Filmhu: Hatalmas sikere volt a filmnek, a vetítés után szó szerint egymás sarkát taposták a gratulálni vágyó nézők és ismerősök…
Pigniczky Réka: Elég furcsának tűnhet, hogy a Szemle előtt két héttel tartottunk egy bemutatót, de úgy gondoltam, kijár egy kis külön ünneplés a stáb tagjainak is. Valóban nagy siker volt, nekem azt mondták az Urániában hogy állítólag még nem láttak ekkora tömeget dokumentumfilm-vetítésen, leszámítva talán a Puskás Hungary-t. Sokan úgy érezték, hogy nem is kifejezetten dokumentumfilm-élmény volt, inkább amolyan feel-good movie. Ez persze nem azt jelenti, hogy kizárólag szórakoztatni szerettem volna ezzel a filmmel, de nagyon fontos szempont volt, hogy élvezzék az emberek. Magyarországon a dokumentumfilm sokak számára azt jelenti, hogy kicsit kötelező és kicsit unalmas, pedig nem kéne, hogy így legyen, hiszen igazi emberi sorsokról van szó, és nagy a tét. A férjem (Gerő Barnabás, a film producere – a szerk.) az egyik legkeményebb kritikusom, azt mondja, hogy őt nem érdekli annyira, hogy dokumentumfilm vagy sem, csak legyen nézhető, ne kelljen neki is szenvednie.
A vetítésen ott volt Gyarmathy Lívia is, akit nagyon nagyra becsülök, viszont tartottam attól, hogy esetleg komolytalannak találja majd a filmet. De a vetítés után odajött hozzám és azt mondta: „Réka, olyan dolgokról beszélsz, amikről nekünk nagyon kéne beszélnünk.” Ha még néhányszor megismétlődne a bemutató utáni siker, akkor én másnap akár meg is halhatnék. Illetve azért mégsem, mert gyerekeim vannak. De nagyon jó érzés volt, úgy éreztem, mintha a film végén csináltam volna egy «stage dive» -ot és csak vitt előre egy lelkes tömeg. Nem számítottam ekkora sikerre.
Filmhu: Igen, és nemcsak a vetítés után, hanem előtte is tapsvihar tört ki a nézőtéren, miután a kislányod felment a színpadra és elénekelt egy dalt…
P. R.: Luca nagyon közvetlen és nyitott személyiség, tulajdonképpen ő mentette meg az estét. Egy nappal a bemutató előtt kiderült, hogy az est főszervezője nem tud eljönni, Győrffy Szabolcsnak (a 4cut studio vezetőjé, ahol a filmet vágtuk) pedig az az ötlete támadt, hogy ha már úgyis olyan „amerikai” film ez, csináljunk valami nagyon amerikaiast az elején. Először azt gondoltam, hogy szó sem lehet arról, hogy 4-500 ember előtt kísérletezzek, végül mégis belementem, így a vetítés előtt a lányom az István, a király bevezető dalát előadva énekeltette meg a közönséget. Hála Istennek sokan énekeltek, mert akkor nem bocsájtana meg nekem Luca, hogy felküldtem oda.
Filmhu: A Hazatérés és az Inkubátor is személyes témát dolgoz fel, és az elbeszélésmódja is hasonlóan épül fel. A történet személyessége miatt választod ezt a típusú elbeszélést, vagy ettől függetlenül is így építenél fel egy dokumentumfilmet?
P. R.: Valóban személyes témát járok körül ezekben a filmekben, ezért is vagyok én a narrátor mindkét esetben. A Hazatérés édesapám 56-os történetét mutatja be, az Inkubátor pedig egy amerikai magyar közösség egyfajta osztálytalálkozójáról (reunion-ról) szól, ahol 25 év után újra találkoztunk, és ahol újra megpróbálkoztunk előadni az István, a király-ból részleteket. Mind az Inkubátor, mind a Hazatérés két síkon halad előre: mindig van egy történet, amit elmesélünk, és mindemellett van egy jórészt flashbackekből építkező szál is, amin keresztül „becsempésszük” a filmbe amit át szeretnénk adni. Azokat a típusú filmeket kedvelem és igyekszem is készíteni, melyek mindenféle módon igyekeznek a nézőnek segíteni abban, hogy megértsék és átérezzék azt, amit el akarunk mesélni. A következő filmek, amiken jelenleg dolgozunk, már nem rólam szólnak, ettől függetlenül azok is egy vagy több történetet mesélnek el.
