filmhu:Ön bosnyák, s cseh alapítványt hozott létre humanitárius segélyszállításra. Hogy történt?

Igor Blaževič : A Bosznia-Hercegovinai Szarajevóból származom. A horvátországi Zágráb bölcsészkarán tanultam irodalmat és filozófiát 1985-től 1989-ig. Prágába 1988-ba kerültem, 1991-ben telepedtem le itt. A feleségem itt járt filmfőiskolára (a FAMU-ra), s mivel együtt akartunk élni, egyszerűbb volt nekem ideköltözni. Aztán kitört a háború. A szüleim és a nővérem Szarajevóban éltek, egészen a háború végéig ott is maradtak. A háború miatt jelentősen megváltoztattam az egész életemet. Nem mintha akartam volna, egyszerűen nem volt más választásom. A háború kitöréséig szabadúszó újságíróként dolgoztam, s afféle tipikus értelmiségi voltam: állandóan olvastam, s olyasmiken töprengtem, hogy például egy szép napon könyvírásba fogok. Ebben az időben igazából csak magammal törődtem, s valami irodalmi karrier-félét akartam befutni. Amikor a háború kitört, hirtelen elvesztette értelmét az én irodalmi tökéletesedésem, hiszen valóban élettől és halálról lett szó hirtelen. Ezzel a kérdéssel az ember nem igazán akar szembesülni, nem is kívánom senkinek, hogy szembesülnie kelljen. Ez a kérdés egyszer csak ott termett, és egyszerűen nem tudtam folytatni az addigi életemet. Ismertem néhány nagyon kedves cseh embert, egykori ellenzékieket, újságírókat, háborús tudósítókat. Ők nemcsak tudósítottak a világ krízis-sújtotta részeiről, hanem segélyeket is szállítottak. Elkezdtem dolgozni velük, és igazi, nagy kampányokat szerveztünk. Közel voltunk a médiához, úgyhogy nagy volt a támogatottságunk, s igazán sok pénzt gyűjtöttünk össze. Lement a hirdetés a Cseh Televízióban (a továbbiakban CST) és az újságokban, hogy humanitárius segélyre gyűjtünk, s már 1993-ban egyetlen hónap alatt 1 millió USA-dollárt gyűjtöttünk. Egészen hihetetlen volt. (...) Számomra teljesen természetes volt, hogy Szarajevóba megyek, hiszen ott volt a családom, de fiatal cseh munkatársaimnak egyáltalán nem. Ők tényleg az életüket kockáztatták.

filmhu:  Ön is...

I. B.:  Tudja, nekem személyes közöm volt ahhoz a helyzethez, része voltam. Számomra természetes volt, hogy odamegyek, hogy segítek, mert nem különbözhettem a nővéremtől vagy a barátjától. Olyan nemzet tagja vagyok, amely háborúban állt, nem maradhattam kivételezett.

filmhu:  Eszerint Ön éppen fordított utat járt be, mint Emir Kusturica. Ő abban az adott pillanatban azt mondta, hogy ő jugoszláv, s nem akart állást foglalni a konfliktusban.

I. B.:  Emir Kusturica nagyon jó rendező. Én más utat választottam. 1991-ig én is azt mondtam, hogy jugoszláv vagyok. Boszniában nagyon sok ember, azt is mondhatom, hogy Bosznia nagy része ugyanígy határozta meg önmagát. Amikor a háború elkezdődött a hazámban, Milosevics hadserege gyilkolni kezdte a civileket, azt hangoztatva, hogy Jugoszlávia védelmében teszik. Nem lehetett többé azt mondani, hogy jugoszláv vagyok, mert Milosevics ellopta tőlünk ezt az azonosságot, ezt a nevet. Abban a helyzetben nagyon nem volt tisztességes azt mondani, hogy jugoszláv vagyok.(...) Az teljesen világos volt számomra, hogy ezt a háborút Milosevics provokálta, s hogy ő tartotta fenn. Amikor a háborúnak vége lett, amikor Bosznia valahogyan túlélte, súlyosan lerombolva ugyan, de megmaradt, számomra megint tökéletesen mindegy volt, hogy bosnyák vagyok-e. Újra azt éreztem, hogy Prágában vagyok otthon. De a háború alatt az én otthonom Szarajevó volt, ahol a családom élt. (...)Az elmúlt 10 évben a szervezet 24 országban dolgozott. Mindenhol a háború csapdájában rekedt civileknek próbáltunk segíteni, segélyeztük továbbá a diktatórikus, elnyomó, autoriter rendszerekben élőket, a politikai elítéltek családjait, és így tovább. (...)

filmhu:  A film tehát ezek szerint ennyit tehet az emberi jogokért: ismereteket terjeszthet. A játékfilm is?

I. B.:  Most már csak dokumentumfilmeket játszunk. Az első évben vetítettünk játékfilmetis, de nagyon hamar rájöttünk, hogy sokkal jobb, ha csak dokumentumfilmekkel foglalkozunk. Az egyik oka ennek, hogy a Cseh Köztársaságban sok jó játékfilmes fesztivál van: Karlovy Vary, Fabiofest stb., úgyhogy nincs igazán szükség még egyre. Persze vannak dokumentumfilmes fesztiválok is, de nem olyan jól körülhatárolható céllal, mint a miénk. Azt gondolom, megtaláltuk a helyünket a palettán az érdeklődési körünkkel. (...) Borzasztóan büszke vagyok, mert az elmúlt 5 évben azt érzem, egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a dokumentumfilmek iránt.(...)

filmhu: Hogy merült föl a Visegrad Documentary Library (VDL) ötlete?

