Kedves Mária, hol vagyunk? Mutassa be nekem ezt a helyiséget.
Ez a Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszékén a hagyományos filmkészítés kurzus vágószobája, ezen a helyszínen 2003 óta. A kurzus maga még 2001-ben alakult meg, a főépületben az Andrássy úton, Peternák Miklós ötletére.
Mik ezek a gépek és hogy kerültek ide?
Ez két Steenbeck film vágóasztal. Az egyik 35 milliméteres, a másik 16 milliméteres. Amikor a filmgyárban megszűnt a celluloid vágás, akkor ezeket az asztalokat kukázták. Körülbelül húsz évig dolgoztam a filmgyárban, a 72-es vágószobában a Róna [utca] 174-ben, és a műszakkal mindig nagyon jó volt a kapcsolatom, és szóltak nekem, hogy elvihetők az asztalok. A tanszéknek voltak vágóasztalai, de ezek jobb minőségűek. Azokat lecseréltük, és ezek a filmgyárból idekerültek. Én is legszívesebben hazavittem volna egyet, de annyira bizonytalan volt a lakhatásom, hogy nem volt erre lehetőség. Ezek itt most már valóban matuzsálemek, és ez szegény, ez itt haldoklik, amióta én elhagytam a bázist. Most már nem járok ide, de a hely szelleme az még meghatározó, legalábbis számomra nagyon erős. Ez a húsz év fantasztikus volt.
Rigó Mária / Fotó: Szekfü András
Dobozokat látok, fémdobozokat, és látok fölakasztott filmszalagokat, mintegy szárítókötélen lógnak 35 mm-es filmszalagok.
Ezekben a fémdobozokban azoknak a filmeknek vannak a kimaradtjai (A forgatás során fölvett, de a filmbe végül be nem került anyagok. - A szerző megjegyzése.)
, amiken én utoljára dolgoztam a filmgyárban. Enyedi Ildikó Simon mágus-a, Lukáts Andor Portugál-ja és Gödrös Frici Glamour-ja voltak az utolsó filmjeim. Lett egy saját gyűjteményem is, ilyen kincsek. Például Lukáts Andor tervezett Körhinta címen egy játékfilmet, ami technikailag nagyon komplikált volt. Simó [Sándor] adott neki lehetőséget, hogy csináljon egy próbafelvételt, Kardos Sanyi volt az operatőr, azonban ez elvérzett. De én ezt elraktam, mert azt éreztem, hogy ez nagyon érdekes, ilyen csemege. Egyszer azt mondta a gépész, hogy itt van a Kutya éji dalá-nak két felvonása. Nem akarom elvinni? Mondom, boldogan. És az is itt van. Amikor elkezdtek a hallgatók dolgozni, akkor ezekből az anyagokból építkeztek.
Lukáts Andor nagyon jól tudja, hogy ezek a csemegék itt vannak. Amikor száz éves volt a film, akkor az Urániában volt egy ünnep, ahol némafilmeket sorsoltak ki rendezők között, és abból lett egy performance-szerűség. Enyedi Ildikónak és Lukáts Andornak is sorsoltak egy-egy némafilmet, és hozzá élő zene volt. Ildikóval csináltunk egy '30-as évekbeli orosz filmből Gyár címen egy 10 perces standard kópiát, ami egy csemege. A filmgyárról szólt. Hogyan készül a film? Volt egy idő, ha kérdezték, ma mit csinálsz? Hát megyek a gyárba. Be lehetett menni a gyárba, és akkor az egy közösség volt. Ebből nekem van egy kópiám, hazavittem, de Ildikó tudja, hogy van nálam egy 35-ös, mert ez hozzám került.
Lukáts Andornak egy kötéltáncos némafilm jutott a sorsolásban. Andor meg azt találta ki, hogy az egész [filmes] szakma átment a kötélen. Nem emlékszik erre? Ennek sem csak a kimaradtjai vannak itt, mert ezek tényleg kincsek. Hát ezeket én soha nem dobtam ki.
* * *
Itt a hallgatók nemcsak, hogy pótolták [számomra a filmgyárat], hanem sokkal többet is adtak, mert akik felvették a kurzust, ők képzőművészek voltak.
Egy extra ajándék volt, hogy az aktív szakmám, amit több évtizede csináltam, megadta ezt a lehetőséget. És mindig eljutunk Erdély Miklóshoz. Tehát ez az egész intermédia, Enyeditől a Peternákig mind a Miklósnak az ajándéka. Számomra is.
Erdélyről fogunk beszélgetni még.
Enyedi Ildikóval csináltunk Téli hadjárat címen Füst Milán Hábi Szádi-jából hétszer öt percet a Televíziónak, Árvai Jolánnak. Volt egy ilyen irodalmi sorozat, minden este lement. De tényleg olyan ez a hétszer öt perc… Akkoriban Ildikónak A feleségem története egyáltalán nem akart összejönni, helyette lett a Téli hadjárat. A tévében mindenféle anyagot gyűjtöttünk, kikopíroztunk. Egy bőségtár volt, őriztük, mert úgy volt, hogy ebből készül egy játékfilm. Legalábbis Ildikónak ez volt a terve, de aztán bejött közben a Bűvös vadász. És ez az anyag is itt van nálunk. Maurer Dórától is kaptunk egy csomó kimaradtat, az ő Balázs Bélás filmjeiből. Ezek kincsek. Tóth Janónak ott van egy doboza.
Szóhoz se tudok jutni.
A legjobb helyre hoztam magát.
Simon mágus / Fotó: NFI
Itt filmszalagok lógnak az ajtóban, ablakban. De egy igazi vágószobában…
Az sokkal zártabb. Ez valamikor egy bölcsőde volt, vagy óvoda, itt csak szimbolikus, hogy filmek lógnak az ablakon.
De egy igazi vágószobában is szögeken lógtak a filmek.
