„Minden rendszerben van egy pont, amelyet a rendszeren kívülről nem lehet megmagyarázni.” (Kurt Gödel)
Avanti!
Avati az európai mozi egyik legeredetibb és legőszintébb auteurje. Állandóan megpróbálják csapdába csalni, definiálni: ki hatott rá, Fellini, Bergman, Ferreri? De Avati kicsúszik az ujjaik közül, nem találják el a lényegét. Avati nem az európai film „produktuma”, mint oly sok más rendező. A gyermekkora, zeneszeretete, nevelkedése, neveltetése, vidéki származása – mindezek megfogalmazhatatlan summája teszik őt egyedülállóvá.
Avati olyan rendező, aki két színész meg egy kamera segítségével az élet összes szörnyű szépségét filmre tudja vinni. Végtelen félelmet, szenvedélyt, gyűlöletet, megértést. NAGYON kevés filmes képes ilyen kevéssel ilyen sok mindenre.
Mindig kívülálló volt, sem trendekbe, sem vonulatokba, sem brancsokba nem tartozott bele. Az abszolút független filmes. Avati és a család, Avati és a szülőföldje, az Emilia Romagna, Avati és a harmincas-negyvenes évek, Avati és a dzsessz, becíhungszvájze az improvizáció: a filmjeinek ezek a központjai. Variációk ugyanazokra a témákra.
 |
| "A paranoia királyságáról, a valóság szétcsúszásáról mesél" |
Emberi sorsok rémesmély interpretációi, melankolikus-szörnyű mesék, az élet és a gyermeki emlékek komédiája. Avati a vásznat Emilia vidékének gyönyörű, mitikus színeivel festi meg, még akkor is, ha a helyszínt máshová helyezi.
A horrorfilmjei csak első blikkre horrorfilmek, kizárólag a beskatulyázás kritikusi kényszere erőltette rájuk a műfaji címkét. Nem, ezek Avati történetei közül éppen csak a kegyetlenebbek, az ijesztőbbek. Avati „horrorfilmjei” nem sötét foltjai egy egyébként makulátlan filmográfiának, nem ujjgyakorlatok, nem a pénzszűke szülte bérmunkák. Őszinte, erős részei egy életműnek. Avati nem moralista, nem katolikus, nem ateista, és a politika sem érdekli. A horrorjai egyetlen másik műfaji társukhoz sem hasonlíthatóak. Nem izgalmasak, a sokkolás mellékes bennük, a szimbolizmusra és a poézisre szarik. Avati nem mesél, hanem történeteket dokumentál; a tartalmat széjjelcincálja, de a távolságot megtartja: históriái emiatt értelmezhetetlenek, kiszámíthatatlanok maradnak. Nyugtalanítóak.
Cinema obscura
A Balsamus, l’uomo di Satana (Balsamus, a sátán embere/szolgája) története a film elkészülte (1968, bár az imdb 1970-et ír) előtt már négy évvel megvolt papíron. Bob Tonelli, a törpe színész, aki Avati több későbbi filmjében is felbukkan, játssza Giuseppe Balsamust (egyértelmű utalás Giuseppe Balsamóra, alias Alessandro Cagliostro báróra, az Itália-szerte ismert alkimistára). Balsamus természetesen nem több pofátlan sarlatánnál, akinek hazugságokból összeillesztett kártyavár-egzisztenciája a film végére teljesen összeomlik, és amikor a nászéjszakán impotenciája okán csődöt mond, öngyilkosságot követ el.
A film maga a legutóbbi időkig teljesen beszerezhetetlen volt, sikeresnek persze távolról sem lehetett nevezni, az olasz tévé sohasem adta le, a hatvanas években csak filmklubokban ment, „normális” forgalmazásban soha, nekem is valami istentelen archívum legmélyéről előásott vhs-kópiáról rippelték le. Italian only, természetesen.
Avatinak a második filmjével még kevesebb szerencséje volt, a címe Thomas e gli indemoniati (Thomas és a megszállottak, 1970). Csak a Locarnói Fesztiválon vetítették, illetve egy rövid ideig ment az argentin (!) mozikban. Az egyetlen fennmaradt kópiát a római Centro Sperimentale di Cinematografica őrzi, csak előre bejelentkezve, magánvetítés útján lehet szerencséje hozzá az érdeklődőknek.
Egy vándor színtársulat épp egy falusi temető mellett táborozik le, és az esti próbát ott helyben meg is tartják. A darab egy gyermek után áhítozó asszonyról szól, akinek akarása oly erős, hogy a semmiből fia terem, aki valós részévé válik életének. A társulat úgy dönt, hogy a fantázia és valóság közti falat ledönti: egy spiritiszta szeánsz segítségével megidézik a darab gyerekhősét, akit megpróbálnak rábírni arra, hogy -- a színmű anyafigurájához hasonlóan – az ő életüket is pozitívan befolyásolja.