Sokan érzik, hogy Magyarországon egy nagyon szűk réteg néz csak dokumentumfilmet.. Úgy gondolom, egy dokumentumfilm célja nem csak maga a dokumentálás kell, hogy legyen, ezenfelül éppen annyira fontos, hogy minél szélesebb közönség számára juttasson el információkat egy-egy fontos témáról. Ahhoz azért drága egy dokumentumfilm, hogy csak a haveroknak készítsünk filmeket. Ha pedig egy szélesebb közönséghez szeretnénk szólni, akkor nézhető filmet kell csinálni. Ez nem jelenti azt, hogy a bulvár felé kell venni az irányt, de igenis tekintettel kell lenni a nézők igényeire. Amerikára és Európa nagy részére ez a dokumentumfilm-készítési attitűd jellemző.
Filmhu: A filmet nézve az volt az érzésem, bár az amerikai magyarok identitáskereséséről szól, mégis mintha nem csak, vagy nem is elsősorban ők lennének a célcsoportod…
P. R.: Nem az amerikai magyaroknak készítettem, hiszen ez a piac annyira szűk, hogy forgalmazási szempontból szinte nem is létezik. A film magyar állami támogatással, az itt élő magyaroknak mint közönség készült. Ezért is narrálom magyarul a filmet annak ellenére, hogy nagy szenvedések árán sikerült csak elfogadható szöveget produkálnom, és többen megjegyzik, "de Réka, jobb a kiejtésed angolul". Hát köszi, nem volt könnyű, de a Hazatérés után pedig az volt a baj, hogy miért nem magyarul mondom, ha már 'ilyen szépen tudok magyarul.' Őrület. De szinésznőt semmi képpen nem akartunk használni. Azt tapasztaltam, hogy Magyarországon nagyon sok félreértés van az amerikai magyarok körül. A fejekben kitörölhetetlenül ott él a sztereotípia a gazdag amerikai nagybácsiról, aki lám, mennyivel jobban él, mint mi, és egyébként is milyen erősen jobboldali, nacionalista egy közösség akik anno az emigrációt választották.
Filmhu: Talán nemcsak az amerikai magyarokról, de a magyarok önmagukról alkotott képe is kérdésessé válik a filmben…
P. R.: A Hazatérés bemutatása után sokan odajöttek hozzám, hogy a filmen felbuzdulva elkezdték felkutatni a szüleik/nagyszüleik 56-os múltját. Van egy mondás a cserkészeknél, hogy a vezetés elsősorban példa. Azt gondoltam, hogy ha én elkezdek a kellemetlen múltbéli szekrényemben rendetrakni, akkor hátha mások is megpróbálják, nem könnyű. Én is találok olyan igazságokat, amelyek jobb lett volna esetleg békén hagyni, például a Hazatérés-ben a papámról illetve az Inkubátor-ban a mese-anyaországról. Viszont engem halálosan érdekel, és ez itt egy nagy kérdés, mivel nekünk mást adtak elő Amerikában, hogy kik is voltak a Kádár korszak magyarjai? Jó lenne, ha készülne film a Kádár kori „inkubátorról” is. A rendszerváltás egyébként az amerikai magyarok Magyarország képét is gyökeresen átformálta.
Filmhu: Ezek szerint te mint kívülálló nem érzed magad kompetensnek a Kádár-kori identitásról szóló film elkészítéséhez?
P. R.: Nagyon érzékeny pontja ez a magyar társadalomnak, és kizárt, hogy nekem erre normális rálátásom lenne. De tulajdonképpen az Inkubátor is érinti ezt a témát akkor, amikor a narrációban megemlítem, hogy karikatúraszerű képünk volt az akkori Magyarországról. Az inkubátorból úgy tűnt, hogy itt kemény diktatúra van, ahol seki sem boldog, mindenki fél. Ma már tudom, hogy ez a kép hamis, de hogy mi volt pontosan, azt nem értem. Valószínüleg a rendszerváltás is ebből a szürke zónából indult ki és valószínüleg a mostani magyar acsar is ennek a következménye. Azt szerettem volna elérni, hogy a néző kimondja, hogy nem ilyen volt, utána pedig feltegye magának a kérdést, hogy akkor milyen volt? A választ azonban nem nekem kell megadni, hanem olyasvalakinek, aki mindezt belülről élte át, valaki aki kb annyi idős mint én, 40 körül. Az idősebb generáció már felvetette többször ezt a témát, például Almási Tamás, de aki igazán a legvidámabb barakkban nőtt fel és annak a relatív jólétében indult, az beszélhetne erről igazán személyesen, hitelesen.Azt gondolom, olyasvalaki tudná ezt megcsinálni, aki a Kádár korszak alatt itt élt, de később esetleg külföldön telepedett le, így rendelkezik azzal a külső-belső nézőponttal, ami nekem is megvolt az Inkubátorban. Erre azért van szükség, mert belülről nem láthatjuk magunkat igazán.