Hát ez a kosár azért van, mert itt lógtak a filmek. Tehát ez egy filmes kosár. Mivelhogy én a tévében kezdtem… de már megint nem vártam meg, hogy kérdezzen!
Nem baj.
* * *
Hogyan sikerült idevarázsolnia a gépeit?
Ez úgy történt, hogy éppen Erdély Miklós évforduló volt, és Peternák Miklós, aki akkor a tanszékvezető volt, ő gondozta az Erdély hagyatékot. Ami ugye nem csak irodalmat jelentett, hanem azokat a filmes anyagokat is, amiket az Erdély otthon őrzött a Virágárok utcában. Miklós felvetette, hogy ezt gondozni kellene. Az Intermédia akkor még az Andrássy úton volt. Nekik van vágószobájuk, szólt Enyedinek is, hogy segítsen. A kép-, meg a hanganyagot kellett helyzetbe hozni.
Ezek milyen jellegű anyagok voltak? Részletek Erdély játékfilmjeiből?
Ezek munkakópiák voltak, és azok a félkész filmek, amiket nem volt lehetősége befejezni.
Megoldottuk a feldolgozást. Át is lett digitalizálva az anyag. Ezek itt vannak nálunk azóta is. És amikor én ott barkácsoltam a tanszéknek az egyik sarkában, ahol egy 16-os asztal volt, tizenhat milliméteres filmekről beszélünk, elkezdtek érdeklődni a hallgatók. Ahogy ezt én befejeztem, Peternák Miklós szólt, hogy hát úgy tűnik, a hallgatókat érdekelné ez a filmvágás.
Úgy neveztük, hogy analóg vágás. A szakmában ezt nem használtuk, de itt igen. És a következő évben (ez 2001) Miklós elindított egy kurzust. Na de hát ehhez azért kellett nyersanyag is. Ott volt az a bizonyos 72-es vágószoba a Róna 174-ben, ahol én nagyon hosszú ideig folyamatosan dolgoztam. 2001-ben Makk Károly utolsó filmje volt, amit együtt csináltunk, az Egy hét Pesten és Budán, ez már számítógépen ment, de a vágószoba még egyben volt. Még a filmgyár is valahogy létezett, Tarr Béla még dolgozott, és az utolsó filmes munkáimnak ott voltak az anyagai. A 16 milliméteresben ott volt a Lukáts Andornak a Portugál kimaradtja, az Enyedi Ildikótól a Füst Milán Téli hadjárat-ának a kimaradtjai. 35-ösök is voltak, ugye a Simon mágus, a Glamour kimaradtjai, és mindezt fokozatosan áthoztuk.
A hallgatók elkezdtek hihetetlen lelkesen dolgozni, és mivel akkor azért még működött a filmgyár, az év végén csináltunk egy bemutatót, ez a „Bobi mustra” a hallgatók anyagaiból készült, ilyen pici kis etűdök voltak, kis montázsok.
Nem sokkal később átköltözött a tanszék ide. Egyre több anyagot gyűjtöttünk, mert a filmgyár mindent kidobott, és mi fokozatosan hoztuk el.
2001-2002 körül a filmgyár kidobott anyagokat? Nem adták le az Archívumba? A kivágott, kimaradt anyagokról beszélünk.
Semmit nem adtak le.
* * *
A legnagyobb kaland az volt, amikor kiderült, van egy légópince. Soha nem is tudtam, hogy ilyen van. Egy bizonyos Tóth Karcsival, műszerésszel kimondottan baráti viszonyom alakult ki az évek során, s a Karcsi mindig megsúgta, hogy most itt dobnak ki anyagot, most ott dobnak. A hangosztályon is mindent kidobtak. Az egész pince tele van anyagokkal, és akkor egyszer csak bejutottunk a légópincébe. Tóth Janónak ezek a papírdobozai onnan vannak. Janó összes kimaradtjai, kivágásai, amit elhoztunk a légópincéből, a csemegék.
Néhány év múlva jött a Vajna, aki kidobta az összes vágóasztalt. Ennek egy részét kimentette a Jancsó Dávid. Még a Tarr Béla vágóasztalát is, ami a legjobb asztal volt a gyárban, azt is felkínálták nekünk. Azt válaszoltam Tóth Karcsinak, Karcsikám, de hova vigyük az asztalt? Ha az én lakáshelyzetem nem lett volna annyira bonyolult, akkor én is hazavittem volna egyet.
Egy hét Pesten és Budán / Fotó: NFI
A hallgatók ezek szerint a fennmaradt, kidobott, egyéb anyagokból dolgoztak, tehát saját felvételeket nem készítettek, ha jól értem.
Nem is tudtak forgatni. De a hangosztály akkor még működött. Ott szintén volt egy nagyon jó barát, és bármi hangi elképzelésük volt, az átírták. Tehát ők a 16-oson saját hanggal tudtak dolgozni. Mindig úgy kezdődött a kurzus, hogy én levetítettem Erdély Miklós filmjeit. Mert a Miklós filmjeinek az értéke az, hogy ő fölvette a saját verseit, és az ő hangján szólalnak meg ezek a filmek.
Tehát Erdélynek a felvett anyagait vetítette le, nem az elkészült játékfilmjeit.
Nem, nem, nem. Ezeket a félkész filmeket. Amelyekben hihetetlen kincsek voltak. A képanyag nagy része mind blank volt, de a hanganyag tökéletes volt. Az egész kurzus egy gesztus volt Erdély iránt, egy hommage. Később a többi tanszékről is föl lehetett venni a kurzust. Volt úgy, hogy hatvan ember jött.
Egyszer csak kiderült, hogy te úristen, már 78 éves vagyok! Új rektor jött, és akkor megköszönték, és közölték, hogy hát csókolom, ide már többet nem jöhet be.
