Nyolc irgalmatlanul hosszú évet vártam erre a filmre – Pieces of a Woman egy sorstárs szemével

24 órája fejeztem be a filmet, és azóta kattogok egy-egy jeleneten. A szülésznő elsápadó arca a tükörben, az apa kétségbeesett telefonkeresése a lakásban, az almaszaglászás, a fénykép, na és az a szerencsétlen fitball… Egyik kedvenc részem a filmből, amikor Martha visszamegy a munkahelyére, és az asztalát elfoglaló srác éppen egy self-help videót néz, mire Martha arcán egy félmosolyt (oké, negyedmosolyt) láthatunk – nem lenézi az ő problémáit, csak épp már merőben másképp látja azokat. Mert egy ilyen tapasztalás után mindent máshogyan látsz. Ahogy téged is másnak lát a világ: a sok fürkésző tekintet, ami a hasadon landol, de a szemeidet már nem kutatja, és mintha kicsit a társaságodat is kerülnék az emberek, hiszen mit is mondhatnának? Azt, hogy az idő begyógyít minden sebet? Marthához hasonlóan én is örömmel téptem volna le mindenki fejét, aki ezzel jött nekem.

Mert én is egy Martha vagyok. Az én szobanövényeim is kókadoztak 2013 tavaszán (és nyarán, és őszén), az én mosogatóm is tele volt koszos edényekkel és az én körömlakkom is folyamatosan lepattogzott. Ami amúgy szintén fekete volt.

Magyarországon a 24. hét előtt született babákat nem lehet eltemetni. Fogalmam sincs, hogy hova került a 20 hetes kislányunk utána, nem is akartam tudni. Akkor. De most már tudom, hogy a gyászfeldolgozásban ez nagyon sokat segített volna. Ahogyan az is, hogy ha valami emléket kaptunk volna róla – egyes országokban a kórházakban felajánlják, hogy talpmintát vesznek a piciről, odaadják a szülőknek a kis takaróját, vagy akár profi fotóst, pszichológust küldenek hozzájuk. Ehelyett én, a magyarországi Martha, a szülés után pár nappal beletemetkeztem a munkába, és élőhalott üzemmódban tapostam a napokat. Utazgattunk, hogy felejtsünk, de nem hozott gyógyulást az sem, végig azt éreztem, hogy rám van írva: egy gyerek nélküli anya vagyok. Mintha elhagytam volna az összes értékemet tartalmazó táskámat, vagy mintha elfelejtettem volna valami nagyon fontos eseményt – folyton olyan érzésem volt, hogy valami nem oké, valami (valaki) hiányzik. Mondjuk az egyik testrészem.

„Az én lányom neve Yvette y-nal és e-vel a végén…apró részlet, ennyi”

A kórházban senki nem kérdezte meg, hogy milyen nevet adtunk a babának, és nem ajánlották fel azt, hogy elbúcsúzzunk tőle. Mikor megkérdeztem, hogy milyen gyakori az, ami velünk történt, a válasz az volt, hogy csak abban a kórházban átlagosan heti kettő. Mindenféle szakirodalmat, külföldi és magyar fórumot, szórakoztató vagy épp szakmaibb blogot elolvastam még a terhesség elején a témában, de sehol nem láttam arra utalást, hogy egy középidős terhességet nem műtéttel szakítanak meg, hanem az anyának bizony szülni kell, ami még nehezebb menet, mint egy normál szülés, mert a baba (főleg ha beteg vagy már nem él) nem „segít”. Durva szavak ezek így leírva, ugye? Hát még kimondva. De akkor sem érdemes erről illedelmesen hallgatni, a fejünket (és szívünket) a homokba dugni, hiszen pont ez okozza azt a fura, megmagyarázhatatlan szégyenérzetet a gyászoló szülőkben, amitől én mindvégig szenvedtem: mintha valami szörnyű, sötét titkom lett volna, aminek még a nevét, sőt a neve kezdőbetűjét sem lett volna szabad kiejteni a számon! De még csak gondolni sem.

Ami az elmúlt nyolc évben még fura felfedezés volt számomra, az az, hogy sokkal több emberrel történt hasonló, mint azt én korábban gondoltam. És azóta mintha picit nyíltabban beszélnének róla (főleg az anyák), de azt továbbra is borzasztó elkeserítőnek tartom, hogy ennek fóruma leginkább néhány zárt Facebook-csoport. Persze ott aztán brutálisan őszintén megnyílnak az anyák, hiszen a legtöbben sajnos nem tudnak eljutni szakemberhez. 

Háromszor vajúdtam életemben. Vanessa Kirby még nem tapasztalta ezt meg, csak megfigyelt és tanulmányozott egy nőt szülés közben az alakítására készülve, mégis olyan hitelesen játszotta azt el, hogy a 21 perces, vágás nélküli jelenet nézése közben olyan képek villantak be a saját vajúdó testemmel kapcsolatban, amikre nem is emlékeztem már. 

Az idő begyógyítja a sebeket, ahogy azt Martha is megkapja a filmben. De mégis mit lehet mondani egy gyermekét elveszítő szülőnek? Ahogy a film mellékszereplői, úgy a mi életünk részesei (családtagjaink, barátaink, kollégáink) is ugyanúgy szenvedtek ebben a helyzetben: a tehetetlen düh okozta sorozatos leblokkolásuk vagy éppen a görcsös segíteni akarásuk igazából sokszor csak béna okoskodáshoz vagy akár – persze nem szándékos – sértegetéshez vezetett. Ami nekem (és egészen biztosan Marthának is) segített volna: a klisés jótanácsok elkerülése, a „lesz majd még gyereketek”-féle mantrák mellőzése és az egyenes beszéd: igen, Dia, ez egy rohadék időszaka az életeteknek, amit csak átvészelni lehet, megúszni semmiképp.

A másik számomra felfoghatatlan dolog pedig az apa szerepe ebben az egészben: ebben a ma és itt még sajnos mindig aktuális „kis macsó valóságban” az apa mintha csak mellékszereplő lenne, akinek egyszerűen nem ér összeomlania, mintha az ő fájdalma bármivel is kevesebb lehetne az anyáénál. Dehogy lehet. Wéber Kata ezt is bravúrosan megoldotta, amikor Marthával egyenrangú főszereplővé írta meg Sean karakterét, akit igenis hagynak sírni a filmben, nem is kevésszer. Szóval kedves rokonok, barátok, szakemberek, szomszédok stb.: a szülő nő párjára is vessétek vigyázó szemetek, mert bizony abban a mellkasban – amelyen jó esetben egy kis csomagnak kellene szuszognia – is szilánkosra tört egy szív.

Okos és szép film, szívből ajánlom. Nem csak sorstársaknak.

Lea emlékére.