Nem teljesen véletlenül alakult így. A táncban az ember nagyon kiteszi magát, minden körülötted forog. Amikor egy sérülés miatt kiszálltam belőle, elkezdtek más dolgok érdekelni, fontosabb kihívássá vált, hogy tanítsak. Akkor már egy ideje tanítottam általános iskolásokat és gimnazistákat táncolni, ami így új értelmet nyert, foglalkoztatott, hogy lehet a sérüléseket megelőzni vagy kezdeni velük valamit, elmozdultam afelé, hogy másokra figyeljek, segítsek nekik elérni a céljaikat. Rájöttem, hogy sokkal inkább ez való nekem. A dokumentumfilm a médiás videóművészeti vonalon jött, de már a tánc közben is érdekelt, gimisként jártam fotószakkörre, foglalkoztam ilyen dolgokkal. Szerencsém volt, mert elsőre felvettek az MOME (régi iparművészeti) videós szakára.
A táncos életed mennyit adott hozzá ahhoz, ahogy dokumentumfilmet csinálsz, van közöttük kapcsolat?
A táncos-színházas rendezésnek biztosan köze van ahhoz, hogy könnyen odamegyek az emberekhez, hozzájuk merek nyúlni, nincsenek bennem gátlások. A fogyatékossággal élő szereplőinknél egy pillanatra sem estem zavarba, amikor valakinek a hóna alá kellett nyúlni. De sokszor a színházas háttér pont annyi hátrányt tud jelenteni, mint amennyi előnyt, le kell küzdeni a színpadiasságot, máshogy figyelni és képet csinálni.
A táncos világ dokumentumfilmes témaként is felmerült már benned?
Valamennyire igen, de inkább a sztori meg az emberek érdekelnek. Nem akarnék csinálni még egy olyan filmet, ami bemutatja, milyen kemény ez a világ. Ha megtetszene valaki története, talán foglalkoznék vele, ebben is inkább a szocio háttér érdekel, sokaknak a tánc és az artistaképző jelenti a kiugrási lehetőséget. Az biztos, hogy a fizikalitás, ahogy az emberek érintéssel kommunikálnak egymással, nagyon izgalmas dolog. Ha figyelek valakit, mindig észreveszem, hogy milyen gesztusokat használ, milyen a tartása, hogy veszi a levegőt.
A birodalom utolsó napja című rövidfilmeteket Halász Julival 2020-ban beválogattuk az évtized legjobbjai közé. Milyen emlékeid vannak a készítéséről?
Nagyon jó volt Julival együtt dolgozni, közösen filmezni mindig jobb, mint egyedül, mindegy, hogy kis- vagy nagy filmről van szó. Létezett régen a Rákospalotai Önkormányzat és a Csokonai Művelődési Központ filmtámogatása rövidfilmeknek, ami egy egyedülálló lehetőség volt, főleg az egyetem végén, hogy valami kicsiben kipróbálhatja magát az ember. Pont annyi pénzt adtak, hogy összeálljon, de így is millió szívességet kellett kérni. Jó élmény volt nagyon más embereket a különböző ismeretségi körökből összecastingolni, például a hosszú hajú rendőrnőt egy néptánctanár, néptáncgyűjtő hagyományőrző hölgy alakította, őt pont a táncszínházas közegből ismertem.
A film több kisebb jeleneten, sok ironikus pillanaton keresztül mutatja be egy rendszer bukását. Sok olyan szkeccs készült, ami végül nem került be a végső verzióba?
Igen, sokkal több volt belőle. Amikor a film készült 8 éve, az valamennyire a társadalmi öntudatra ébredés korszaka volt, legalábbis én úgy éltem meg, nagyon érdekelt minket, hogy milyen a kis ember forradalma. Amikor valaki apró dolgokban, tanult tehetetlenségében csinál valami bátor dolgot. Minden ebből indult ki. Ami nagyon motivált minket, volt benne egyfajta remény, nem csak melankólia. Többnyire néma, koreografikus jeleneteket akartunk kitalálni, amiben nagy inspiráció volt a Pina Bausch táncszínháza. Nem csak filmekből indultunk ki, inkább a koreografikusság érdekelt, de improvizáltunk is. Szuper volt és nagyon felszabadító, hogy ekkorában szabadon gondolkodhat az ember, gyorsan történt minden, nem kellett egy hosszas fejlesztési folyamaton végigmenni. Ennek a minimál büdzsés filmkészítésnek a kereteit éppen, hogy nem feszítettünk szét, sokszor ezt nem lehet eljátszani, nem fenntartható.
