Filmhu: Épp most léptünk ki a filmed premierjéről. Ez az első filmed, ami a szemlén fut?
Reisz Gábor: Volt már egy dokumentumfilmem két éve, de fikciós rendezőként most debütálok.
Filmhu: Hogy érezted magad a vetítés alatt?
Reisz: Borzasztóan. Teljesen leizzadtam. Volt két tesztvetítés korábban, és mindkettőn akadt valami hiba, ezért nagyon izgultam, hogy most mi lesz, de szerencsére ezúttal semmi technikai probléma nem akadt.
Filmhu: A filmed hőse egy fiatalember, aki ismeretlen, nemrég elhunyt rokona lakását kell, hogy összepakolja. Veled történt már hasonló?
Reisz: A történet egy része személyes, ezért is foglalkoztatott annyira, hogy miként lehet feldolgozni, ha valaki örököl valamit, akár ismeretlen tárgyakat, ismeretlen lakást. A két évvel ezelőtti dokumentumfilmem pedig egy lomtalanítást dolgoz fel, ilyen értelemben az is a tárgyak elértéktelenedéséről, a régi tárgyak jelentéséről szól. Ez a kérdéskör engem eléggé izgat.
Filmhu: A Valakinek a valamije melankolikus film. Ez volt a szándékod, hogy megteremtsd az elmúlás körüli léthelyzet hangulatát?
Reisz: Ez így alakult. Nem egy vidám film, ezt elismerem, de örültem volna neki, ha van egy kis humora. Sokáig írtuk a forgatókönyvet, és leginkább az emberre koncentráltunk, hogy miként lehet felépíteni a viszonyt a fiatal ember és az idős ember között a tárgyakon keresztül, úgy, hogy az idősebb fél nincsen jelen.
Filmhu: Van itt még egy csavar. A fiatalember először jár Magyarországon, tehát édesanyja révén felmenői kultúrájával, így saját identitásának egy részével is most szembesül.
Reisz: Azt akartuk, hogy nagyon idegen legyen a fiú ebben a városban. Ezért lett külföldi, ami utólag már nem tűnik olyan jó ötletnek. Nem akartunk identitásfilmet csinálni, csak egy idegen szituációt a főhős számára. El akartuk vágni mindenkitől, azt akartuk, hogy senkit se ismerjen, csak össze legyen zárva a tárgyakkal, hogy magányosan és társ nélkül töltsön néhány napot ebben a lakásban.
Filmhu: De mégis valahogy az identitáskeresés lett az erősebb mondanivaló.
Reisz: Pedig ezen nem erőlködtünk, csak így alakult. Nem hiszem, hogy nagy gond lenne, de nem ez volt a fő szempont.
Filmhu: Hogy találtátok meg a szereplőt a karakterhez?
Reisz: Tudtuk, hogy eredeti francia szereplő kell, mert egész más a viselkedésük és a beszédük, így teljesen hamis lett volna a dolog, ha magyar színészre bízzuk a szerepet. Yann-t az egyik osztálytársam ajánlotta, örültem neki, mert borzasztó jól tudott koncentrálni. Színészileg ez nem egy nehéz film, mert kevés benne az interakció a szereplők között, igazából a jelenlétével kell megteremtenie az atmoszférát. Ezért is izgultunk a Keres Emillel közös jelenet miatt, mert hisz ő mégiscsak egy nagyágyú.
Filmhu: A film a Proton Cinemában készült. Hogyan találtatok egymásra a producerrel, Petrányi Viktóriával?
Reisz: A főiskolán a gyártásvezető osztályba járó Berkes Julival már csináltam filmet, aki Petrányi Viki asszisztense a Proton Cinemában. Ő javasolta, hogy próbáljuk meg, hátha összejön a Protonnal az együttműködés. Petrányi Viki pedig nyitott volt a filmtervünkre.
Filmhu: Hogy tetszett a blokk, amelyben a filmed futott, és milyennek érzed az idei kisfilmes mezőnyt?
Reisz: Ez egy nagyon vegyes blokk volt. A második film, a Csak segélyhívás egy nagyon erősen műfaji film, a harmadik, a Hidegzuhany pedig megint egy másik zsáner, szociofilm, úgyhogy vajmi kevés összefüggés volt a három film között. Az idei mezőnyt egyébként erősebbnek érzem, mint a tavalyit, vagy a tavalyelőttit. Annak viszont külön örülök, hogy a mi egyetemi osztályunkból, Enyedi Ildikó rendező szakos osztályából gyakorlatilag mindenki bejutott a versenymezőnybe. Ritkán fordul elő ilyesmi.
Filmhu: Ez lesz talán a következő erős rendező osztály, ami az egyetemről kikerül?
Reisz: Reméljük, így lesz.