A Thomas… átmeneti film, kora terméke. A klasszikus narratív mozinak lassan befellegzik, az új éra figuráit a mesénél már jobban érdekli a belső utazásuk. Mint minden Avati-film, ez is a saját identitásunk utáni kutatásról szól. A színházban és a filmben elérhetjük céljainkat, a valóságban azonban az egyén álmai elérhetetlensége miatt elbukik. Avati olyan kérdéseket vet fel, amelyre nincsenek válaszok, és olyan válaszokat ad, amelyek után senki nem kérdezősködött. A vége melankolikus káosz: az álmai kihívását senki nem teljesítheti be.
Antonio Secchi fényképezése az olasz filmtörténelem egyik legkáprázatosabbja. Pusztító szépségű képek: mikor az egymás mellé felaggatott színes színészkosztümöket életre kelti a szellő; mikor egy gyerekcsapat virágcsokrokkal a kezében vándorol a temető fejfái között; vagy mikor a fináléban a túlfűtött publikum az előadás előtt majd szétrombolja a színházat, beleőrülve azon elvárásába, hogy a darabtól kapjanak feleletet azokra a kérdésekre, amelyek megválaszolásába a társulat már korábban belebukott.
Opus Magnum
„The underrated Avati made a number of grotesque fantasy pictures, starting with Balsamus (1968), the story of a fake faith-healer who seems to acquire real powers but remains sexually impotent and commits suicide when faced with having to make love to his wife. His subsequent movies were uneven but always contained excellent uncannily atmospheric passages and genuinely bizarre scenes. With La casa dalle finestre che ridono, his fifth feature, he produced one of the masterpieces of the genre, the film to rival the achievements of Mario Bava’s best work.”
("Avati, akit szeretnek alábecsülni, több grotesz fantasyfilmet is készített, köztük a Balsamust (1968), amely egy sarlatánról szól aki hirtelen természetfeletti hatalomra tesz szert, ám impotenciája miatt a nászéjszakáján csődöt mond, és öngyilkos lesz. Későbbi filmjeinek minősége hullámzó, de néha varázslatos, néha döbbenetesen groteszk jelenetek jellemzik őket. Ötödik filmje, a La casa dalle finestre che ridono azonban már a műfaj igazi mesterműve, amely felveszi a versenyt Mario Bava legjobb munkáival.")
– Phil Hardy, The Aurum Encyclopedia of Horror
Én még egy lépéssel tovább is mennék: a La casa dalle finestre che ridono (A nevető ablakos ház, 1976) a legjobb film, amelyet a halál és a művészet összefonódásáról valaha készítettek.
Hősünk, Stefano belép a sötét padlásszobába. Felkapcsolja a villanyt. A hatalmas tér teljesen üres, kivéve egy embernagyságú homokzsákot, amely egy kampóról lóg. A padláson nincs Stefanón kívül senki, és huzat sincs a helyiségben – a homokzsák azonban ide-oda leng.
Miért?
 |
| A nevető ablakos ház |
És miért van az, hogy amikor Stefano a kisváros szélén álló remetelakában -- amelyet csak az emeleten haldokló vén főbérlőnőjével oszt meg -- a konnektorba illeszti azt a viharvert orsós magnót, amelybe egy szifilisz-tépázta festőzseni szalagra rögzített visszaemlékezései vannak befűzve, az azonnal kicsapja a biztosítékot – a felvétel lejátszása azonban mégis elindul, és egy fájdalommal és tébollyal teli hang kezdi beleröfögni az éjszakába beteges gondolatait… „tutti i miei colori”…
Az apró furcsaságok – aztán aberrációk, aztán a csupasz veszettség – tépkedik széjjel a normalitás fátylát, szép lassan, módszeresen. A végére a puszta őrület marad.
Stefano azért érkezett a kisvárosba, hogy a hely híres fiának egyik freskóját restaurálja. A művészt életében és halála óta az „agónia festőjeként” ismerték és ismerik, munkái – amelyekkel tele a város – kizárólag a szenvedés különböző fokozatait ábrázolják. A Stefano feladatául kijelölt nagyszabású kép is ilyen: két felismerhetetlen alak kínozza késekkel Szent Sebestyént.
Telefonon érkezik az első figyelmeztetés: Stefano jobban tenné, ha békén hagyná a festményt. A barátját, az egyetlen embert, aki a faluban jószándékkal van irányába, valaki kihajítja egy emeleti ablakból. Senki sem beszél, a sötét tudás azonban mindenhol jelen van: valami nagyon nem stimmel a hellyel, mindent eláraszt egyfajta miazma.