Van még kedved fikciós filmet csinálni?
Igen, sok ötletem van kísérleti képzőművészeti irányban, de nem tudom, hogy annak a végső helye film, egy kiállítótérben vetített dolog vagy performansz. A birodalom is a kísérletezés határán van. Mindenesetre nagy menet volt ez a doksi, kelleni fog valami, ami gyorsabb, könnyebb, amitől nem érzem, hogy ekkora rajtam a felelősség. Ami éppen kiesik a fejemből, azt bátran megcsinálhatom.
Forrás: Verzió
2017-ben kezdtél a TASZ-nál dolgozni, ez azt jelenti, hogy ahogy munkába álltál, azonnal elkezdted követni Magdiékat és a többi családot?
A TASZ-nál a hivatalos munkám kampány videók, rövid dokumentumfilmek készítése volt, utókövetéseket forgattunk két kiemelt ügyről. Volt, ami a dokumentáció miatt volt fontos, sokszor meg azért kellett forgatni, mert az ügyfélnek egyszerűen jót tett az interakció. A videós egy kicsit egy mindenre bevethető ember a civil szervezeteknél. Magdiék az egyik első vagy második ügyem voltak, készült róluk kampányanyag, de ennél ezerszer több időt töltöttem el velük saját szakállamra, azt éreztem, hogy sokkal több van ebben, ritkán látni ilyen történetet. Amikor megszületett a döntés bennem, hogy filmet fogok csinálni, nagyon féltem. Azt éreztem, hogy sokkal jobban kell ismernem és értenem ezt a világot, ami nem csak erről a hat emberről, hanem az ország egy sokkal szélesebb rétegéről szól, amiről nem nagyon beszélünk. Ha erről csinálni akarok valamit, az óriási felelősséggel jár. Ráadásul van benne egy per, ami teljesen kiszámíthatatlan, és biztos hogy a szereplők rengeteg krízisen fognak keresztülmenni. Ha ebbe beleállok, akkor ezzel és semmi mással nem foglalkozom. Arról nem is beszélve, hogy még nem csináltam egész estés filmet, és dramaturgiailag elképesztően bonyolult volt az alaphelyzet.
Idővel elmúlt a félelem?
Egy ponton túl úgy voltam vele, hogy mindegy, hogy jó lesz-e a film, akkor is követni fogom az anyukák ügyét. Az pedig, hogy tényleg lett belőle film, az egy alkotócsapatnak köszönhető, a fontos kreatív döntéseket együtt hoztuk meg hárman a vágóval, Hack Julcsival és Szentpéteri Áronnal, akit írónak hívunk, de rengetegszer támaszkodtam rá, mint rendezőre is, és ráadásul a producerséget is bevállalta. Ők ketten a legeslegjobb dolog, ami csak történhetett velem és ezzel a filmmel. Nem tudom, hogy egy hét évig forgó, elképesztően bonyolult projektet hogy csináltam volna meg egyedül. Ilyet csak alkotói közösségben lehet.
Bármilyen anyagi támogatást kaptatok az elején?
A TASZ végig ott volt a háttérben, ha kellett szakmai tudás, emberi támogatás. Ha anyagi háttér nem is volt, szépen épült egy közösség a film köré, és ennek volt egy megtartó ereje. A fordulópontot a 2022-es Verzió DocLab hozta el, ahol a pitchünket látta a svéd Filmalap képviselője, és azt mondta, hogy szívesen adna erre pénzt. Nagyon rövid időnk volt rá, hogy megszervezzük a produkció céges hátterét és találjunk egy svéd koproducert, akivel leszerződünk. Iszonyat dara volt, a jogi és szerződéses hátterét Áronnak a semmiből kellett összepattintania, de hál’istennek borzasztó jófejek voltak a svédek. Egy olyan koproduceri gárdával tudtunk összekapcsolódni, akik maguk is a női egyenlőség élharcosai. Jó embereket találtunk meg, akik beleszerettek a témába, fontosnak gondolták.
