A Cahiers du cinéma például nemrég jelentkezett egy filmírással foglalkozó lapszámmal, és a második cikk rögtön ennek az orgánumnak a hasábjairól származik: a címe Antikézikönyv - Hogyan írjunk filmet, a szöveg pedig részlet nyolc Cahiers-szerző munkájából. A szerzői művészfilmek védelmében érvelnek a generikus, konzervatív szabályokra épülő angolszász filmírás, különösen a kézikönyv-ipar (pl. Syd Field és Robert McKee magyarul is megjelent munkái) ellen. Mindez elmondható a lapszám utolsó cikkéről is (Adrian Martin: Így tedd a rossz forgatókönyvedet igazán pocsékká - A forgatókönyvíró kézikönyv átka). Ezek a tanulmányok rávilágítanak, hogy hiba tankönyvként használni az amatőröknek és reménybeli íróknak készített kézikönyveket.
Gyakorlati tippeket is ad személyes arthouse mozik írásához Franz Rodenkirchen cikke, a Hogyan írjunk filmet - Egy folyamatban lévő kutatás, mely a sajátos időkezelésben (mondjuk ki: lassú filmekben) gondolkodó íróknak kínál remek tanácsokat, és a Prizma felkérésére készült. Kevin Alexander Boon cikke, A forgatókönyv, az imagizmus és a modernista esztétika szintén a filmírás szabványos formanyelvének tág értelmezésére, a formátum határainak kitolására buzdít, de főleg azt vizsgálja, lehet-e külön művészeti ágazat a forgatókönyvírás. A hagyományos angolszász szkriptírást két tanulmány és egy novella, a kortárs hazait pedig egy magyar forgatókönyvírók közötti beszélgetés és a Filmalap filmfejlesztését feltérképező publicisztika mutatják be.
Sepsi László egy kevéssé ismert B-kategóriás forgatókönyvíró, Everett De Roche életművét (Ausztrál underdog - Everett De Roche nagyjátékfilmjei), Varró Attila pedig a hollywoodi dramaturgok szerzőiségét kutatta (Az apák bűnei - Forgatókönyvírók és szerzőiség Hollywoodban 1929-1968). F. Scott Fitzgerald is dolgozott az Álomgyárban, társforgatókönyvírói tapasztalatairól szól a Zsenik egy csapatban című novella. Nagy V. Gergő magyar forgatókönyvírókkal beszélgetett (Divinyi Réka, Forgách Péter, Maruszki Balázs, Szekér András), ahogy Pálos Máté és Roboz Gábor is, akik okkal tekintettek el interjúalanyaik nevesítésétől: feltáró publicisztikájuk (Kölcsönös bizalmatlanságon alapuló rendszer alakulhat ki) építő jellegű kritika, hasznos visszajelzés a Filmalap szkriptfejlesztésének kezdeti nehézségeiről.
A szövegeket gazdag képanyag illusztrálja: filmesek szkeccsei (olykor vonatkozó jelenetképekkel összehasonlítva), forgatókönyvek részletei, valamint a hírhedt kézikönyvek címlapjai és bonyolult ábrái. A lapszám által felvetett kérdésekről megkérdeztük Nagy V. Gergőt, aki filmdramaturg szakon végzett az SZFE-n, jelenleg DLA-hallgató ugyanott, és a készülő Pálfi György-mozi, A hang forgatókönyvírója.
Fimhu: Miért volt érdekes a forgatókönyvírás témája a Prizmának?
Nagy V. Gergő: A forgatókönyvírás kapcsán számos tébolyítóan izgalmas kérdést lehet feltenni, például arról, hogy miként működik a kreatív folyamat a filmkészítésben, hogy mit jelent filmet írni, hogy a filmírók továbbra is csak rosszul öltözött, kátrányszagú, idegbeteg férfiak lehetnek, vagy hogy tényleg csak ijesztő ábrák és döglesztően unalmas kézikönyvek alapján lehet rendesen megírni egy forgatókönyvet – meg egyáltalán: mit lehet kezdeni a gyártási kontextuson túl azzal a perverz szövegtípussal, amelyet forgatókönyvnek hívnak? Ez minket mind borzasztóan érdekel! Ráadásul a filmírás története felől új szempontból világítható be számos filmtörténeti folyamat, megannyi rendezői életmű, vagy éppen a filmkritikusi gyakorlat is (mert az korántsem egyértelmű, hogy mit érdemes a rendezőnek tulajdonítani, és mit az írónak). Ezzel a számmal éppen azt akartuk bemutatni, hogy az egyre inkább hermetikus szakmaként kezelt forgatókönyvírásról valójában nagyon sokféleképpen lehet érvényesen beszélni, és a téma a törekvő filmeseken túl érdekfeszítő lehet mind a hétköznapi mozisták, mind a szigorú filmtudósok számára.
