Patrice Chéreau: Arcokkal és testekkel

filmhu: Az elmúlt tíz évben készült filmjeiből nyomasztó szomorúság árad. Főként az elidegenedéssel foglalkozik, akár Párizsban forgat, akár Londonban. Miért?

Patrice Chéreau: Erre minden hely jó. Vagy mondhatnám úgy is, minden hely éppolyan rossz. (nevet) Mert az élet része. A kapcsolatok, amiket a szexualitás, a testiség, vagy a barátság révén próbálunk felépíteni a többi emberrel, nem problémátlan terület. Ott van bennük a fájdalom. Rengeteg okunk van rá, hogy búsongjunk, főleg manapság. De a bánatot nem tartom negatív dolognak, és nem hiszem, hogy pesszimista lennék. Igencsak optimista vagyok. Lelkes és csalódott. Sok okom van rá. (nevet)

filmhu: Sorolja csak!

P.C.: A csalódott talán hülye kifejezés, mert nem érzem magam sebzettnek. Hogy mik az okok? Ha csak belegondolunk, milyen nehéz az emberek együttélése, a munkánkban, a városunkban, az utcánkban, a saját párkapcsolatunkban; milyen nehéz elfogadni másokat, akár szerelemben, akár társas érintkezésben; milyen nehéz tanulni az élettől kapott leckékből, hogy ne kövessük el újra ugyanazokat az ostoba hibákat. Az életfeltételek romlanak, a hétköznapi életünkben elénk tornyosuló problémák egyre nagyobbak, és nem látok megoldásokat.

filmhu: Frusztrált lenne?

P.C.: Nem. Ez szörnyűséges szó! Boldog vagyok, hogy élek, hogy mindig javíthatok valamit magamon. De tény, hogy kevés vígjátékot rendeztem. A fenti okokból kifolyólag. A legkomikusabb filmem az Aki szeret engem, vonatra száll (1998) is egy temetésről szól! (nevet) Rengeteget nevettünk, amikor készítettük, baromira élveztük!

filmhu: Az Intimitás-ban (2001), amint a férfi meg tud dolgokat a nő életéről, elveszti érdeklődését. Ilyen lesújtó véleménnyel lenne a modernkori kapcsolatokról?

P.C.: Nem a személy ismerete okozza a változást benne, hanem hogy azt látja, a nő házas és gyereke van. Talán romantikusan azt remélte, a nő szabad, és most azt kívánja, bárcsak ne tudott volna erről. A féltékenység az egyik legnagyobb probléma a kapcsolatainkban. Minden kezdet szebb annál, mint ami utána következik. Amikor először találkozunk valakivel, még minden ragyogó. A bajok mindig ott kezdődnek, amikor alaposabban megismerjük az illetőt. Az Intimitás esetében fontos, hogy nő írta a forgatókönyvet (Hanif Kureshi novelláiból - K.L.). Férfi szerintem képtelen lett volna összehozni úgy, ahogy sikerült. Mert annyira a nő szemszögéből van láttatva minden.

filmhu: Az Intimitás és a Son frére (2003) egyaránt a testbeszéden alapulnak.

P.C.: E tekintetben az Intimitás a pontosabb művem. A szex-jelenetekhez való felkészüléskor -film esetében- először folyamodtam alapos próbafolyamathoz. Ilyenkor mindenki meg van ijedve, a színészek savanyú képet vágnak reggel. (nevet) Megkérem őket, hogy csinálják azt, amit egyébként csinálnának ilyenkor. Ennél pontosabb instrukciót nem adok. Ki vegye le a fickó nadrágját? Ő maga vagy a nő? És itt milyen gesztus kell? Eszmecserét folytatunk, és ebből jutunk el a testbeszéd kidolgozásához. Rengeteget tanultam ebből, főként azt, hogy hiába mutatok két embert szeretkezés közben -ami persze nem igaz szerelemből jön, még éppen csak elkezdenek viszonyulni egymáshoz-, hiába mutatok meztelen testeket, az intimitás természete rejtély marad. Megmutatok mindent, valójában mégsem mutatok meg semmit. Az ember lelke mindeközben nem nyílik meg. Én jó dolognak tartom, hogy a kapcsolat misztériuma megmarad. Többé nem forgathatok szex-jelenetet. A legutolsó filmemben kénytelen voltam, de teljesen máshogy nyúltam hozzá, mint korábban. Nem ismételhetem magam.

filmhu: Mennyire van ön benne a filmjeiben?