Filmhu: A Hazatérés-ben már elhangzik az inkubátor kifejezés, maga az emléktábor viszont nem a film kedvéért szerveződött. Mikor és mi adta az ötletet az Inkubátor-hoz?
P. R.: A Hazatérés-ben van egy apró részlet, amelyben néhány archív felvétel mutatja be a „Magyar Tanya” életét. Papp Gábor Zsigmond kérdezett rá, hogy ha ennyi archív film van, akkor az nagyon érdekes téma lenne egy magyar közönségnek, mert nem tudnak erről a világról. Én ezen csodálkoztam, hogy ez miért is lenne érdekes mert annyira természetes volt nekünk...és onnan indult az egész ötlet. Három évig folyamatosan tervbe volt véve, írtam hozzá több forgatókönyvet is, de egyiket sem éreztem megvalósításra érdemesnek. Amikor az emléktábor ötlete eljutott hozzám, rögtön éreztem, hogy ez érdekes és nézhető keretet adhat a filmnek.
Filmhu: Ahhoz, hogy nem tipikus dokumentumfilm-élmény az Inkubátor, talán az is hozzájárult, hogy szinte teljesen észrevétlen volt a kamera jelenléte, a szereplők olyan természetesen viselkedtek, mintha az operatőr ott sem lenne…
P. R.: Sokan mondták, hogy milyen jó szereplőket találtam, de ők nem szerepeltek ebben a filmben, hanem egyszerűen léteztek. Ez az esemény számunkra – mármint a Reunion Tábor és az István előadása, jóval nagyobb volt, mint a film amit erről készítek, ráadásul a Hazatérés-t látva gondolták, hogy nem valami amatőr home video-ról lesz szó. Jól ismertek engem is, az operatőrt is, így kevésbé zavarta őket a kamera jelenléte. De azért sok múlik az operatőrön is. Gergő (Kiss Gergő operatőr – a szerk.) már a Hazatérés-t is végigszenvedte velem, mivel nem vagyok nagyon 'rendező' a forgatás alatt, tehát én is benne vagyok a filmben, és Gergőnek kell sokszor rájönni, hogy mit forgasson a szerteágazó jelenetből, hogy mi a fontos. És tökéletesen csinálja, ráérez, nem is kell szólni neki, csak úgy belülről érti a dolgokat. Leveszi a jeleneteket, és utána töpreng azon, hogy honnan jöjjenek a szép, elgondolkodtató, kiálláshoz kellő snittek, nem a jelenetek közben próbál művészkedi, így minden ott van, amikor vágni megyek.
Filmhu: A '84-ben készült felvételekhez hasonlóan a húsz évvel későbbi előadás képei között is találunk super 8-as felvételeket. Miért választottátok ezt a különleges képi megoldást?
P. R.: Örülök, hogy felfigyeltél rá. Mivel sok archív felvétel került a filmbe, úgy gondoltuk, hogy a 25 évvel későbbi múltidéző előadást is emlékké stilizáljuk, mi magunkat is dokumentáljuk. De az is szerepet játszott ebben, hogy nagyon erős hangulata van ezeknek a képeknek. A super 8-as filmezés mostanában újra kezd elterjedni, talán az sem véletlen, hogy a tavalyi szemlén 8mm-re forgott film (Csempelevél, operatőr: Somogyvári Gergő) kapott díjat a fényképezésért.
Filmhu: A filmet látva úgy tűnt, hogy különlegesen nagy szerepet játszott a vágás a film végső formájának kialakításában, Mennyi beleszólást engedélyeztél a vágódnak az érdemi munkába?
P. R.:
Filmhu: A film elején, mielőtt elindultok a táborba, azt mondod, hogy ez az előadásnak két kimenetele lehet: vagy kínos lesz, vagy katartikus. Az egész film egyik legérdekesebb vonása ezeknek a humoros és a komoly vagy megható pillanatok finom billegése volt számomra. Mennyire volt nehéz, és mennyire volt tudatos ennek a kényesnek tűnő egyensúlynak a fenntartása?
