Porrá zúzott tündérmese

A nő Nicole Kidman. Hollywoodi szupersztárt szerepeltetni dán dogmafilmben merészség, gondolhatnánk először. A Dogville-re azonban ehhez hasonló közhely-szabályok nem érvényesek: a film nem dán dogma és Nicole Kidmanről – noha törékeny közelijei velünk együtt a film operatőrét is hosszan elvarázsolják– is leolvad a hollywoodi szupersztár-máz. Nem is leolvad, mondhatni meztelen, sztár-köntöse nem is férne bele a műbe. Három órán át újra egy mártír nő szenvedéstörténetét éljük végig Lars Von Trier filmjében.

Bölcs, koros férfihang vezet be minket Dogville-be: első rész, mondja. Aztán lapoz. Ez fog történni a második részben, kedves olvasóink. Bocsánat, nézőink. Mintha egy sárgult lapú Fielding-regényt olvasnánk - és nem tudnánk letenni. Mert bár a Dogville megadja önmagához a kulcsot, akár túlságosan is, mert bár a narrátor kényelmesen, ráérősen mesél, magyaráz motivációt, ír le belső titkokat, érzéseket – mégis megunhatatlan, feszültségteli, a maga lassúságával főhősét-nézőjét felőrlő játszma ez. A játékvezető Trier. Láthatjuk, mi az eredménye, ha Lars Von Triert provokáljuk: a Táncos a sötétben cannes-i fogadtatásakor hagyta el néhány amerikai újságíró száját a perdöntő vád, miszerint hogyan készíthet valaki filmet Amerikáról anélkül, hogy valaha is járt volna ott. Hát úgy. Meg így: a Dogville méltó válasz, Kidman szerepeltetésével pedig a legelegánsabban mutat be Trier az álmok hazájának.

Valójában egy óriási faburkolatú színpad

Dogville a Sziklás hegységben fekvő kisváros, története a gazdasági válság idején játszódik. Épp ilyen mondatokkal nem adható át a film atmoszférája hitelesen. Dogville valójában egy óriási faburkolatú színpad. Néha fekete, néha világos, de mindig végtelen háttérrel, a kisváros ugyanis Brecht Koldusoperájában (a film másik ihletője) Jenny dalba szőtt története szerint a végletekig izolált. Valóban, mintha egy társasjáték terében mozognánk: láthatjuk felülről is: apró házakban néhány emberke serénykedik, söpri az utcát, húzza a harangot. Mi pedig már be is jártuk a teret, majd néha közelíthetünk is valamihez. De előbb csak szemlélődünk. Tesz-vesz-város - hétköznap.

A kezdeti tétova tájékozódási bizonytalanság után hirtelen felocsúdunk: nem arról van itt szó, hogy emberek mászkálnak színházi próbán egy színpadon. Egy teljes világ tárulkozik ki: csak éppen falak, ajtó, ablak nélkül. Kopogást hallunk, majd valaki kinyit egy láthatatlan ajtót. Mi meg hiszünk neki. Ezen a ponton átbillenve működni kezd a történet: amint a néző házfalakat húz fel magában, kerítést emel, a stilizált, archetipikus városka mesefigurái is életre kelnek, hogy felrázzanak iszonyú történetükkel.

A monotonitás biztonságát, a már kimondva is gyanús kisvárosi békét egy éjjelen egy nő zavarja meg. Grace (Nicole Kidman) gengszterek (többek közt a feketébe öltöztetett Udo Kier) elől menekülve rejtekhelyet remél Dogville-től. Tom (Paul Bettany) talál rá, ő talán segíthet neki: ráveszi a lakókat, hogy fogadják be a titokzatos nőt és a menedékért cserébe ő majd dolgozik neki. A nagy döntés mindig drámai helyzet: biztos, hogy semmi sem lesz a régi többé, mégis, a lakók visszavonulnak gondolkozni. Grace csomagol, vár. Ha a harang annyiszor kondul, ahányan döntenek a sorsáról, visszamehet. Harangszó, Grace visszamászik a szikláról.

De a segítség kezdetben furcsamód nem kell senkinek. Vajon csak az egyszerű jóság, szánalom mozdult meg a lakókban? A kérdés rövid ideig kérdés csupán. Az alabástromkezek máris dolgozni kezdenek, majd egyre többet, a jóság lassan átkerül Grace oldalára. Dogville beszippantja az áldozatot. A közösség tart a gengszterektől, a nagy fekete autótól való irracionális félelmük miatt a hófehér nyakra vaspánt, csengő kerül, lába ólmot húz, most ha akarna, sem menekülhet már. Közben egy férfi almaszedés közben megerőszakolja Grace-t. Nagy a színpad, mindenki teszi a dolgát, sok a zaj, a borzalom a leghétköznapibb cselekvések között esik meg. Női kiszolgáltatottságot, keserű tehetetlenséget még nem mutatott be Trier olyan érzékletesen, mint a kitáguló totálképen, melyen a városka nyugalmába olvad a megalázó tett – „valahol” a háttérben.

Ágyát a város összes férfija megjárja

Grace nem szólhat. Maradnia kell. A film azonban eljuttatja addig az érdekes dramaturgiai pontig, amikor már a menedékből is menekülnie kell. Ajtaján éjszakánként a város összes férfija belép, ágyát mindegyik megjárja. A történetet már saját törvényei lendítik tovább, nincs megállás, írója (maga Trier) jó alapokra helyezte, szinte magától épül. Mert konstrukció is a Dogville, egy pontosan megszerkesztett modell. Egy tündérmese folyamatos szétrombolása, az illúziók porrá zúzása egy puritán, egyúttal formabontó filmnyelvvel. A rendező a művek ívébe (Hullámtörés, Idióták, Táncos a sötétben) szépen illeszkedő Dogville-ben a legkegyetlenebbül őszinte. Itt már a szerelem sem válthat meg, Grace és Tom kezdetben reményteli kapcsolatát  - szó szerint – elfedi a hó. Tom tragédiája, hogy árulóvá válik, az egymást, saját asszonyaikat becsapó közösség oldalán marad, pedig majdnem jól választ. Ő az egyetlen, aki nem kaphatja meg Grace-t. Az utolsó „fejezetben” hóréteg borítja a várost, ezt olvasztja fel majd égeti hamuvá a filmvégi tisztítótűz. Belenyugvással nézzük a bemocskolt királykisasszony bosszúját, igazat adunk neki. Mert lehet, hogy az áldozatvállalásból, a jóság, a teljes odaadás esztétikuma véresen komoly veszélyt hordoz: az áldozattá válásét, de a megalázás dramaturgiájába is előre kódolva van az áldozat bosszúja. Ami itt be is következik.

Mert amellett, hogy parabolikus formába csomagolva tálalja Lars Von Trier saját igazságát egy országról, ez az igazság nem csak onnan nézve működik, ahol ő áll. Emellett mintha folyamatos kísérletet tenne arra, hogy hozzátegyen valamit a nőről, a jóságról, a mártíromságról alkotott képéhez. Ezt az egy képet festi, befejezni ki tudja, mikor fogja. Most éppen ódivatú tradíciókhoz nyúlt vissza – „csak” a házfalakat hagyta ki a Dogville-ből. Egy gyönyörű részletére biztosan sokáig emlékezni fogunk: a teherautó hátsójában a koszos üvegen áttűnő képre: a hősnő megannyi alma közé zárva összekucorodva fekszik.