I. B.:  Egy ponton túl feltűnt munkám során, hogy szinte senki nem tud arról, milyen a dokumentumfilm-termés Lengyelországban és Magyarországon. A szlovákok munkáit ismerjük, mert a szlovák dokumentumfilmesek nagy része Csehországban dolgozott, vagy jelenleg is itt dolgozik, hiszen a szétválásig, 1993-ig egy országban éltek. Néhány lengyel vagy magyar játékfilm még csak-csak eljut Csehországba a televízió vagy a fesztiválok útján, de dokumentumfilmek egyáltalán nem. Az én emberjogi fesztiválomon a magyarok közül szerepelt Forgács Péter A dunai exodusa vagy Salamon András Jonuc és a koldusmaffia című munkája, valamint Moldoványi Ferenc Gyerekek, Koszovó című alkotása. Hasonló a cseh dokumentumfilm helyzete Magyarországon vagy Lengyelországban. Szerintem nagyon fontos, hogy elgondolkodjunk azon, miket alkotnak szomszédaink.

filmhu:  Csak Ön gondolta így, vagy látott erre igényt?

I. B.:  Láttam, hogy másokat is ugyanúgy érdeklik ezek a filmek. Sokat beszélgettem filmkészítőkkel, kritikusokkal, filmmel foglalkozókkal, s mindannyian nagyon lelkesek voltak. De nem kell messze mennem példáért, hiszen Ön, vagy bizottságunk lengyel tagja, Jadwiga Glowa, vagy a szlovák tagunk, Ingrid Brachtlova, aztán Báron György rengeteg időt és fáradságot áldoz a munkánkra. A fesztiválomnak van egy alap-közönsége, s nem félek attól, hogy ez a közönség ne jönne el. Érdemes még megemlíteni, hogy amikor az Önök Mediawave fesztiválját kérdeztem, részt vehetnek-e a a VDL-filmek, abban a pillanatban igent mondtak, noha azt sem tudták, ki vagyok. (...) Ez volt egyébként a VDL-ötlet másik oka: ha megszervezem a visegrádi országok dokumentumfilmtárát, azzal segítem a régió dokumentumfilmes közéletét is.(...)

filmhu: A One World Festivalra olcsó a belépőjegy?

I. B.:  Igen, 60 korona (kb. 2 euro), ami nagyjából a fele vagy a harmada egy átlagos mozijegy árának. (...) Tudja, a befektetett pénznek, ha kis része is, de visszajön a belépőjegyekből, s az alapítványnak az a pénz is fontos. A fesztiválnak szüksége volt szponzorra (a Plzensky Prazdroj, a sörgyár), és különböző intézmények támogatását is élvezi. Támogatóink többek között Prága városa, a Kulturális Minisztérium, a Nyílt Társadalom Alapítvány (Open Society Fund), a Visegrád Alapítvány, a Cseh-német Jövő Alapítvány. Nagyon sok médiatámogatást kapunk ingyen. A sok-sok intézmény megértése és segítsége nélkül nem jöhetne létre évről évre a One World Film Festival. Tudja, a filmfesztivál nagyon költséges játék...

filmhu: Mekkora a költségvetése?

I. B.:  Körülbelül 100 ezer euróval gazdálkodhatunk.

filmhu:  A fesztivál fő védnöke Václav Havel. Változik-e valami most, hogy Václav Klaus lett a köztársasági elnök?

I. B.:  Klaus másféle elnök lesz, mint Havel volt, nem is áll túl közel hozzánk, de semmi drámai változást nem várok. A fesztiválunk védnöke továbbra is Havel marad. A One World Festival Havel személyéhez kötődik, nem az általa eddig betöltött köztársasági elnöki hivatalhoz.

filmhu:  Engedjen meg egy utolsó kérdést: mi lesz az irodalommal?

I. B.:  Ezt a két dolgot, a szervezést és az írást képtelen vagyok kombinálni. Ha írni akarok valamit, egyedül kell lennem, távol a világtól, s tilos például átlag napi 100 telefont lebonyolítanom. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy nagyon nagy a felelősségem a One World Festivalt illetően. A szervezésnek ebben a szakaszában nagyjából 300 telefonhívással tudom mozgásban tartani a munkát, úgyhogy elmondhatom, hogy a szervezés totálisan beszippant. Nemcsak időm, esélyem sincs nyugalomban lenni, koncentrálni, anélkül pedig nem lehet írni. El tudom képzelni, hogy egy adott pillanatban belefáradok ebbe a pörgésbe, abba, hogy közszereplő legyek, interjúkat adjak, s azt mondom: elég volt. Ezt egyszer már megtettem, akkor, amikor Boszniában véget ért a háború. A háború alatt öt nagyon intenzív évet éjjel-nappal munkával töltöttem. A végére teljesen üresnek éreztem magam. Akkor azt mondtam magamnak, állj. Felajánlottam a CST-nak, hogy dokumentumfilmeket forgatok Ázsiában, az ajánlatomat elfogadták, úgyhogy egy évig semmit sem szerveztem, viszont csináltam öt dokumentumfilmet.

/Az interjú teljes terjedelmében a www.filmkultura.hu-n olvasható/