Stefanónak a festő többi munkájához is szerencséje lesz. Az egyiken egy meztelen nő, kegyetlen férfiarccal. Kik voltak a művész modelljei? Akár ehhez a képhez? Vagy azokhoz, amelyeken a halált örökítette meg?
Egy helybéli lánnyal, Francescával szövetkezve ássa bele magát Francesco a város és a festő történetébe – a kettő pedig valamilyen perverz módon ugyanannak látszik… A férfi évtizedekkel ezelőtt Brazíliából érkezett ide, a nővérei társaságában, akik anyaként és szeretőként lesték minden gondolatát, kielégítették összes vágyát és kívánságát. Egy fotón ott vannak mind a hárman, de valami ezzel a fotóval sem stimmel, valami irritáló, nyugtalanító, szabad szemmel nem látható sugárzik belőle, és Stefano már csak későn, túl későn jön rá a megoldásra, már csak akkor, amikor újra a padlásszobába lép, de a homokzsák helyett már Francesca lóg a kampón és két vakító fehérbe öltözött alak szabdalja szét a húsát és a lelkét…
 |
| "Két vakító fehérbe öltözött alak szabdalja szét a húsát és a lelkét…" |
Még ha minden napsütötte is, a dolgok képesek árnyékot vetni. Mikor a gyermekkor véget ér, az élet alapjaiban megjelennek az első repedések. Ami egyszer tiszta és egyértelmű volt, hirtelen groteszknek hathat. A konstansok szétzilálódnak, szentképeink bemocskolódnak. Újra-orientációra lesz szükségünk.
Avati ehelyütt nem tárgyalt „Bolognai-trilógiája” (ugyanis ezek nem fantasztikus filmek) a bűnbeesés előtti időt ábrázolja, egy olyan ember szűrőjén keresztül, aki a felnőtt világ illúziómentes dimenziójában már megvetett lábbal áll. A La casa dalle finestre che ridono azonban arról szól, hogyan siklik ki lábunk alól a talaj, hogyan veszti el az ész a szüzességét – a paranoia királyságáról, a valóság szétcsúszásáról mesél.
Stefano realitásérzékelése lassan megbomlik, és a halottak hátrahagyott emlékei, beteg lelkük jelenléte fokozatosan termékenyítik meg az agyát. A festő lassan élni kezd, az ember ellibeg.
De nem csak a jelenrabló múlt illuzórikus gonoszságáról szól a film, hanem a „beteg” szexualitás kórtermészetéről is: megszállottság, incesztus és nemi bajok kavalkádja adja a festő históriáját, akinek a halál kiismerése iránt érzett szerelme, illetve ennek kitárgyalása a művészet végletes, és talán egyetlen létjogosult inkarnációjaként is felfogható. A valóság mitikus témák általi leképezéseként. Semmi sem stimmel, sem a képek, sem a fotók, sem az emberek. Mindennek a mélyén valami más lapul.
Remekmű.
Il ritorno della morte
Great minds think alike: 83-ban Avati és Stephen King ugyanazt az ötletet dolgozta fel, majdnem ugyanúgy, két különböző médium segítségével. Az Állattemető King egyik legjobb regénye, kompromisszummentesen sötét. Avati filmje, a Zeder hideg, analitikus, de végső soron ugyanarról szól, sőt még a lezárásuk is hasonló. Hátborzongató.
Léteznek a világon (legalább is a film szerint léteznek, isten ments, hogy létezzenek!) un. „K-zónák”, ahol a halálnak nincs keresnivalója. Ha embert vagy állatot egy K-zónában eltemetnek, az onnan kegyetlenül visszatér – mindössze annyi a bibi, hogy az életbe visszakecmergő alany már nem egészen lesz olyan barátságos, mint korábban…
A Tutti defunti... tranne i morti (Mindenki halott..., kivéve a holtakat, 1977) című giallo-paródia után, amelyet Avati elmondása szerint csak azért készített, hogy a La casa… hatását lerázza magáról – és amely a filmtörténelem kevés vicces krimikomédiái közé tartozik – valami nagyszabásút szeretett volna készíteni. A hetvenes évek végén belekezdett egy forgatókönyvbe, amely Fulcanelli alkímista élettörténetét és a gótikus katedrálisok titkait kutatta volna, ám a dolog túlságosan is hasonlított egy bizonyos Szenyor Spilberó frigyládás cuccára, így Avati kénytelen volt a történeten némi változtatásokat eszközölni. A Zederből (1983) végül is a zombitéma érdekes variánsa lett, bár Avati a mai napig ellenzi hogy ebbe a fiókba zárjuk a filmjét.