P.C.: Bármi, ami szorosan véve a magánéletemhez tartozik, nincs összefüggésben a munkámmal.

filmhu: Az egyik vetítést pontosan ellenkező megjegyzéssel nyitotta meg…

P.C.:: Való igaz, A sebesült emberről (1983), amely két férfi szerelmi viszonyáról szól, azt mondtam, hogy magam is ismerem azokat a szenvedélyeket, amik ezeket a karaktereket irányítják. Nemcsak a homoszexualitás miatt, hanem mert a kamaszkor mélységes szomorúságával foglalkozott. Az ragadott meg a történetben, hogy a melegéség egyszer sem szorul magyarázatra. Az élet alapvető tényeként van jelen. A Son frére is személyes vonatkozású film volt, mert van egy bátyám, és mi sem tartjuk a kapcsolatot. De ez nem tette fájdalmassá a film írását. Megragadó volt, hogy tulajdonképpen rejtett módon magamról vallhatok benne, mert olyan jellegű önreflexióra adott lehetőséget, amihez másképp nem jutottam volna el. Szép utópia, hogy a két fivér végre kibékül és ismét kölcsönösen tiszteli egymást. Az öcs megtanulja újra szeretni haldokló bátyját, s végigkíséri az élete végéhez vezető úton. És utána nyugalommal tölti el a halál ténye, mert tudja, kibékültek, elvarrták egymás között a szálakat. Az enigma itt is megmarad: miért orroltak meg egymásra annak idején?

filmhu: A Berlinben legjobb rendezés díját nyert film tehát afféle személyes terápia volt?

P.C.: Nincs szükségem terápiára, jól érzem magam. Mindig azt szoktam mondani, egy fivér az, aki a legközelebb áll az emberhez. A film arra szolgált, hogy újra eszembe juttassa, micsoda rejtett veszteség, amikor egy fivér meghal, és milyen sajnálatos, ha még akkor sincs jelen az életedben, amikor történetesen él. De az egykori összetartozás ott él az ember fejében, mint valami elveszett paradicsom emléke. Tíz évesen azt hisszük, hogy a fivérünk mindig mellettünk lesz. És ugye nem nőhetjük túl a bátyánkat… Azt is érdekesnek találtam, hogy a heteroszexuális fivér kapta el a halálos betegséget, nem a meleg öccse. Bizonyos tekintetben az Aki szeret engem, az vonatra száll című filmem című filmem az apák problémájáról készítettem, az Intimitást az anyákéról. A Son frére szól a fivérekről.

filmhu: Termékenyítően hatott egymásra színházi és filmes munkássága? Vagy a kettőt szorosan szétválasztja?

P.C.: Bele is őrülnék, ha szét kellene választanom. A mozi megváltoztatta a színházi munkámat, és a színházi munkámból jött létre filmes tevékenységem. Úgy érzem, a színház időnként nem a legmegfelelőbb médium, hogy rajta keresztül beszéljünk a mai valóságról. Húsz évig a zsöllyében ültem, és onnan néztem a színpadon lévő színészeket. A mozi fizikai dimenziót kölcsönöz a munkámnak: azért filmezek, hogy képes legyek intimitást létrehozni. Szívesen forgatok a metróban, az utcán, a presszókban, Párizs külvárosaiban. Annak az aktusa, hogy szemügyre vehetem és ábrázolhatom a körülöttem élőket, ezt a szabadságot a színház nem tudja megadni nekem. Egy ponton azonban összeér a két kifejezési forma: végeredményben színészekkel mesélek el történeteket. Arcokkal és testekkel. És terekkel, zsúfolt vagy üres terekkel. Szerencsére filmesként ma már nincsenek olyan félelmeim, mint régen. Sokan azt mondták nekem, ne beszéljek a színházi múltamról, mert itt most mozit csinálunk, ez teljesen más. Más, de lényegét tekintve azonos.

filmhu: Renegát színházi újításaival írta be magát a színháztörténetbe. Ma hogyan tekint vissza Wagner Ring-tetralógiáját (1976-ban, a százéves jubileumon) Bayreuthban gyökeresen újraértelmező és a kritikusokat, publikumot erősen megosztó produkcióira?

