A jövő kimeríthetetlen és hálás téma. Felvázolni a komor, ám funkcionalitásra épülő „szép új világot”, ahol az ember ügyesen irányított kényelemben és hipermodern díszletek között élheti embertelen hétköznapjait, nem újdonság. Ezen a ponton újabb lehetőségek adódnak, úgy mint a Föld pusztulása vagy részleges pusztulása körüli hercehurca, az ég egyéb bolygóinak „befogása”, esetleg az időgép vagy az örök élet titkának felfedezése mentén jelentkező anomáliák. Utóbbit választotta „sötét filmje” témájául az anyai ágon magyar felmenőkkel bíró Christian Volckman. Az elsőfilmes festő, grafikus, fotós és rendező egyébként nem teljesen „szűz” az animáció és a film világában. Első rövidfilmje, a 1995-ös Le cobaye a zsűri díját hozta el az Annecy Animációs Filmek Fesztiváljáról, míg a 8 perces Maaz, amely futurizmusát tekintve már előrevetítette a Renaissance hipertereit, körbejárta a világot, többek között a Mediawave-en is megfordult.
 |
| Beszélő óriásplakátok a gondtalan fiatalságot ajánlják fel üdvözülés helyett |
Azóta a kísérletező hajlam a filmkészítés egészen új formái felé terelte a fiatal francia alkotót. A Renaissance azon filmek sorába tartozik, melyek nem kopírozzák, hanem átrajzolják az életet, sőt a filmet. Az élőszereplőkkel leforgatott jelenetekből, hála a motion capture technológiának, animáció lett – fekete-fehér kontrasztokra élesítve a világot. A színészek legapróbb mozgásait lekövető speciális mozgásdigitalizáló berendezés alkotta figurák mögé olyan világot álmodtak az alkotók, mely letagadhatatlanul a Sin City vizuális vázát idézik, ki hinné, hogy a teljes egészében gall produkció megelőzte Rodriguez ötletcsapatát. Volckman ugyanis nem kevés pénzt és nem kevés időt, egészen pontosan öt évet ölt a future noir-ba. Az aprólékos gonddal felvázolt jövőképek tudatosan mennek rá a hatáskeltésre. Felborzolni, megdöbbenteni, felrázni akarnak egy időben – filmidőben. Talán nem is a történet, inkább a vizuális összbenyomás számít.
 |
| Van-e értelme az életnek halál nélkül? |
A sztorit egyébként már szinte diktálja a látvány. A film noir rideg távolságtartása a jövő végtelenített képeiben talál új megnyilatkozási teret. Az időpont, ha meggondoljuk, nem is olyan távoli, nincs egy egész emberöltőnyi messzeségben. 2052, Párizs. A fények városában hologramok járnak, az éjszakák mégis sötétek, akár a nappalok. Amíg a beszélő óriásplakátok a gondtalan fiatalságot ajánlják fel üdvözülés helyett, az üveggel határolt terek átláthatóak és tiszták, a háttérben különös panamák folynak. „Keresd a nőt!” – kapja feladatul a kevésbeszédű topzsaru. Az egyeduralkodó Avalon cég ifjú, ám szuper intelligens kutatónőjére a vártnál és indokoltnál többen próbálnak rálelni. A szokásos krimicsavarok, úgy mint szerelem, lefokozás, árulás és orvgyilkosok, becsavarozása után aztán eljutunk az erkölcsi buktatóig: van-e értelme az életnek halál nélkül? És ha a válasz megvan, következik a választás: egy mindenkiért vagy mindenki egyért? És ha ez is megvolt, eljön a happy end ideje, a kérdés már csak az, lehet-e boldog az erkölcsi tanulságokkal kecsegtető történet vége? Egyáltalán: vége van itt a történetnek?
