Pedig minden idillien indul. Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet: Steve éppen a születésnapját készül kis családjával megünnepelni. Nagy buli készülődik, várakozását és jókedvét ráadásul az is fokozza, hogy a vállalatnál előléptetik; hazatérve azonban nem az várja, amire számított – a lakás üres, a család sehol, a biztosítékok kicsavarva, a zárak sehogy sem akarnak engedelmeskedni. Sokáig azt hiszi, ez mind a meglepetés része, a gyanús jelek azonban egyre szaporodnak – hősünk hol kétségbe esik, hol megkönnyebbül, attól függően, hogy talál-e éppen új szalmaszálat, amibe belekapaszkodhat.
Lelkiállapotának hullámzásához egy videókazetta is hozzájárul – a szalagon felesége, Alexandra (Helen Buday) beszél hozzá születésnapi ajándékként: közös családi köszöntő a gyerekekkel, majd csábos sztriptíz, később egy hosszú monológ, mely újabb és újabb fordulatokat tartogat.

De Heer filmjének erőssége nem annyira a tartalmában, mint a képi megfogalmazásában rejlik. A mozi két fő részre oszlik, az első szekvenciában a látszólag boldogan funkcionáló család egy napját ismerhetjük meg, míg a másikban a videókazetta tartalmát. A rendező azonban már az idill bemutatásakor is jelzi, hogy valami készülődik, a kamera lassan mozog, a zene monoton, a házat és boldogságot védő biztonsági berendezés már-már börtönné teszi az otthont, a feleség pedig, bár igen szolgálatkész, nem tűnik felhőtlennek.

Míg a film első részét a várakozás feszültsége hatja át, a második rész a váratlan fordulatokból, érzelmi shock-effektekből építkezik – a videókazetta tartalmát néző férj a szalagon keresztül igazságokkal és áligazságokkal kénytelen szembesülni. A film ebben a részében sokat veszít eredetiségéből – a családon belüli erőszak, a férjének kiszolgáltatott nő helyzete, a hímsovinizmus és az ezek ellen tettekben is fellázadó feleség története, bár igen csavaros, különösen a film végkifejletével, túlzottan szájbarágóvá, harcos-karcos feminista mellékízűvé teszi a mozit.




Az Alexandra filmje a kisebbségi lét vádiratává, az elnyomás ellen fellázadó és a több évtizedes kizsákmányolásért bosszúért lihegő, és ezért revansot vevő nő apoteózisává válik. A megfogalmazás is a feminista elméletekkel mutat rokon vonásokat – Alexandra a férfi, vagyis a férje által irányított és uralt világban csak úgy tehet szert befolyásra, hogy visszaszerzi a teste és a szavai feletti hatalmát: a szalagon csak beszél, beszél és cselekszik, hol magányos, hol pedig társas örömökben részesítve magát.
De Heer filmje egy tehetséges, a feszültségteremtésben jártas rendező alkotása, aki azonban sajnos filmje második felében a didaktikus megfogalmazás csapdájába esett.