"A középkorban a várakozás teremtette meg Istent"

Az olasz rendező november 12-16. között Budapesten járt. Részt vett A rejtekhely című, a magyar mozikban is látható filmjének a 6. Közép-európai Olasz Filmfesztivál keretében tartott díszbemutatóján, majd a Faludi Ferenc Akadémia 13. Nemzetközi Amatőfilm Szemléjének zsűrielnöke volt, november 17-től pedig az Uránia Nemzeti Filmszínházban levetítik tíz alkotását.

Pupi Avati 1938. november 3-án született Bolognában. A város, az Emilia Romagna-i táj, az ott lakók élete és történelme máig filmjei fő témája maradt. Barátaival az ötvenes évek végén előbb dzsesszzenekart alapított, aztán filmtervekre próbált pénzt szerezni. A sokáig mellőzött független filmes számára a La casa dalle finestre che ridono (A nevető ablakos ház) hozta meg a hazai és nemzetközi elismerést 1976-ban.

A ma már az olasz filmművészet egyik legtekintélyesebb képviselőjeként számon tartott rendező pályája abból a szempontból is rendhagyó, hogy filmjei többségét testvérével, Antonio Avatival alapított saját cégükben gyártják. Az 1968 óta eltelt negyven év alatt Avati következetes választásokról tanúskodó utat járt be. Markáns kézjegye mind a negyven, sokféle műfajban született és különböző történelmi korokban játszódó filmjén felismerhető.

Avati filmjeit családi cégével, mindenféle stílusban gyártotta

Filmhu: Filmjei arról tanúskodnak, hogy küldetésének érzi a múlt emlékeinek megőrzését az utókor számára.

Pupi Avati: Valóban mindig erős késztetést éreztem arra, hogy ne hagyjam örökre elveszni a múltat. Mindig megrendít, ha valaki úgy megy el, hogy semmi nyom nem marad utána, ezért próbálom megörökíteni mindazt, amit a szülőföldemről és az ott élőkről tudok. Úgy gondolom, csak a múlt ismeretében érthetjük meg a bejárt utat. Ha nem tudjuk, honnan jövünk, rendkívül nehéz ítéletet mondani a máról. Sokan siránkoznak a jelen miatt, ám ha eszembe jut a mosóteknő fölé görnyedő anyám, az egyetlen fűtött szoba télvíz idején, egyszóval az egykori szegény Olaszország, nehéz nosztalgiával gondolni a múltra is. Beszélni persze kell róla, de azon nem érdemes keseregni, hogy milyen jó volt a negyvenes, ötvenes, hatvanas években, most meg mennyire rossz. A múltat azért kell felidéznünk, hogy legyen összehasonlítási alapunk…

Filmhu: …mintha múzeumban járnánk?

P. A.: Igen, hogy megörökítsük a régi szokásokat, életformákat. De nekem van egy személyesebb motivációm is. Mivel zárt, hagyománytisztelő családban nőttem fel, kamaszkoromban nagyon szigorúan neveltek, úgyhogy alig vártam, hogy nagykorú legyek. Szinte sürgettem az időt. Ezért mikor egy filmben reprodukálom a velem, barátaimmal és rokonaimmal megtörtént eseményeket, tulajdonképpen újra átélhetek mindent.

Filmhu:Nemcsak a közelmúlt, a régmúlt is érdekli. Melyik a kedvenc történelmi korszaka?

P. A.: Gyerekkorom óta a középkor, és bizonyára a paraszti kultúrához való kötődésem miatt mindenekelőtt annak is a szakralitáshoz való viszonya izgat legjobban. A fogyasztói társadalom ugyanis mindig egyfajta bűntudatot ébreszt bennem. Ma nemcsak az ételekkel bánunk pazarlóan, hanem minden egyébbel is. Rengeteg dolgot kidobunk. A középkori kultúrában ezzel szemben minden dolog „szent” volt: a munkaeszközök, a kard a katonák, az állatok a parasztok számára és így tovább. Mindent különleges adományként tartottak számon, és noha az ember „tartozékai” voltak, az isteni gondviselés által mégis mindig túlmutattak saját szerepükön, az emberi képzelet segítségével más dimenzióba kerültek. Vagyis az ember képes volt saját világa kitágítására.