P. R.: Nagyon fontosnak tartom a humor jelenlétét egy filmben, ugyanakkor féltem is attól, hogy az idősebb generáció komolytalannak fogja tartani, ahogy mi 40 éves fejjel idétlenkedünk, és vihorászunk az erdő közepén. Kicsit komolytalanok a jelenetek ebből a szempontból, mármit hogy mindenki többgyerekes csaladanya vagy apa, meg hogy mindenkinek van komoly szakmája, mégis lemegyünk egy kicsit a tinikorba. De a könnyed, vidám pillanatokat nem mi „kreáltuk”, csak arról döntöttünk, hogy végül bekerüljenek a filmbe. Ezeket valahol bevállaljuk, így leszünk mi kevésbe hősök és inkább normális, mindennapi, szavahihető emberek. Te betennél magadról egy olyan snittet hogy az erdő közepén, kezedben egy bottal üvöltöd, hogy Nap fénye világossága...? Az előadást azonban egyértelműen katartikusnak éltem meg, ami végül elnyomott minden kínosnak tűnő pillanatot az István, a király produkciónk körül.
Filmhu: Mennyire voltatok tisztában anno '84-ben, hogy mit jelentett itthon az a bizonyos ősbemutató?
P. R.: Nem az volt fontos számunkra, hogy itt mit jelentett, hanem inkább az a tény, hogy a rendszer megengedte az előadást. Akkoriban azért nem voltak naprakész információink a magyar eseményekről, de azt tudtuk például, hogy a bemutatón készült kazettát nem lehetett bevinni Erdélybe. Persze az sem volt akkoriban utolsó szempont, hogy nagyon jó volt maga a zene, és – a szöveg mögöttes tartalma miatt - még a szülők is megengedték, hogy hallgassuk, pedig mindenféle rock zenére fintorogtak.
Filmhu: A szereplők identitásáról szóló vallomások két pólus, a sem-sem és az is-is között mozognak. Te hogy tapasztaltad, mi visz inkább az egyik, vagy a másik irányba?
P. R.: Én egy jó darabig a sem-sem-et vallottam a magaménak: Magyarországon amerikainak, Amerikában magyarnak éreztem magam, sehol sem voltam igazán „menő”. Miután visszajöttem Magyarországra, volt egy korszakom, amikor nagyon erős magyar identitástudattal vetettem bele magam az új demokráciába, maga a politika közelében dolgoztam mint gyakornok és szervező, és meggyőződésem volt, hogy számomra is fontos ügyekkel foglalkozom. Ugyanakkor éreztem, hogy valami nem stimmel, és emiatt kicsit kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben. Az utóbbi néhány év számvetés volt az életemben, és rájöttem, hogy nem magyar vagy amerikai, hanem amerikai magyar vagyok. A nővérem fogalmazta meg a legjobban, ő azt mondja a filmben, hogy ez egy „új képződmény”. Persze nem mindenki gondolja ezt így, sokan azok közül, akik már egy ideje itt élnek, teljesen beolvadtak, és a tökéletes angoltudásuk ellenére is szép magyaros kiejtéssel mondják a hot dog és a laptop szavakat. Számomra ez furcsa jelenség és nem igazán tudok vele azonosulni. Nem lehetünk magyar-magyarok, mert nekünk kimaradt az a Kádár korszak, nem itt nőttünk fel hiába próbálkozunk. De ez nem baj, attól még nagyon jóban lehetünk, mint például Pamaccsal, aki Magyarországon nőtt fel és igazából most derül ki, hogy lelkes úttörő volt, és amikor vágtuk a cserkész jeleneteket, akkor egyik alkalommal még a piros nyakkendőjét is behozta.. Nagyon sokat beszélgettünk erről, az ő gyerekkori élményeiről, a Kadarcubatorban.
Filmhu: Itthon talán az jelenti ezzel kapcsolatban a legnagyobb problémát, hogy ez is, mint sok minden más, politikai kérdéssé vált.
P. R.: Valóban érthetetlen jelenség ez Magyarországon. Amerikában ez kicsit másképp néz ki: vannak ügyek, amelyekről lehet tudni, hogy melyik oldal hogyan vélekedik, de léteznek olyan alkalmak, amikor képesek összefogni annak érdekében, hogy közös megoldást találjanak egy problémára. Itthon még az István, a király is át lett politizálva. Én úgy szeretem látni az IAK-t, mint ahogy 1983-ban volt, amikor először megjelent, és mindenkit összehozott, közösen.