Bocsánat, hogy világosan értsük, nem jöhet be, az azt jelenti, hogy nem tarthatott órát.
Igen, igen. A kurzusban én óraadó voltam 20 éven keresztül, ami egy jelképes összeg volt. De azt taníthattam, hogy igenis manuálisan és elmélyülten kell dolgozni. Szemben a számítógéppel, ahol van az első verzió, és kész. De én azt tanítottam, hogy várjunk, pihentessük egy kicsit. Sok mindenben tudtam nekik segíteni.
Ezalatt a húsz év alatt volt-e valamilyen változás hullámzás a diákok érdeklődésében, akár a számukban, vagy a kérdéseikben?
Egyre többen jöttek.
Nem mondja?!
Egyre többen. Tehát az utolsó évben már volt úgy, hogy nem fértünk be a szobába, és ott is dolgoztak a szomszédban.
Mert ugye azért ez fantasztikus módszer volt. Mindig azt mondtam nekik, vagy azt éreztettem, hogy ők képzőművészek. Használják a celluloidot úgy, mint egy hordozót, amin dolgozni tudnak. Animálták, megfestették, belekarcoltak. Vannak segédanyagok. Itt voltak a fekete blankok. A 35-ösben minden kockát megrajzoltak. És ettől volt a dolog hihetetlen izgalmas, mivel nem volt lehetőség forgatni, ezért ezek a képzőművészek abszolút megdolgozták a forgatott anyagokat is, és hát csodák születtek.
* * *
Már a HDF-ben (HDF, később MOVI. Más néven „kettes telep”. - A szerző megjegyzése.) dolgoztam, amikor egyszer a Fox híradójában találtam egy egészen rendkívüli montázst. Természetesen vágóasztalon kikutakodtam, hogy hogyan működik. Két snittet úgy kapcsoltak össze, hogy három-három kockából folyamatosan építették fel a vágást, és ettől valami egészen mesebeli varázslat jött létre. Na, mondanom se kell, hogy én ezt elloptam. Gödrös Frici nagyon jó barátom volt, és mivel zseniális híradókat csináltunk, mondtam a Fricinek, hogy Frici, próbáljuk ezt ki. Bódy Gábor is odavolt. Úristen, ti mit találtatok ide? Tisztességes nő vagyok, mondtam, hogy nem, ezt mi elloptuk.
Az ember folyamatosan építi össze a két snittet. Három kocka az egyikből plusz három kocka a másikból, de folyamatosan és hosszan, akkor az egy olyan varázslatot hoz létre.
Glamour Fotó: NFI / Sipos Kornél
Olyan ez, mint egy áttűnés, de nem áttűnés technikával, hanem ezzel a furcsa akármivel?
Igen, olyan jellegű, de ennél sokkal-sokkal eredetibb. Tehát, aki a Foxban ezt kitalálta, hát annak kézcsók. Tanítottam is a hallgatóknak itt az Intermédián.
Azaz a filmes vágást képzőművészeti alkotómunkaként interpretálták? Megtalálták azt a módját, amitől a vágás képzőművészeti alkotássá válik?
Pontosan. A hallgatók festettek, rajzoltak, animáltak, írtak, feliratokat írtak, belekarcoltak egészen különleges dolgokat. Mindig azt mondtam nekik, amíg perforáció van, addig azt csinálnak, amit akarnak. Festők voltak, akik manuálisan dolgozták meg a filmszalagot. Ettől jöttek létre ilyen egészen egyedi és csodálatos dolgok.
* * *
Hányban szűnt ez meg az Intermédián a maga megbízatása?
Tavaly voltam 80. Mondom, húsz év volt.
Huszonegy.
Huszonegy. De hát a rektor nem engedélyezte.
Két éve már nem alkalmazottja a cégnek.
Igen.
És hát még tisztázatlan, hogy a kurzus hogyan folytatódik tovább.
Persze. Lehet, hogy a dolgok elmúlnak. Ennyi. Egyszerűen kész. 18 éves koromban kerültem a Televízióba, 78 éves koromban elhagytam az Intermédiát. Számomra egy csoda volt az egész pályafutásom, a szakmám. Tehát negyven év aktív, utána húsz év itt. Ennél többet nem kívánhatok magamnak.
Minekünk magyaroknak az Unió megad minden lehetőséget. Aki él vele, annak kinyílik a világ, és akiben kurázsi van, az elmegy. És maradnak a lányok. Itt ez a tanszék most már a tyúkól. A fiúk, én nem is tudom hol vannak. Nincsenek.
A Képzőművészeti Egyetemen a klasszikus szakok azok, amelyek jobban vannak futtatva, támogatva. De sokan, akik végeznek, mennek tovább a MOMÉ-ba, vagy akinek van pénze, megy a METU-ra. A számítógép baromira elkényeztette őket. Már fölvetette az egyik vágó, hogy a mesterséges intelligenciára képezni kell magunkat. Mi van? A fiam, aki vágó Los Angelesben, pont ettől aggódik, hogy ezt egyszerűen nem szabad beengedni a szakmába. Teljesen lélektelen lesz a munka. A fiam barátjának felesége szerzett egy ösztöndíjat a Los Angeles-i egyetemen, és ott képezte magát tovább vágó szakon. Én is találkoztam velük. Kérdeztem tőle, és mit tanulsz? Hát hogy a számítógép olyan vágási variációkat ad ki, ami után neki már csak döntenie kell, hogy melyiket választja. Én mindig mondom, hogy a technika milyen meghatározó ebben a szakmában, de hát akkor is küzdeni kell a mesterséges intelligencia ellen.
* * *
Ugorjunk most vissza a múltba! Azt mondja, hogy ’61-ben érettségizett. Tudja, hogy ugyanabba az iskolába jártunk?
Cukor utca? Apáczai Csere János Gimnázium?
Cukor utca. Csak én 59-ben érettségiztem.