Fimhu: Hogyan született meg ez a lapszám?
NVG: Nem nagy meglepetés, de a többi siránkozó folyóirathoz hasonlóan a Prizma is nagyjából dögrováson van, és ez a szám is szégyenteljesen kevés pénzből készült, elsősorban szívességek révén, csicskatelepeket idéző honoráriumokkal. Közben egy ilyen szaklapot egyetlen forgatókönyv fejlesztésének költségvetéséből fel lehetne virágoztatni.
Fimhu: A szerzői forgatókönyvírókat manapság elsősorban a tévésorozatokban szokás keresni. Miért éppen Everett De Roche pályájáról szól egy nagyesszé?
NVG: Minden tisztességes cinefil az elfeledett vagy lenézett filmeket és a marginális témákat kutatja, nem? A forgatókönyvírás például mindig is konzekvensen lesajnált és mellékes ügy volt a filmelméletben és a filmkritikában, így aztán a témát felkaroló folyóiratszámba különösen jól passzol egy menthetetlenül outsider trashfilm-író portréja. Ráadásul a szöveg révén a (hazaihoz több szempontból hasonló) ausztrál kontextusról is megtudhatunk valamit, márpedig a célunk éppen az volt, hogy a forgatókönyvről szóló diskurzust a lehetőségekhez képest a legszélesebb horizonton mutassuk be.
Fimhu: Több cikkből is kiolvasható az az állítás, hogy forgatókönyvírás nem igazán tanulható tankönyvekből. De mihez forduljon az ember, ha nem a kézikönyvekhez?
NVG: Ezekben az önsegítő kézikönyvekben az a leginkább visszaborzasztó, hogy az alig néhány filmre érvényes ötleteiket és megfejtéseket többnyire univerzális szabályokként igyekeznek feltüntetni a szakmaiság jegyében. Ettől még persze lehet használni őket, de azért szerintem másfelé is lehet fordulni – legyen szó például irodalomról, narratológiáról, pogány metálegyüttesek dalszövegeiről, vagy éppen a filmműfajok történetéről és elbeszélőmintáiról. Utóbbiak például fontosak lehetnek abban az esetben is, ha esetleg valaki friss és újszerű zsánerfilmet szeretne írni a lecke felmondása helyett – hiszen kellő műfaj- és kliséismerettel valószínűleg könnyebben lehet csavarni egyet a bevett sémákon.
Fimhu: Úgy hallottuk, hogy forgatókönyvírással is próbálkozol. Hány forgatókönyved landolt már a kukában?
NVG: 4.
Fimhu: Mely szövegeket emelnéd ki a lapszám tartalmából?
NVG: A három kedvenc szövegemet az elutasítás dühe és intenzitása köti össze: Varró Attila a szerzői elmélet korlátolt alkalmazása ellen szólal föl hevült hangfekvésben, a Cahiers du cinéma Antikézikönyve a francia kézikönyveket ócsárolva buzdít a nonkonform filmírásra, Adrian Martin szenvedélyes esszéje pedig az angolszász forgatókönyvipart döngöli a sárba a szabálytalan filmek védelmében. Mindhárom szöveg bizonyítja, hogy a filmírás politikai kérdés is lehet.
Fimhu: Szerinted is olyan fejletlen a magyar forgatókönyvíró-kultúra, mint Andy Vajna szerint?
NVG: Az önálló szakmaként elgondolt forgatókönyvírás még mindig viszonylag új jelenség itthon, így nyilván nem is nagyon lehetnek patinás hagyományai és kifejlett kultúrája. Más kérdés, hogy a hozzánk hasonló méretű filmkultúrák legutóbbi reneszánszai (pl. a portugálok vagy románok sikerei) kevésbé köthetőek a forgatókönyvírás kultúrájához, ráadásul a forgatókönyvírás áhítatos tisztelete és túlfejlett kultúrája több országban – például Ausztráliában vagy Angliában – túlságosan is konzervatívvá tette a filmgyártást. Mindenesetre az elég valószínű, hogy a filmről való érdemi beszéd meg az egészséges filmkultúra jót tesz a forgatókönyvíró-kultúrának is. Ezért is csináltuk meg ezt a számot.
Fotók: Prizma