Szentpéteri Áron és Hack Júlia a 21. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilmfesztivál díjával / Forrás: Verzió
A DocLabes fejlesztésen voltak olyan javaslatok, amik megváltoztatták a filmet?
A visszajelzések alapján csináltunk egy 60-80 perces új vágatot, és az egész elindított egy jó spirált: nem sokkal utána jött a hír, hogy az On the Spot-osok is megnézték, akik minden évben kiválasztanak egy doksit, ami felkerül az RTL+ felületére. Érezték, hogy a fogyatékosság egy megosztó téma, de nagyon szerették a filmet. Így lett magyar költségvetése a filmnek. Utána jött a Docu Rough Cut Boutique, szóval a több évnyi semmiből hirtelen lett valami.
Mit szóltak hozzá Magdiék, hogy ennyi év forgatás után kezd összeállni az anyag?
Örültek, hogy foglalkoznak a filmmel, érdekelte őket, hogy mit szólnak hozzá külföldön, de azért ez egy megfoghatatlan absztrakt dolog maradt addig, amíg az első fényeletlen vágatot megnézték. Borzasztóan izgultunk ezen a vetítésen, mert ha visszanézed az életed elmúlt hét évét, benne van, hogy nem várt dolgokat is előhozhat. Aztán végül egy hatalmas újraélés volt az egész, volt sírás, nevetés, katartikus élmény, az elmúlt hét év egyik legjobb pillanata.
Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy több éves pereskedés alatt Magdi és a csapat már találkozott az élménnyel, hogy milyen amikor kiteszed az életed az ablakba. A forgatáson túl, végig mellettük voltak a jogászok, a TASZ, fogták a kezüket, mikor elkezdett a sajtó írni róluk, bekerültek a köztudatba. Nem teljesen a nulláról indultak, szép lassú hozzászokás volt. A pereskedés folyamata során eleve megtörtént egy erős öntudatra ébredés az anyukákban, hogy érek valamit, ez jár nekem. Tehát mire megérkeztünk a film végére szépen összeértek ezek a szálak.
Ti hogyan fogadtátok a bíróság végső ítéletét?
Nekünk is meg kellett emészteni, fel kellett belőle állni. A film struktúrájába is bekavart, elsőre dilemmáztunk is, hogy beletegyük vagy ne, de annyira fontos eleme volt a történetnek, hogy nem lehetett kihagyni, csak a módját és a formáját kellett megtalálni. Itt is nagyon jól jött Áron jelenléte, aki sokkal inkább kívülről, objektíven, tapasztaltabb filmesként hozott megoldásokat.
Élőben átélni pedig olyan érzés volt nekem, hogy ilyet előtte csak a történelemkönyvben olvastam. Történt jogsérelem, sajnálunk is titeket, de az államot polgári peres úton nem lehet számonkérni. Csak ugye, esetünkben nincs másik út. Egyébként sok ilyen megrázó vagy abszurd pillanat volt a perben, de olyan bürokratikus, nyakatekert módon lett tálalva, hogy nem volt helye a filmben.
Forrás: Verzió
Komoly érzelmi hullámvasút volt nézni a filmet, sírtam, nevettem, dühöngtem. Készíteni is ilyen megviselő volt?
Abszolút, egy érzelmi hullámvasút volt, amiből Julcsinak is bőven jutott. Ő öt évig dolgozott a filmen, és végigélte velem a magas és mélypontokat. Aztán volt a jogász csapat, akiknek szintén kihívás volt az ügy, velük együtt jártam szupervízióra, ahol sokat segített, hogy feldolgoztuk az eseményeket, kigondoltuk, hogy mikor milyen szakmai segítséget kell behívni, mit lehet kezdeni krízis helyzetekben. A legfontosabb tapasztalatom így visszatekintve az, hogy tudatosítanom kellett, hogy hol van a kompetenciám vége: nem vagyok se pszichoterapeuta, se szocmunkás, nincs megfelelő tapasztalatom ezeken a területeken, és muszáj volt azonosítani azokat helyzeteket, amikor szükség volt külső segítség bevonására.