Én ugye '43-ban születtem, '57-ben kerültem a Cukor utcába, ahol egy bizonyos Kovács Endre volt a magyar tanár, latin-magyar, akivel én egy házban laktam, és a Kovács tanár úr jóvoltából kerültem be az iskolába. Amikor én '61-ben érettségiztem, már Temesi Alfréd volt az igazgató, és Dombi József volt a művészettörténész. Akkor mindenki művészettörténész akart lenni, én is, de nekem nem volt lehetőségem továbbtanulni.
A Tenkes kapitánya / Fotó: MTI / Keleti Ékel
Anyagilag nem bírták volna?
Hát én egy házmester lány vagyok. És hadiárva vagyok. Amikor Borbély Szilárd Nincstelenek című könyvét olvastam, akkor az az én családom volt, az én szüleimnek a nincstelensége. Az anyám cselédlány volt, az apám altiszt a Nemzeti Bankban. Megkaptak egy házmester lakást az akkori Klotild utcában, ami most Stollár Béla utca, a Nemzeti Bank egyik házában, és úgy tudtak összeházasodni. '42 augusztusában házasodtak össze. Októberben az apámat kivitték a frontra, aki a következő év januárjában a Don-kanyarban eltűnt. Április 3-án értesítették az anyámat, aki akkor velem nyolc hónapos terhes volt, hogy a férje eltűnt, és én másnap, április 4-én, mint koraszülött megszülettem. De az tény, hogy ez a fantasztikus ház nevelt fel engem.
Az egyik lakó zongorára tanított, a másik másra. Anyám ott maradt 23 évesen, özvegyen. Nem mondott le erről a lehetőségről, a házmesterségről. Visszamehetett volna Tárnokra a családjához, vagy várta a férjét, nem tudom, abban a kultúrkörben, [amiben éltünk] én soha nem kérdeztem, soha nem beszélt az apámról. Nem is hiányzott, mert az anyám biztonságot adott és gondoskodott rólam. A ház az nevelt, ami nekem akkor hihetetlen terhes volt [nevet], de egy fantasztikus ház volt.
A gimnáziumi osztályunk belvárosi úrilányok gyülekezete volt. Én ott abszolút kakukktojás voltam, ők az általánosból általában odakerültek a Cukor utcába.
Szóval úgy lettem én vágó, és úgy kerültem a Televízióba, hogy az egyik osztálytársnőm azt mondta, „nekem valaki azt tanácsolta, hogy én legyek vágó”. Az mi? És hogy lesz az ember vágó? És mivel volt egy televíziós gyártásvezető a házban, akivel… Az én gyerekkorom a liftezés volt, a szemetelés, meg a kukázás.
Akkor még a liftet a házmester kezelte?
Igen. Föl kellett menni mindenkivel. Tehát 30 fillérért, mindig szólt a csengő az egész gyerekkoromban. Anyám a kaput nyitotta, én meg a liftet vittem. Na mindegy, ez…
Egyáltalán nem mindegy.
Hát nem mindegy. [Enyedi] Ildikó azt mondja, hogy nekem feladatom, hogy rehabilitáljam a házmestereket, és megírjam az anyám életét, meg talán az én életemet is. Nem minden házmester volt nyilas, ez a sztereotípia kimondottan sértő, legalábbis rám nézve. Én tudom, hogy az én anyám megmentette a házban M. T.-t, amikor már a téglagyárba vitték az anyjával együtt. M. T. múltkor mesélte, hogy nem is érti, hogy az anyám hogyan jött ki a téglagyárból.
* * *
Lakott egy televíziós gyártásvezető a házban, Gáspár István, és akkor én mondtam, hogy ja, hát én megkérdem a Gáspártól, hogy hogyan lehet valaki vágó. Gáspár bevitt a tévébe, bevitt egy vágószobába, és a vágóasztalon a Futrinka utca ment. És megmutatták nekem, hogyan működik a vágóasztal. Hát én azt hittem, meghalok a boldogságtól. Szólt a zene, Cicamica, az asztal ment előre-hátra. És akkor mondtam a Gáspárnak, hogy engem ez érdekelne.
* * *
Meghatározó volt az az öt év a Magyar Televízióban, ahol az ember minden technikát megtanult. Külön szerencsém volt, hogy én lettem A Tenkes kapitányá-nak a vágóasszisztense, már 35-ösben.
A televízió negyedik emeletén voltak a vágófolyosók. Ezek ilyen borzasztó pici kis fülkék voltak. Ott ült a vágó, szemben az asztallal, jobbra a rendező, és balra ült a vágóasszisztens, és látta az egész műveletet. Tehát nagyon be volt avatva. Biztos, hogy nagyon csapongok.
Csapongjon. Ki volt a vágó?
Besztercei Vera, aki a filmgyárból került oda. Én voltam az asszisztens, és Fejér Tamásnak hívták a rendezőt. Mindig a puli kutya volt a töltelék, amikor valami probléma volt. Mondtam is a Verának, figyelj, itt ez a kutya, azt vágd be! Tehát annyira benne voltam.
A tévé sorozatból később csináltunk egy játékfilmet, és mivel én nagyon ismertem az anyagot, a rengeteg anyaggal együtt én is átkerültem egy időre a filmgyárba. A játékfilmet Farkas Zoltán vágta. De egészen más volt a szituáció. Ott a vágóasszisztens nem volt annyira beavatva a folyamatba.
A tévében asszisztens voltam hosszú ideig. Horváth Ádámmal operafilmeket csináltunk, ami technikailag nagyon komplikált volt, mert mind playback volt. Banovichcsal csináltunk táncfilmeket. Dömölkynek vágtam a vizsgafilmjét. Annyira egy család volt, olyan fantasztikus hangulata volt a Televíziónak, ez a '61-től '66-ig, amíg ott voltam, ez egy iskola volt. Az embert beosztották a produkciókhoz, tehát nem volt kenyérharc. Nem kellett dzsungelharcosként munkát szerezni, mert kaptunk lehetőséget. Külsősként dolgoztam, órabérben, az utolsó két évben kaptam státuszt.