Ma az ember azt képzeli magáról, hogy mindent tud, és hogy mindent csak racionálisan lehet megközelíteni. A szakralitáshoz viszont nagy adag irracionalizmus szükséges. Ma azt mondják, Isten azért hallgat, mert nem létezik. A középkorban a várakozás teremtette meg Istent. Mivel gyerekkoromban, a háború alatt vidéken, a paraszti kultúra hatása alatt éltem, én is elsajátítottam ezt a fajta szemléletet, a vallásnak és a babonáknak ezt a sajátos keverékét. Akkor még nem voltak olyan éles határok a dolgok között, mint ma. A családomban még „csoda” is történt: miután egyik haldokló 32 kilóra fogyott unokanővéremet anyám megitatta szentelt olajjal, mire másnapra meggyógyult. Gyerekként úgy éreztem, valóban minden lehetséges… Egyébként a rendezői mesterség elképzelhetetlen némi irracionalitás nélkül. Hinned kell abban, hogy minden lehetséges.

A nevető ablakos ház hozta meg az áttörést 1976-ban

Filmhu: Sokat foglalkozott azzal, honnan jövünk. De Ön szerint merre megyünk?

P. A.: Hetvenéves vagyok, ezért abban a szerencsében – vagy szerencsétlenségben – volt részem, hogy sokféle Itáliában éltem. Az alapvetően paraszti kultúrát ismertem meg a harmincas években. Aztán jött a fasizmus, a háború, a felszabadulás, a gazdasági csoda, a globalizáció, ’68, majd az ideológiák vége, most pedig itt állunk a teljes identitásvesztés közepén. Főleg Olaszországról beszélek, ám azt hiszem, az identitásvesztés elég általános, következésképpen az új nem tud együtt élni a régivel.

A fiatalokat nem érdeklik a gyökerek, a múlt. A család szerepe drámaian átalakult. A rokoni kapcsolatok gyakorlatilag megszűntek, mert ha nincsenek testvérek, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek sincsenek. Noha nem volt mindig könnyű olyan nagycsaládban élni, amilyenben én felnőttem, mégis biztonságot adott, mindig lehetett valakire számítani. Ma a család nagyon szűk, az apa számára pedig – magamról is beszélek – sokkal fontosabb a külvilág, a szakmai siker, mint az apai szerep.

Másrészt a társadalom, amely valaha a „tettek” társadalma volt, időközben a „szavak” társadalmává vált. Olaszországban megszámlálhatatlanul sok „parazita” foglalkozás van. Hogy mire gondolok? Mondjuk: egy anya megölte saját gyerekét. E súlyos családi dráma híre több ezer embert juttat pénzhez, amiből lakást, autót vesznek, nyaralnak stb. Sokan élnek tehát abból, hogy egyetlen eseményről beszélnek, írnak, ezt kommentálják a végtelen számú újságban, tévécsatornán vagy az interneten – amit talán senki el sem olvas. Még az is előfordul, hogy fizetést sem kapnak érte, de némelyek bármilyen áldozatra készek, csakhogy elmondhassák a véleményüket. Ez a magatartás a végtelen számú médiaiskola eredménye, ahol nem „tenni”, hanem „beszélni” tanítanak. Egyik fiam is a kommunikáció tudományának doktora. De amikor azt szeretném, dolgozzon velem, rögtön kiderül: csak a kommunikációhoz ért. Azt azonban, amit „kommunikálni” lehet, valakinek előbb meg kell csinálnia.

Az egész mai társadalom főleg „beszél”, pedig valójában nincs egészségesebb, gyógyítóbb, társadalmilag becsesebb dolog annál, mintha valaki „csinál” valamit. Valahogy újra rá kellene ébreszteni az embereket arra, hogy a dolgokat „csinálni” kell. Mikor húsz évvel ezelőtt volt egy súlyos infarktusom, iszonyú halálfélelem tört rám. Hallottam, hogy arról beszéltek körülöttem, vajon megmaradok-e vagy sem. Rettegtem, ám tudja mi járt közben a fejemben? Mivel rajongok a fonott bútorokért, arra gondoltam, vajon hogyan kell fonott széket csinálni. El is határoztam, hogy ha meggyógyulok, megtanulom… 

Filmhu:Megtanulta?

P. A.: Nem, de a vágy, hogy még csinálni akarok valamit, nagyon sokat segített. Nem elvont dologra gondoltam tehát, hanem konkrét anyagokra, szerszámokra, a munkával járó fáradozásra – és ez visszaadta az életerőmet.

"A rendezői mesterség elképzelhetetlen némi irracionalitás nélkül. Hinned kell abban, hogy minden lehetséges."