P.C.: Úgy érzem, külföldön jobban elfogadtak engem, mint a hazámban. Elég régóta teszem a dolgom, több mint harminc éve, talán kissé kezdem untatni a franciákat. Nem szeretek a régi munkáimon rágódni. Mindig a következő megbízás érdekel. Nemrég Bécsben és Aix-en-Provence-ban színpadra állítottam Janacektől a Holtak házát Pierre Boulez-zel (akivel a 19. századi ipari forradalomba transzportált Ringen is dolgozott - K. L.). Ezzel megyek New Yorkba és Milánóba. Nemrég kiderült, nagyon rossz nézője vagyok a Ringnek: Aix-en-Provence-ban megnéztem a Valkűröket, és hirtelen minden feltolult az emlékezetemben. Tisztán felidéződött bennem a régi előadásom összes motívuma, hogy percről-percre mi hogyan történt a színpadon, s ahogy néztem az énekest, a dalszöveg is visszajött, az összes mondat, épp mielőtt kimondta volna…

filmhu: A 90-es évekig Párizs szürke Nanterre negyedében a Theâtre des Amandiers vezetőjeként olyan sztároknak biztosított bemutatkozási lehetőséget a színpadon, mint Jane Birkin, Valeria Bruni-Tedeschi, Charlotte Rampling, Vincent Perez. Miért hagyta ott a helyet?

P.C.: Mert vissza akartam kapni a szabadságomat. Amikor egy épület sorsa függ tőled, az óriási teher. Örülök, hogy többé nincsenek ilyen súlyok a vállamon.

filmhu: Amikor utoljára hat éve találkoztunk, azt mesélte, új fordulatot vett a jó ideje halogatott Napóleon-film, végre összejön, mert átdolgozta a forgatókönyvet, hogy Al Pacinónak is tetsszen. Lesz ebből valaha valami?

P.C.:: Nem. Kiléptem belőle. Gyönyörű forgatókönyv volt.

filmhu: Hogyan ábrázolta volna Napóleont?

P.C.: Nem árulhatom el igazán, mert a forgatókönyvből éppen most készítenek filmet. Napóleon életének végét ragadtam meg, száműzetését Szt. Helena szigetén. A férfi, aki a világ ura volt, milliónyi ember halálát okozta, s akiről csak mi franciák gondoljuk azt, hogy milyen jó fej volt, mert ha átugrok Spanyolországba, minden városban találok egy utcát, amely a Napóleon ellen ott harcoló spanyol hadvezérről van elnevezve; szóval ez az intelligens férfi, aki mégiscsak diktátor, a száműzetésben szembesül a halál közeledtével. Rengeteg pénzt vesztettem ezzel a projekttel, főként mert megpróbáltam visszavásárolni a saját forgatókönyvem jogait.

filmhu: Az Intimitás óta többnyire kis volumenű filmeket készít, kamaradarabokat.

P.C.: Mert anyagilag nem engedhetem meg, hogy nagyszabású dolgokba fogjak. A Margó királynét ma biztos nem tudnám elkészíteni. Rendkívül komplikált film volt, sokkal nehezebb feladat, mint a Ring Bayreuthban. Kis pénzeket bocsátanak a rendelkezésemre. És mivel nem vagyok vígjáték-gyáros, az én műveimre nehéz megtalálni a helyet a piacon.

filmhu: 2004-ben a cannesi zsűri elnökeként engedélyt kért Gilles Jacobtól, a fesztivál elnökétől, hogy a szabályok alól kibújva az Arany Pálmát és a legjobb rendezést is az Elefántnak adhassák. Tudott róla, hogy Van Sant e filmjét, és előtte a Gerryt Tarr Béla munkái ihlették?

P.C.: Nem, nem ismerem azt a rendezőt. Nem hallottam róla. De az Elefánt számomra valóságos remekmű. Teljes mértékben mellette voltam a döntésnek, hogy két díjjal tüntessük ki.

filmhu: Színészként is aktív maradt.

P.C.: Nagyon boldogtalan vagyok a kamera előtt. Mert nem vagyok színész. Játszani sem tudok. Színházban viszont szívesen fellépek, ott szerintem nem vagyok rossz. De a kamera előtt teljesen berezelek. És a felvevőgép olyan szerkentyű, amely nem szereti az ilyen alakokat. Általában nem érdekel, hogy mekkora a szerep vagy hogy mennyire fontos a történetben. Maga a projekt érdekel, amibe hívnak.

filmhu: Forgatott Wajdával, Hanekével, Michael Mann-nel. Nagyon különböző egyéniségek.

P.C.: Éppen ezért érdekfeszítő velük dolgozni. Wajda roppant furcsa volt, remekül bánt a lengyel színészekkel, de nem igazán törődött a franciákkal. Hanekében jó volt megfigyelni, milyen megszállottsággal ragaszkodik bizonyos stílusjegyekhez. Volt, amikor rászóltam, hogy szerintem ez a jelenet akkor működne, ha megmozdítanánk a kamerát, de ő kitartott amellett, hogy az fix maradjon.

filmhu: Hogyan hatottak Önre az 1968-as párizsi diáklázadások?