* * *
Én 16-oson tanultam. Ne szépítsük a dolgot, ez egy tényleg fantasztikus szakma, de hát a filmvágás, meg egyáltalán a vágás az elsősorban technika, szerintem. Aztán persze van a vágónak, vagy a technikusnak egy ízlése, stílusa, meg hát pszichológia.
De mit ért azon, hogy technika? Azt, hogy kell hozzá egy kézügyesség, hogy gyorsan fűzi be, hogy jól ragasztja, amikor ragaszt?
Én használtam a lábpedált. Amikor '61-ben bekerültem a tévébe érettségi után, akkor senki nem értett az egészhez. Egy villanyszerelő tanított be. Mindegy, megtanítottak a dolognak a technikájára, és a villanyszerelő mondta, hogy ez [a gép] zseniális, de használd a lábpedált. És mivel használtam a lábpedált, nagyon gyors lettem.
A zongora esetében tudjuk, hogy mire kell a lábpedál, de egy vágóasztalnál mire jó?
A lábpedál pontosan ugyanazokat a funkciókat tudja, mint a vágóasztalon ez az irányítási egység. A vágó manuálisan dolgozik a filmszalaggal, ragaszt és megfogja és rendszerezi. A vágóasztal lapján dolgozik, ahol a kivetítő is van, de az instrukciókat [gyors előre, gyors hátra, lejátszás, stop] én mindig a lábpedállal adtam. Tehát én ezért voltam nagyon gyors, muszáj ezt ismételnem, mert erre vagyok az egyik legbüszkébb. Makk Károly nagyon szép dedikációt írt, és ő is azt emelte ki, hogy én gyors vagyok. A filmvágás valóban egy viszonylag lassú folyamat, amíg az ember bejelöli, megragasztja, és így tovább, de mivel én közben tudtam az asztalt irányítani a lábammal, ezért én valószínűleg gyorsabb voltam.
* * *
Hogyan került át a Televízióból a Mafilm 2-es telepére, a Híradó- és Domumentum Filmgyárba?
Az egyik vágóasszisztens, akivel baráti viszonyban voltam, már a HDF-ben dolgozott a Híradóban, amikor év végén volt valami sürgős munka, és szólt nekem, hogy kell egy asszisztens, aki néhány napig segít. Így kerültem először a Könyves Kálmán körútra.
Rá fél évre egyszer csak fölhívott a Filmhíradó helyettes vezetője, hogy nincs a híradónak vágója, és hogy rám gondolnak, hogy legyek én. Mondanom sem kell, hogy ez egy akkora lehetőség volt, elsősorban anyagilag, mert a Televízióban az ember filléreket keresett. Rögtön igent mondtam. Olyan valószínűtlen volt, hogy engem, az ismeretlent neveznek ki. Nem volt rálátásom erre az egészre.
A heti Filmhíradó az Agitpropnak (A kommunista párt, az MSzMP Agitációs és Propaganda Osztálya, a média felügyelője és irányítója. - A szerző megjegyzése.) az élcsapata volt, a legfontosabb, tehát aki ott dolgozott, az ügynök volt, belügyes volt, politikai újságíró volt, frontok voltak, voltak az urbánusok és voltak a népiesek.
Nem mondja, a filmhíradó munkatársai között is leképeződtek ezek a frontok?
Abszolút. Abszolút.
Nem tudna erről kicsit mesélni?
Hát én boldogan mesélek, mert ezek már nem élnek. Voltak a szerkesztők, akik újságírók. Csőke József, aki sporttal foglalkozott, a felesége volt a Belügy útlevél osztályának a vezetője. Itt mindenki utazott [külföldre], Fehéri Tamás, Dr. Bokor László, mindenki. Minden héten meg kellett jelennie egy Híradónak. Ezen kívül még volt Világhíradó, volt Sporthíradó, és hát voltak az extrák, a csemegék, a pártkongresszusok és az évfordulók.
Mi megkaptuk a Foxnak a híradóját, megkaptuk a lengyel híradót, megkaptuk a kelet-német híradót, és megkaptuk a [szovjet] Moszfilm híradóját, ami képileg gyönyörű volt. Ezekből készültek a világhíradók.
* * *
Amikor már a filmgyárban dolgozott, híradókat vágott, nem végezhette volna el a főiskolát?
Amikor a Televízió öt éve után átkerültem a Híradó és Dokumentumfilm Stúdióba, és elkezdtem vágni a híradókat, akkor indult a Főiskolán egy vágói szak. Felvetettem a stúdióvezetőnek, dr. Soproni Jánosnak, hogy hát nem kellene nekem is? Erre azt válaszolta dr. Soproni János, hogy „de akkor ki vágja a híradót?” Neki erre nincs szüksége. Így maradtam én az egyetlen skarlát betűs [megbélyegzett] a vágók között, akinek nincs főiskolai diplomája.
Viszont nekem fantasztikus iskoláim voltak. Nemcsak technikailag, hanem fantasztikus emberekkel, művészekkel hozott össze az élet. Egyszer a Bódy azt mondta, veled fogok dolgozni, mert te nem tudod a szabályokat. Aztán persze nem velem dolgozott, de vannak szabályok?
* * *
Az ember életében vannak mediátorok, közvetítők. Most már mondhatom, mert a Bódy volt az egyik.
Amikor én a Híradónál dolgoztam, akkor egy főiskolai diplomával mindenki bekerült a filmgyárba és kapott egy státuszt. Köztük a deviánsokat, azokat a HDF-be, a Könyves Kálmán körútra transzferálták. Többek közt a Bódy Gábort is, aki egyszer csak bejött a Híradó vágójába, hogy van neki két híradó riportja. Akkor ismertem meg a Gábort, aki egy jelenség volt. Hát maga is ismerte.