 |
| Élők és halottak |
Stefano egy régi írógépszalagon bukkan rá a K-zónák titkára, és onnantól nincs megállás, beleássa magát Paolo Zeder, a K-zónák legnagyobb tudorának élettörténetébe. Kutatásai elvezetnek egy elhagyatott üdülőközpontba, ahol állítólag nemrégiben egy eretnek papot földeltek el…
Bár Avati horrorfilmjei közül még a Zeder orientálódik leginkább egy bizonyos fajta konvencionális műfaji forma felé, úgy képben mint tartalomban, azért nem viszi a dolgot túlzásba, és emiatt a film sem igazán nevezhető tömegkompatibilisnek. Nagy a distancia a feldolgozott témától, Avati még annyira sem megy a figurái közelébe, mint szokott: a jéghideg filmes bonckés csak karistolja az arcukat. Precíz, már-már monokróm képekben meséli el Stefano életének és agyának szétesését, de túlságosan lassú, túlságosan kimódolt a film ahhoz, hogy igazán hatásosnak lehessen nevezni.
Avati kedvelt témái itt is visszaköszönnek: ahogy a La casa… -ban a művészet, itt a modern technika hivatott dokumentálni, megérteni a halált. A film legemlékezetesebb – urambocsá’ zseniális – jelenete, mikor a megtépázott Stefano a kísérteties üdülőközpontban egy sebtiben felállított tévéstúdióra bukkan, ahol a monitorok egyetlen kamera képeit közvetítik. Egy kameráét, amelyet az eretnek pap koporsójában helyeztek el, és annak feltámadását hivatott rögzíteni…
Silenzio
A Bix Beiderbecke dzsesszzenész életét feldolgozó Bix óta Avati cége, a DUEA gyakran forgat az Egyesült Államokban. A Dove comincia la notte (Ahol az éjszaka kezdődik, 1990) szintén az iowai filmalap támogatásával készült. A stáblistán Maurizio Zaccaro van rendezőként feltüntetve, de köztudott, hogy a filmet valójában Avati rendezte, még Zaccaro jeleneteit is újraforgatta.
A film csak Olaszországban ment a mozikban. Még a fantasztikus filmek szerelmesei sem ismerik. Ami tragédia, mert az egyik leggyönyörűbb, legelegánsabb kísértethistória (és talán nem is kísértethistória!), amelyet valaha leforgattak.
Irving Crosley felnőttként tér vissza szülővárosába, ahonnan még gyermekként távozott. Apja nemrégiben halt meg, Crosley a hagyaték intézése végett érkezik. Az apa egykor megbecsült tanár volt, a közösség oszlopa, de összeszűrte a levet egy tizenhat éves tanítványával, és emiatt a város páriája lett. A diáklány öngyilkosságot követett el, a tanárt pedig elhagyta a felesége. Az asszony elköltözött a városból, vitte magával gyereküket, Irvinget is. A tanár pedig húsz éven át, haláláig nem hagyta el a házukat.
 |
| Dove comincia la notte |
De egyesek szerint nem így esett, ami megesett. Többen állítják, a lány nem végzett önmagával, hanem együtt élt a férfival – hiszen évekkel az öngyilkosság után is látni vélték a házban…
Irving is kezd hinni ennek a teóriának, és apja múltját kezdi kutatni. Hiszen ha igaz, amit mondanak, a lánynak még mindig a házban kell lennie…
Avati olyan mesteri – mert erre egyszerűen nincs jobb szó, és igen, én Avatit a legnagyobb élő európai rendezőnek tartom – ügyességgel változtatja át ezt a végtelenül csendes, intim, mindenféle hatásvadászattól mentes történetet detektívhistóriából kísértetfilmmé – bár még a legutolsó pillanatig sem biztos, hogy az! – , hogy az embernek az álla leesik. Szinte félkézről, magától értetődően csinálja. Precízió a lényeg, annak a bizonyos legfelül felemlegetett rendszernek a felépítése, amelyet kívülállóként nem tudnánk értelmezni. Minden átgondolt mozzanat ennek a rendszernek a felállványozását szolgálja, és amikor az egész összeomlik, vele dőlünk mi is. Pedig szinte semmi más nem történik, mint hogy emberek beszélgetnek emberekkel. Csak éppen a feltett kérdéseikre olyan válaszokat kapnak, amilyeneket soha nem szerettek volna.
Oggi
Avati legújabb horrorfilmje, A rejtekhely (Il nascondiglio) már a magyar mozikban. Többé-kevésbé továbbgondolása ez is a La casa…-nak (csakúgy, mint a DUEA produkcióban készült, Fabrizio Laurenti által 1994-ben megrendezett La stanza accanto).
Hozzá sem kell tennem: tessék megnézni. Messze nincs egy súlycsoportban Avati főművével, de megvannak a maga erényei. És az egyik főszerepet az európai horror kultfeje, Giovanni Lombardo Radice (Cannibal Ferox) játssza.
