Pálos György: 1995-ben készítettem a televíziónak egy félórás dokumentumfilmet a Megálló Csoport Alapítványról, azóta folyamatosan visszajártam hozzájuk, a filmet magát pedig 2001-től hét éven át forgattuk kisebb-nagyobb megszakításokkal.
A forgatás egyik legnagyobb problémáját az jelentette, hogy teljesen kiszámíthatatlan volt az események dramaturgiája: hiába terveztem el, hogyan fogom felépíteni a filmet, semmi sem úgy történt, ahogy azt előzetesen elképzeltem. A film egy kicsit erről a bizonytalanságról is szól: igyekeztem egy átfogó, ugyanakkor személyes képet is adni a szereplők egymással, és önmagukkal folytatott heroikus küzdelméről, a film során azonban végig kérdés maradt számomra, hogy mindez bemutatható-e egyáltalán.
Filmhu: Mindenesetre nem „beszélő fejek” mesélik el a történetet...
P.Gy.: A film felépítésében arra törekedtünk, hogy ne kamerába mondott interjúkkal, hanem szituációkban mutassuk be a csoportot: egyetlen klasszikus interjúhelyzeten kívül tehát jeleneteken keresztül bontakozik ki mindaz, amit a film során megtudunk a csoportról.
 |
| "Semmi sem úgy történt, ahogy azt előzetesen elképzeltem" |
Filmhu: A film során sokszor volt az az érzésem, hogy a szereplők tudomást sem vesznek a kamera jelenlétéről. Ezt hogy sikerült elérniük?
P.Gy.: Ez egy nagyon intim, és zárt közösség, ami nagy mértékben megnehezítette a filmezést. Sokáig tekintettek zavaró tényezőként a kamerára, ezért az egyik legnehezebb feladatom az volt, hogy olyan filmezési technikát alakítsak ki, aminek köszönhetően egy idő után már nem veszik észre, hogy filmezik őket. Ennek érdekében a forgatás első éveiben még hangmérnököt sem vittem magammal, ami néhol meg is látszik a hang minőségén, ám ezt az áldozatot meg kellett hoznom.
Filmhu: Ezek szerint egyedül forgatott? A stáblistán több operatőr neve is szerepelt...
P.Gy.: A forgatás legnagyobb részében egyedül voltam, három operatőr kollégám besegített egy-egy nap erejéig, de akkor is csak egy kamerával dolgoztunk.
Filmhu: A csoport egyik vezetője kilépése után úgy fogalmazott, hogy ma már egy „valósabb világban dolgozik”. Valóban egy steril, modellszerű világot kell elképzelnünk?
P.Gy.: A módszer lényege, hogy a diákok a csoport segítségével, az ő erejüket felhasználva próbálnak meg talpra állni, és változtatni az életükön. Bizonyos szempontból speciálisnak tekinthető a közeg, de azt vettem észre, hogy csak olyan témákról beszélgetnek, amikről én is. Az életük annyival nehezebb, hogy valamilyen szenvedélybetegséggel is meg kell küzdeniük. Ami nekem nincs, nekem mániám van. Ehelyett persze van sok olyan mániám, amivel ezt némiképp pótolom. Ilyen értelemben nem speciális világ, annyiban azonban különbözik, hogy brutális kegyetlenséggel beszélnek egymással a csoport tagjai. Ez a kíméletlen őszinteség számukra a túlélés egyetlen záloga/kulcsa, hiszen ezen keresztül tanulják meg, hogyan lehet a másikkal együttműködni.
 |
| "Nekem mániám van" |
Filmhu: Ahol azonban nemcsak sikertörténetek vannak....
P. Gy.: A filmben próbáltam érzékeltetni, hogy nemcsak sikerek, hanem kudarcok is előfordulnak.. A szereplők önmagukat keresik.a Megállóban, csakúgy, mint mi az életben.
Filmhu: A jövőbeli terveiről megtudhatunk valamit? Marad a dokumentumfilmnél?
P.Gy.: Kettős ügynök vagyok, szívesen készítek játéfilmet és dokumentumfilmet egyaránt. Nézőként mostanában az a tapasztalatom, hogy igazi, totális filmélményt inkább a dokumentumfilmek adnak számomra, ezért most a figyelmem és az érdeklődésem inkább eme műfaj felé irányul. Az ELTE-n a dokumentumfilm-készítésről tartok most egy kurzust, itt próbálom a szenvedélyemet megosztani másokkal is, - meglátjuk, hogy sikerül-e.