Hogyne.
Démoni figura. Tehát nem csak az energiája, hanem az egész személyisége. Meghívott engem egy vetítésre a Balázs Béla Stúdióba. Amerikai anzix, hát az fantasztikus volt. A filmgyár a Könyves Kálmán körúton, a Fradi pályával volt szemben, és a Fradi sörözőjébe jártunk néha enni vagy inni valamit. '75-ben vagyunk, Gábor már készült a Psyché-re. A sörözőben mesélt nekem a Psyché-ről. Annyira szürreális helyzet volt, ez a filozófus, ez a hihetetlen gyönyörű ember, aki egy jelenség volt a selyem ingével, a fantasztikus öltönyeivel, és egyáltalán a gesztusaival!
Később, a Viadukt után, amikor már a Simó jóvoltából bekerültem a játékfilmhez, föllázadt az egész vágói részleg, hogy ez a skarlátbetűs hogy kerül ide?! Értekezleteket tartottak, ahol bizonyos vágók a diplomaszámukat emlegették, hát borzasztó volt. Szerencsére Schiffer Pali mindig adott nekem munkát. 16-os filmeket vágtunk. Szörnyű kálvárián mentem keresztül, de meg kellett valamiből élnem. Én a „kettes telepen” voltam státuszilag, és hát a játékfilmes „egyes telep” volt a krémje mindennek.
Egyszer csak jön Gábor a folyosón, épp a Kutya éji dalá-t vágta, és mondom, Gábor, engem megesznek ezek a nők. Ne izgasd magad, mondta. Én most fölmegyek a Föld Ottóhoz, elintézem, téged áttesznek az egyes telepre. Mondom, ugyan, Gábor, hát te nem tudod elintézni. De elintézte. Volt egy faliújság, másnap ki volt írva a nevem. Amíg élek, hálás vagyok Bódy Gábornak.
Gábor halála a szakmát rendítette meg. Onnantól kezdve minden megváltozott, minden. A Balázs Bélától kezdve a játékfilmen át minden.
* * *
Azt olvasom, hogy maga „1977–1981 között családjával Törökországban és Szíriában élt.” Mérnök férj?
Nem, egy gépkocsivezető férj, Hungarocamion sofőr, aki kapott egy lehetőséget ’77-ben, hogy családjával együtt egy Hungarocamion irodát vezessen Törökországban, Ankarában. A fiam 13 éves volt, a lányom két éves, és akkor mi családostul kiköltöztünk. Fizetés nélküli szabadságot kaptam, és Ankarában éltünk két évig. Mikor kitört az iráni forradalom, akkor átköltöztünk Damaszkuszba, Szíriába. Négy év alatt sem szakadtak meg a szakmai kapcsolataim, túlélték ezt a négy évet. Ezek a tartós munkakapcsolatok előbb-utóbb baráti kapcsolatok lesznek. Mindenkivel leveleztem, mint egy Mikes Kelemen, de mindenkivel. Ontottuk a leveleket, levlapokat. Rengeteget olvastam. A török kultúra meg egyszerűen imádnivaló volt. Imádták a magyarokat, borzasztó jól éreztük magunkat. Hihetetlen kaland volt ebben a kultúrában létezni.
Iszonyatosan hiányzott a szakmám, meg az a színesség, meg az a ritmus, amiben addig éltem. Fantasztikus négy évünk volt, de akkor egy ilyen iroda egy vendégház volt. Rendszeresen jöttek az elvtársak, meg a barátok, meg mindenki, meg a Rapcsányi László. Ott tanultam meg jóformán főzni, ment a vetélkedő az ott élő magyarok között, hogy ki hogyan főz, hát nekem is muszáj volt valamit főzőcskézni.
Amikor ’79-ben kitört az iráni forradalom, a kamionokat átvitték hajóval Szírián keresztül Bagdadba, és az ankarai irodát is átköltöztette a Hungarocamion Damaszkuszba.
Az arab kultúra nagyon-nagyon nehéz volt. Nem csak a klíma miatt, nyáron költöztünk. Én hónapokig nem tudtam kimenni a lakásból, olyan meleg volt. A körülmények nagyon megviseltek. Nemcsak a klíma miatt volt probléma kimennem a lakásból. Én mindig nagyon szerényen öltöztem. Próbáltam kivinni a kislányomat a játszótérre, de hát ott elég kellemetlen jelenetek adódtak. Az arab férfiak vegzáltak, talán mert egy fehér, vagy európai nő voltam, nem tudom. „Tessék abba a bokorba ott bejönni.” És akkor az ember elmenekül egy ilyen helyzetből. Végül nem is jártunk a játszótérre.
Mindentől függetlenül fantasztikus volt ez a két év is, amíg ott voltunk. A fiam nagyon jó iskolába járt, és hát beutaztuk Szíriát, meg Libanont. Akkor szenvedés volt, de utólag az a négy év a nagy kaland volt.
* * *
Simó Sándor. Mikor tűnt fel magának ez a név?
[A ’60-as évek végétől] Schiffer Pálnak voltam az állandó vágója.
A '70-es évek elején a 16-os dokumentumfilmek olcsók voltak, és Simó is forgatott egy dokumentumfilmet, talán a tévével közösen. A diákok nyári munkájáról szólt, Molnár Margit volt a riporter. Schiffer Pali ajánlott engem, hogy én értek a 16-oshoz, a Műszaki Egyetemen volt egy vágóasztal, és ott dolgoztunk. '72 volt az olimpia éve, és mondta a Sanyi, hogy most mi nyáron leállunk, mert jön az olimpia. De hát aztán befejeztük.
