Most már csak azt a problémát kellett megoldanom, hogy a néhány órásra tervezett beszélgetést tizenhárom percnyi villáminterjúba sűrítsem - másodmagammal. Tarkovszkijról például már csak kutyafuttában, az utánam következők és a szervező hölgy villámló tekintetétől jócskán megzavarodva kérdezgettem. Ceylan, azonban rövid távon is érdekes embernek bizonyult.
filmhu: A Messze olyan problémákkal foglalkozik, melyeket az ember elsősorban a nyugati, jóléti társadalmakhoz szokott kapcsolni. Rosszul ítéljük meg a török helyzetet kívülről?
Nuri Bilge Ceylan: Az elidegenedés és a magány általános érvényű problémák. Mindenhol megtörténik, hogy valaki elveszíti az ismerőseit és képtelen a kommunikációra. Nincs értelme a Nyugat-Kelet szembeállításnak, ha már mindenáron ellentétpárt keresünk, akkor a város-falu kapcsolat sokkal hitelesebb. A filmem egy tipikusan nagyvárosi jelenséggel foglalkozik, ahol nagyváros van a világon, ott magányos emberek is vannak. Falun ez egészen máshogy működik. A falusi közösség mindenkit elfogad és befogad. Még a bolondokat sem közösíti ki. A falu bolondjának speciális szerepe van, de a maga szerepében elfogadott, és nem zárják be egy erre a célra kialakított házba.
Már teljesen mindegy, hogy ki látogatja meg
Nuri Bilge Ceylan: Messze
filmhu: A film egy nem túl gáláns vendéglátás története. Eltűnőben volna a híres török vendégszeretet?
N.B.C.: Ez meglehetősen furcsa dolog, mert a külföldiek inkább a kimódolt, rutinszerű vendégszeretettel találkoznak, mely nem más, mint üzleti vállalkozás. Én úgy gondolom, hogy ahol turizmus van, ott nem beszélhetünk igazán vendégszeretetről, ott a pénz szeretete dominál. Törökország, és elsősorban Isztambul nagyon ráállt a turizmusra, de ugyanez a helyzet a Fekete-tenger partvidékén, vagy mondjuk Nepálban. Mindenért fizetni kell. Szerintem jelenleg Irán a leginkább vendégszerető ország, ott semmi turizmus nincsen. De a Messze egy másfajta vendégszeretetről – illetve nem szeretetről szól. Mahmut, a fotós számára már teljesen mindegy, hogy ki látogatja meg, ő bármiféle érzelemre, vagy szeretetre képtelen. Így a vendégszeretetre is, de ennek nem, illetve teljesen más módon van köze a pénzhez.
filmhu: De mintha a volt felesége mégis fontos lenne a számára, nem?
N.B.C.: Csakis azért válik fontossá, mert érzi, hogy elveszítette őt. Kizárólag ezért. A nő ki is mondja, hogy nem nehéz elhagynia Törökországot, mivel semmit nem hagy maga mögött. Ez sérti Mahmut hiúságát, ezért keresi az egykori feleség társaságát, de néhány sikertelen próbálkozásnál többre nem futja. A film egy hosszú folyamat végét mutatja meg. Ahogy egyre nagyobb sikereket ér el, mint fotós, egyre inkább elhidegül mindenkitől. Van erre egy török mondás: ha az ember sikeres lesz, vagy a kocsiját cseréli le, vagy a feleségét. 
Nem marad más, csak a melankólia
Részlet a filmből
filmhu: Mahmut felesége mondja ki az egyszavas címet a film során. Olyan, mintha fölötte állna a két férfi problémájának.
N.B.C.: Így van, Mahmut a feleségében valamilyen ideált lát, valakit, akire fel tud nézni. Mindannyiunknak szüksége van ideálokra, és Mahmut számára a volt felesége a legjobb ideál. Ő mondja ki a „messze” szót, de saját magára érti, nem Mahmutra, és ezáltal válik ideállá a férfi számára.
filmhu: Mennyire önéletrajzi ihletésű ez a történet?
N.B.C.: Elég sok benne az önéletrajzi vonatkozás, úgy 40-50%. De ugyanúgy benne vannak a barátaim is, főleg értelmiségiek. Gyakori jelenség, hogy az ember fokozatosan kiég. Amikor fiatal, tele van jobbnál jobb ötletekkel. Aztán, ahogy öregszik egyre nagyobb lesz a szakadék az ötletek és a valóság között. Végül nem marad más, csak a melankólia. Sok ilyen történetet ismerek.
filmhu: Európában nagyon szerették a filmet. Milyen volt a hazai fogadtatás?
N.B.C.: Hasonlóan jól fogadták Törökörszágban is, nagy kritikai sikereket ért el. Különösen sikeres volt például Indiában. És persze Cannes sokat segít a dolgon. A Cannes-i díj előtt 17 ezren látták odahaza. Azóta 60 ezernél tart, ami hihetetlen nézettség egy ilyen film esetében. A Messze típusú filmek legfeljebb 20 ezer nézőt, ha hoznak. Meg persze nálunk nagyon drága a mozi. Közben a feketepiac virágzik, mára ott tart a dolog, hogy olcsóbb megvenni a filmet, mint megnézni egyszer moziban.
filmhu: Hogyan talált rá a színészekre?
N.B.C.: A két főszereplő az első két filmemben is szerepelt. Eredetileg más színészeket akartam, nagyon sokat kipróbáltam. Muzaffer Özdemir, akit a fotós szerepére kiválasztottam a legrosszabb volt mind közül. Így aztán őt választottam. Ők ketten nagyon jól ismerték egymást Emin Toprakkal (ő azóta autóbaleset áldozata lett – a szerk.). Az utolsó pillanatban választottam őket. A casting jelenet egy dialógus volt. De a filmben alig vannak dialógusok, ezért a legrosszabbat választottam.
20 ezer nézőt, ha hoznak
Ceylan a Cannes-i Filmfesztiválon
filmhu: A két főszereplő közül melyiket szereti jobban?
N.B.C.: Háát..., az egyikükkel valóban elégedettebb vagyok, de ha lehet inkább nem mondanám el, hogy melyikkel. Vagy a szerepekre érti és nem a színészekre? Akkor nincs különbség. Nincs olyan, hogy jó ember és rossz ember. Helyzetek vannak és lelkiállapotok.
filmhu: Sokan a török Tarkovszkijként emlegetik. Mit szól ehhez?
N.B.C.: Nagyon szeretem Tarkovszkij filmjeit. Ebben a filmben kapóra jött, mert ő is ideál a fotós számára. Meg amikor azt a nagyon hosszú unalmas jelenetet nézi a Sztalkerből, azt csak azért csinálja, hogy a fiatal srác elmenjen végre a szobájába. Szóval felhasználtam több módon is a filmjeit. De nem hiszem, hogy túl sok hasonlóság lenne köztünk. Nála folyton mozog a kamera. Az egyetlen hasonlóság talán az, hogy én is kedvelem a hosszú beállításokat. De ettől még egészen más a stílusom.