Filmhu: A film egyik szereplője megemlíti, hogy mennyire fontos eleme a nyelvhasználat az identitásnak. Ebből a szempontból már-már szimbolikusnak tűnik az a kevertnyelv, amit egymás között használtatok a filmben…
P. R.: Magyarországon normálisan tudok beszélni, az amerikai magyarok között viszont természetes, hogy bizonyos kötőszavakat angolul mondunk, ami egyébként nem is tudatosul bennünk beszéd közben. Én is csak a vágószobában csodálkoztam rá, hogy milyen sok angol szót használok, és milyen lustaság ez, hogy azt a kifejezést használod, amely éppen eszedbe jut, és nem probálsz egy nyelven beszélni De meglepő volt az is, hogy a kint élő barátaim mennyire jól beszélnek magyarul.
Filmhu: Van már konkrét tervetek a forgalmazással kapcsolatban?
P. R.: Magyarországon a cégünk forgalmazza majd a filmet. Amerikai részről azt szeretném, hogy egy ottani közszolgálati csatorna is levetítse a filmet, mert itthon azzal, hogy egy tévé megveszi, nem lehet profitot termelni. Hazai viszonylatban magas költségvetésű filmnek számít (kb. 17 millió forint), amit részben saját pénzből teremtettünk elő. Az MMKA-tól, illetve az MTFA-tól kaptunk támogatást, ennek ellenére mi alkotók egyelőre még nem vagyunk kifizetve.
Filmhu: Korábban említetted, hogy dolgoztok egy új filmen. Mit lehet tudni róla?
P. R.: Két filmen dolgozunk jelenleg, az egyik egy Kínába vezető történet Hugyecz Lászlóról, aki Sanghaj egyik főépítésze volt a 20-as években, az ő élettörténetén, az ő épületein keresztül fogjuk az akkori és a mai Kína közötti párhuzamokat bemutatni. Ez a film is személyes abból a szempontból, hogy a főszereplő Barnabás nagy-nagy bácsija, és most dolgozzuk fel elősször a családi leveleket, iratokat, filmeket, fotokat. Több film is készült mostanában Hudec-ről itt Magyarországon, de ez a film más lesz, valószínüleg, megint, személyesebb életútról fog szólni, és ezen keresztül kínáról. A film a korábbiaknál komolyabb költségvetésű film lesz, előreláthatólag francia-német-magyar koprodukcióban készül majd. A másik film terve még csak most körvonalazódik bennünk, de az már biztos, hogy a magyar ügynökmúltról fog szólni. Ez részben az a Kádár korszak film, amit szeretnénk, hogy más csináljon, de más aspektusból fogjuk megközelíteni ezt a témát. Nagyon érdekesnek tartom, mert sokan érzelmileg érintettek az ügyben, és bár 20 év telt el a rendszerváltás óta, koránt sincs még lezárva és feldolgozva ez a magyar társadalomban, lelkileg.
Filmhu: Nemsokára kezdődik a Szemle, kiknek a munkájára vagy a leginkább kíváncsi?
P. R.: Forgács Péter filmjére már nagyon kíváncsi vagyok, ő is hasonló témáról forgatott. Ha jól tudom, az ő filmje a századfordulón kivándorolt magyarokról szól, akik nem kényszerből –mint az én szüleim 56-ban –, hanem az „amerikai álom” reményében hagyták el az országot. Korábbi filmjeit ismerve nagyon más stílusú filmre számítok, mint az enyém, ezért is lehet érdekes a két film egymás mellé helyezve, így is lesznek a szemlén A Puskás-filmet nagyon szeretem és ajánlom, mert nem a fociról szól, hanem egy igazi emberi drámáról, sorsról, ráadásul ő is emigrációba szorult, és felveti azokat a kérdéseket amiket mi Amerikában.Várom még Papp Gábor Zsigmond, Domokos János filmjeit, és Kálomista Gábor filmjére, a Sziven szúrt országra is már nagyon kíváncsi vagyok, mert nagyon sok port kavart, főleg a filmesek között. De működik az, amit egy híres amerikai magyar mondott egyszer (ZsaZsa Gábor) : Darling, there's no such thing as bad publicity.