Nagyon bátran vágott a Simó. Minden későbbi munkánkra is vonatkozik, hogy olyan forrpontokon tudott egy jelenetet vagy egy beállítást elvágni, hogy az ember azt mondta, most Sanyi?! És azt mondta, igen, most. Ugyanis minden a tömörítésről szól. Tehát ez egy hosszú folyamat, amíg az ember megtalálja a vágási pontokat, végül kockákat szed ki, hogy négy kocka, nyolc kocka. De hát a Sanyi nem is kockázott, a Sanyi kivágott úgy métereket, hogy repült a film.
Hihetetlen ritmusérzéke volt és zenei műveltsége is, ez egy csupa derű ember volt. Legalábbis így ismertem meg. És akkor eltelt hosszú idő. Ugye mi hazajöttünk Damaszkuszból, és nem kaptam munkát a kettes telepen. Dr. Bokor László közölte: „veled itt már nem akarnak dolgozni a kollégák.” Schiffer Pali ajánlotta, hogy szóljak a Simónak, hátha tud nekem valami munkát adni. Iszonyatos érzés volt négy év után, szinte a nulláról megint az embernek fölépíteni magát. És azt mondta a Simó, hogy hát neki most éppen semmije nincs..
De hát valószínűleg az én forgatókönyvemben az volt megírva, hogy a Simó segítségével mégiscsak továbblépjek. Egyszer csak megkérdi a Simó, hogy milyen szinten beszélek angolul. Hát mondom, négy év alatt valami rám ragadt. Konyha. Merthogy neki lesz egy koprodukciója, Viadukt címen, amerikai vágó jön, és ahhoz kell egy segéd, vagy technikus.
A boldogsággal együtt elkapott a félelem is.
A Viadukt tárgya az 1931-es biatorbágyi vasúti merénylet, melyet a zavart elméjű Matuska Szilveszter követett el. A felrobbantott viaduktról lezuhant a mozdony és hat kocsi, meghalt 22 ember.
Megérkezett az amerikai vágó, a Bajusz Jóska bácsi gyártási szobájába. Bejött Don Stern, akiről tudtuk, hogy egy márka. Saját stúdiója volt, nemcsak vágó volt, hanem operatőr is, és mindenki úgy mutatta be, hogy a Sundance Kid-nek a főcímét ő készítette. És hát az tényleg egy truváj volt akkor. Jött tehát az amerikai vágó, és azt mondta, hogy minden vágót szeretne megismerni. Képvágót, a negatív vágót, a hang vágót, a zene… Hát mondom, csókolom, itt én vagyok, negatív vágó lesz, de a többit azt általában én csinálnám.
Az volt a nehézség, hogy én addig nem dolgoztam játékfilmen. Nem ismertem. Azt tudtam, hogy hogyan kell megvágni egy jelenetet, vagy felépíteni valamit, de az egésznek a koreográfiáját, meg főleg a rendszerét a Róna 174-ben nem ismertem. Kaptam egy asszisztenst, aki segített a maga módján. Kaptunk tolmácsot is.
Dan Stern nem kérte a diplomámat, elfogadott. A végén már kockákban beszéltünk, hogy négy kocka, hat kocka, nyolc kocka. Ahogy ő felkészült a vágásra, amilyen bizalmat élvezett, nem csak a producerek, de a rendező, Simó részéről is, az bizonyította, hogy mennyire fontos az ő ízlése, és hogy milyen felelősséggel bír. Volt úgy, hogy a jelenet nem működött, nem volt elég közeli [kép]. Michael Sarrazin játszotta Matuska Szilvesztert, és nem volt anyag, hogy a jelenetet olyan mozaikszerűen, finoman felépítsük, amitől megvan a feszültsége. Akkor azt mondta Don, hogy adjanak neki egy kamerát, ő csinál három közelit. És ez valóban benne is van a filmben.
Amikor a robbantást csinálták, vagy nyolc kamerával, hát azért az mégiscsak egy esemény volt a filmgyárban.
Viadukt / Fotó: Médiaklikk.hu / MTVA
A nyolc kamera közül az egyik mögé odaállt Don Stern is?
Persze! Hát persze! De még hogy! És olyan gyönyörű térképet csinált, megtervezte, hogy hol legyenek a kamerák. Fantasztikusan felkészült minden napra.
Megvágtunk egy verziót, jött a nyár, Don Stern hazament, és amire visszajött ősszel a keverésre, addigra a Réti Janival alávágtuk a hangokat. Hát itt beszélni kell a Réti Janiról, aki a legnagyobb magyar hangmérnök volt, én A Tenkes kapitánya óta élveztem a barátságát. A keverésen problémák voltak megint, mert Don elégedetlen volt a filmgyár akkori hangosztályával, a technikájával. Az ő felelőssége volt, az egésznek a keverését is rábízták a producerek. Végül befejeztük, és akkor még csináltunk André Libiknek is egy verziót. Embertelen nagy munka volt. De hát gyönyörű dolgok voltak a filmben.
Amikor Don Stern megtudta, hogy én hogyan vagyok honorálva, felajánlotta, hogy menjek ki a családommal Amerikába. És ő mindenről gondoskodik. Pontosan azért, mert én a hangi munkákhoz is értettem, meg elfogadta a személyiségemet. Mondtam, hogy most jöttünk haza. Örülök, hogy a gyerekeim elkezdenek itt iskolába járni. Viszont végig, amíg élt - Sanyi mindig csodálkozott - Don azon munkálkodott, hogy még hozzon egy produkciót [Magyarországra]. De hát jött ez a '86-os év, amikor ő mint operatőr dolgozott egy kisrepülőgéppel, és lezuhant.
* * *
Láttam a Viadukt-ot, amikor elkészült, és csalódott voltam.
Hát so-so volt, igen.
Valószínűleg nem azért voltam csalódott, ami benne volt, hanem azért, ami nem volt benne.