P.C.: Huszonnégy-huszonöt éves voltam akkor. Pontosan tudtuk, hogy ezentúl semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Minden megváltozott, a szerelem, a társas érintkezés, a szokások. Negyvenegy év telt el azóta. A jobboldali politikusok közül sokan 68-at okolják mindenért, Sarkozy is. Azt mondják, a társadalom bűntudata 68-ban gyökerezik. Ugyanakkor figyelemreméltónak tartom, hogy még ők sem akarnak visszatérni a 68 előtti világhoz! (nevet)

filmhu: A 68-as szellemiség képviselőjének tartja magát?

P.C.: Nem tudom, hogy '68 gyermeke vagyok-e… Mint filmes nem. Semmi olyat nem alkottam, ami kapcsolódna hozzá. A mozinak természetesen foglalkoznia kell a társadalmi kérdésekkel, de nem hiszem, hogy én lennék erre a legmegfelelőbb személy. Sosem voltam rá képes. Én nem tudok egy olyan filmet készíteni, mint például a Dardenne-fivérek.

filmhu: Nyíltan támogatta Lionel Jospin elnökválasztási kampányát 2002-ben és Ségoléne Royalét 2007-ben. Mit gondol a mai francia baloldalról?

P.C.: Ehhez egy kicsit vissza kell ugranom az időben. 1979 táján szerepet vállaltam egy szerveződésben, amely arra szolgált, hogy a francia értelmiség felemelje a hangját a művészek bebörtönzése ellen a világ minden táján. Felosztottuk magunk között a világot: Dél-Amerika és a keleti országok. Az utóbbit vállaltam, mert úgy láttam, a dél-amerikai militáns diktatúrákat könnyebb felismerni, míg Kelet-Európában a boldogság máza alatt folytatódik az elnyomás. Ez kevésbé nyilvánvaló, de sokkal veszélyesebb. A francia értelmiséggel az a baj, hogy nehezen ábrándul ki. Az első hullám '45 után csalódott a kommunizmusban, a második hullám a magyarországi események miatt 1956-ban, mások '68-ban, amikor Prágát lerohanták a szovjetek. A kommunista pártban máig találni értelmes, tisztességes embereket, akik hisznek az eszméikben. De mivel a baloldal most tele van olyanokkal, akiknek semmi tapasztalatuk nincs a régi kommunizmusról, a marxizmus sajnos tovább él. Ők nem tudják, hogy az papíron gyönyörű utópia, gyakorlatban viszont működésképtelen és mindig diktatúrákhoz vezetett. A kérdés tehát az, hogyan lehet megőrizni a baloldal erejét anélkül, hogy marxistává válnánk? A legnagyobb veszély, ha elhisszük, amit sokan hangoztatnak manapság: hogy bal és jobboldal között nincs lényegi különbség, az egész csak politikai hókuszpókusz. Ez nem igaz. Igenis fontos különbségek vannak az esélyegyenlőség propagálása és az igazságtalanságok elutasítása tekintetében. Nehéz az embernek életben tartania magában a szolidaritás készségét. A gazdasági válság talán ráébreszt mindenkit, hogy az államnak és a társadalomnak továbbra is fontos szerepe van az egyenlőtlenségek kiegyensúlyozásában.

filmhu: Milyen gondolatot választott új filmje témájául?

P.C.: A címe Persecution, vagyis Hajsza. Alapvetően azt vizsgálom benne, hogyan lehet úgy szeretni valakit, hogy ne üldözzük őt a szerelmünkkel. Továbbá hogyan lehet megőrizni annak tudatát, hogy szeretnek minket, anélkül, hogy a párunk állandóan bizonygatná a szerelmét. Nagy problémának látom, hogy mindig elvárunk valamit a másiktól, akivel együtt élünk. A film két cselekményszálat követ, az egyikben egy fiatalember üldözi szerelmével a lányt, akivel néhány éve együtt jár, s a kapcsolatuk ezért nem működik valami fényesen - nem is élnek együtt. A lány mindent megtesz, hogy életbe tartsa a kettejük kapcsolatát. Nem sikerül neki. Eközben a férfihez beállít egy őrült figura, egy másik férfi, aki vadidegenként kijelenti, hogy fülig szerelmes belé. Szóval a férfit üldözi egy férfi a szerelmével, miközben ő ugyanezt teszi a saját barátnőjével. De túlságosan vak, és nem veszi fogja fel az összefüggést, nem látja a hasonlóságot.