hélene-ben, másnap meglátogatja a kórházban Malikát, éjt-nappallá téve gondozza a magatehetetlen lányt. Hamarosan egy szövevényes bűnügy közepén találja magát, amikor a prosti elmeséli neki élettörténetét. Ebben a cselédfeljárók lépcsőfordulóin olvasott, könnyáztatta lányregények színvonaltalanságát megszégyenítő történetben van gonosz apa, kiszolgáltatott anya, árvaságra kényszerített kislány, elvetemült bűnözők, nagyrakás pénz és sok rohanás. Hemzsegnek a közhelyek, mintha a melodráma és a thriller valamennyi elemét belerámolták és szétfőzték volna egy fazékban. Fogyaszthatatlan. Néha megpróbálunk nevetni, aztán rájövünk, nincs poén. Komolyan kellene vennünk az önkényesen mozgatott, felszínes karaktereket, a hiteltelen szociális drámát az algériai bevándorlókról, a dramaturgiai bukfenceket, így a maffiafőnök személyes részvételét egy pitiáner akcióban. Aki azt hiszi, ezzel mindent kimerítettünk, az téved.

A rendezőnő Coline Serreau akkor a legelviselhetetlenebb, ha tollba mondja gondolatait. Ebben a filmben minden férfi idióta. Az egyik csoportba a puhány, ámde gazdag, társadalmi szerepüket fennhéjázó módon viselő, a farkuknál tovább nem látó férfiak tartoznak, akik az első jó numera hatására feladják családjukat, egzisztenciájukat és vagyonukat. A másikba a nőket állatként kezelő, saját lányukat eladó, húgukat verő algériaiak és maffiózók sorakoznak fel. Legfőbb fegyverük, öklük és néhány harci kutya, amúgy szimbólumként. A fiúk pedig az apák nyomában járnak, attól függően, milyen modell tornyosul előttük. Itt minden férfi gyűlöletes és elpusztítandó, jobb esetben nevetséges és megalázandó. Serreau legboldogabb pillanatai, amikor végre lesújthat rájuk a feminizmus halálfejes lobogója alatt. Ez az ostoba önkielégítés, szellemi maszturbáció azonban szánalmas és visszataszító. A gyűlölködésben pedig az a legszomorúbb, hogy ezzel lejáratja a női nemet is. Szerencsére kolléganői, Liliana Cavani vagy Jane Campion filmjeikkel cáfolják Serreau hazugságait.


A belga Kiscsajban a 18 éves Muriel elhagyja szülőfaluját, Brüsszelbe költözik és egy múzeumban vállal állást. A harmincas évei közepén járó Laurától bérel szobát, aki független és intenzív szerelmi életet él. A nő követendő mintaképül szolgál, ugyanakkor érettségével, párkapcsolataival kihívást is jelent Muriel számára. Az önmegvalósítás, a felnőtté válás lassú, olykor fájdalmas folyamatát láthatjuk. Eközben az otthon maradt anya, harmincöt évi hűség után megcsalja férjét. Mostantól fogva saját útját járja. Elutazik a nagyvárosba lánya után és összeismerkedik Laurával.

A Kiscsaj a három nő szárnypróbálgatásain keresztül vizsgálja különböző életutak lehetőségét. Ezek néha közelítenek, máskor eltávolodnak egymástól, a film az elszakadás és a rátalálás rítusai között rajzolja fel a női sorsokat. A meztelen testek a kiszolgáltatottságot, az érzékiséget és a hatalmat egyaránt megjelenítik. A megvalósítás korrekt, bár kissé színtelen és helyenként érdektelen lett. Az elsőfilmes Dorothée Van den Berghe mintha hőseihez hasonlóan még keresné önmagát, stílusát és hangját. Szurkolunk neki, hogy mielőbb megtalálja.