Michael Sarrazinben nem volt meg az a feszültség, az a titok, az a szent őrület. Itt a koprodukció dönti el, hogy mit és kit ad. Michael Sarrazin A lovakat lelövik… film után jött, de alkalmatlan volt, és borzasztóan félt. Nem jött ki a szállodából, annyira félt itt Magyarországon. Hogy a kommunizmus… Don viszont élvezte ezt az egész rumlit. Mindenki meghívta, én is meghívtam, ismerte a családomat, és lubickolt itt, annyira jól érezte magát, nem csak a mákos tészta miatt, hanem az egész nyüzsgés miatt. Sarrazin nem. És valószínűleg ez a szorongás is benne van.
Simó hogyan élte meg azt, hogy ez a film nem lett az a nagy átütő siker, amit ő szeretett volna a pályáján produkálni?
Valószínűleg ezért nem csinált évekig filmet. A Viadukt akkor valóban egy nagy produkció volt. Ültünk az ebédlőben, Don Stern ette a mákos tésztát. Ott volt a Sanyi is, és jött Fábri Zoltán, és elkezdett rá hangosan kiabálni, hogy valóban kedves Simó, kétmilliót kaptál a Viadukt-ért? Esküszöm, a Sanyi ott elsüllyedt, nem a mákos tésztában. Valószínűleg Simó akkor is szerényen volt megfizetve egy amerikai filmhez képest, de hát itt hihetetlen irigység vette körül az egész produkciót.
* * *
Simó évekig nem csinált filmet. '86-ban még egy egy Hunnia - MTV koprodukciót csináltunk egy Tersánszky novellából, Isten veletek, barátaim címen. Ilyen gyönyörű címet adni egy filmnek, hogy Isten veletek, barátaim! De a Sanyinak szerintem minden filmcíme gyönyörű. A Szemüvegesek-től kezdve A legszebb férfikor, Apám néhány boldog éve. Szerintem ez egy külön képesség, filmcímet adni. Nagyon szerettük, nagyon jó film volt.
Ekkoriban lett a Hunnia Stúdióban egy belharc, emlékszem, a Sanyi ült a vágóban, és nem ment be a stúdióba, mert ott feszültség volt közte és Sándor Pali közt, aki olyan féltékeny és olyan irigy volt a Sanyira, egyszerűen nem értem. A barátságuk olyan fokon átalakult, nem tudom a részleteket, de azt tudom, hogy ez annyira fájt a Sanyinak, hogy [Sándor Pál] elárulta.
Az interjúkészítő ember, most magamról beszélek, Rigó Mária elé is odateszi, Sándor Pál elé is odateszi a mikrofont. És ő is elmondja a maga verzióját. (Egy évvel Simó halála előtt még kibékültek. - A szerző megjegyzése.)
De a vágó ugyanezt csinálja! A vágó is egy közvetítő. Itt van az anyag, ott ül a rendező, és akkor tulajdonképpen az áramlat így megy. Ez a közvetítés. És ez tulajdonképpen a legnagyobb ajándék, amikor az ember egy ilyen helyzetbe kerül.
* * *
Már kész volt a Franciska vasárnapjai-nak a forgatókönyve, és akkor a Sanyi nagyon sokáig várt az Andor Tomira.
Franciska vasárnapjai / Fotó: NFI
Miért kellett rá várni?
Andor Tamás több filmen át Bacsó Péter operatőre volt. Bacsó pedig folyamatosan dolgozott. Simó rendezőként nem volt egy munkamániás. Tehát először is bevállalta a Hunniát, a stúdió vezetést. Osztálya lett a főiskolán, tanított. És akkor jött a szívműtétje.
Egy kritikus műtét volt, de utána tulajdonképpen kinyílt, mint a rózsa, új lendületet kapott. Már nem várt Tamásra, mert egyszerűen reménytelen volt, és meg akarta csinálni a Franciska vasárnapjai-t. Kende János lett az operatőr, Kerekes Éva és Újlaki Dini a főszereplők. Makk Károly születésnapi partiján találkoztunk, ott volt a Kende, és már készültek a filmre, kiderült, hogy együtt fogunk dolgozni. Kende azt mondta nekem, hogy megcsináljuk, most már nem hagyom a Simóban ezt a történetet! Gyönyörű film lett. Annyira a Sanyiról szól a film. Annyira ő.
* * *
Most kénytelen vagyok visszaugorni a Viadukt-ra.
Parancsoljon!
Azért, mert a Viadukt-nál ugye nagy stáb volt, és volt a díszlettervező, akinek nem ugrik be a neve.
Majd beírjuk. [Trauner Sándor]
Ő Billy Wildernek is a díszlettervezője volt a Legénylakás-tól kezdve az Irma, te édes-ig. Egy ilyen pici bűbájos kis ember, aki járt a vetítésekre, és azt mondta, „minden filmnek kell, hogy legyen három nagy jelenete. De a Viadukt-nak nincs meg a három nagy jelenete.” Viszont szerintem a Franciská-nak, hogy csapongjak, megvannak a nagy jelenetei.
Sajnos Simó ezzel a filmmel már búcsúzott.
Hát ennyit a Simóról. És elment. 2001-ben ment el, és emlékszem, egy utolsó telefonja az volt, hogy adjam meg az Enyedi Ildikó telefonszámát, mert őt, Simót, behívták a tévébe valami esti műsorba, a magyar film helyzetéről, de ő ezt már nem vállalja. És hogy inkább menjen az Ildikó.
A temetés szörnyű volt, szörnyű. Szerintem az egész szakma bőgött. Hosszan. És nem sokkal utána elment Schiffer Pali is.
* * *
Az interjút hamarosan folytatjuk.
Rigó Mária interjúja megjelent Szekfü András: Így filmeztünk 5. című kötetében, MMA Kiadó, 2024