A nehezebb és könnyedebb pillanatokat direkt ellenpontoztátok, hogy érezzük, ezeknek a családoknak az élete nem mindig tragédia, csak iszonyú nehéz?
Tudatosan kerültek bele mélypontok és oldások. Egyrészt mert így nézhető a film, másrészt mert így volt fair, ők egy ilyen közösség. Sokat nevetnek, mindenkinek nagyon jó humora van, megható és gyönyörű tisztelettel fordulnak egymás felé. Jól éreztem magam köztük, jó volt elmenni velük a nyaralásra, ment végig a rötyögés. Jó volt azt látni, amikor egy ilyen nyaralásra már tudtak idővel segítőket is hívni, akiknek este lepasszolták a gyerekeket és átmentek iszogatni a szomszéd bárba, egyre több apuka is jött a végén. Megható volt látni, honnan hova jutottak el, és ennek épülésnek kellett, hogy legyen helye a filmben is.
A történetben a felnőtt gyerekeken, a testvéren és a jogászon kívül nincs nagyon más férfi, az egészből női erő sugárzik.
A fiatalabb generációnál több helyen ott vannak az apák, az idősebbeknél nem jellemzően. Érdekes dokumentarista feladat és felelősség, hogy ha tényleg következetesen sokáig követsz valamit, az ad egy lenyomatot. Nem úgy szerkesztettük a filmet, hogy ne legyenek férfiak, egyszerűen csak nem voltak. Ez mindenkinek szemet szúr, ordít a képekről. Minden tiszteletem azoké az édesapáké, akik amúgy benne maradnak ezekben a családokban, és kiveszik a részüket a munkából. De az biztos, hogy az anyukák sokkal gyakrabban maradnak egyedül a problémával, és kérdés nélkül kell lemondaniuk a munkájukról és az életükről. Magyarországon általában mindenhol ez a családi modell, ahol születik egy kisbaba, ott az anyuka fog jellemzően a gyerekkel meg a láthatatlan munkákkal foglalkozni. Egy ilyen családban, ahol extrém élethelyzet van és minden sokkal szélsőségesebbé válik, annak gyakran az a vége, hogy aki menni tud, az elmegy.
Forrás: Verzió
A fogyatékkal élő egészséges testvérének története egy önálló filmet is megérne, annyira különleges, tragikus szemszög.
Az egészséges tesónak is nagyon nehéz ezt megélni, hiszen már kiskorától a segítő szerepébe kerül és okkal érzi azt, hogy ő mindig csak a második lehet a testvére mellett. Arról nem is beszélve, hogy nyomja őt is a súly, hogy majd neki kell egyszer a szülei helyébe lépni és ellátni a testvérét. Ami ebben az irányba egy szuper kezdeményezés, igaz még a kezdetén vagyunk, de vannak már Pesten terápiás testvér körök. Fontos lenne, hogy a köztudatba bekerüljön ez a szempont is, hogy a testvéreket miként érinti a bentlakásos otthonok hiánya.
A karácsonyi jelenet, a nagy színvallás pillanata döbbenetes. Milyen volt ezt belülről átélni?
Ilyet nem lehet rendezni, amiben ennyire rövid idő alatt ilyen kőkemény élethelyzetek, ennyire őszintén bomlanak ki a szereplőkből. Közben meg van benne valami mélyen felszabadító, mert talán először mondja ki egymásnak ez csapat nő a létező legőszintébben azt, amit előtte csak titokban mert magának. Ahogy meghallgatták egymást, és kezdenek ezzel valamit, egy olyan momentum volt, ami kicsit szorosabbra fűzte ezt a közösséget. Nem tudom, az életben hányszor láttam vagy éltem át ilyet.
Az ilyen jeleneteknél már közben szoktad érezni, hogy ez lesz a film egyik csúcspillanata? Emberileg és rendezőként is jelen tudsz lenni?
Bekapcsolt bennem, de sokkal inkább technikai szempontból. Úgy érkeztünk ide, hogy előtte leforgattunk egy öt órás tárgyalást, a velünk lévő helyszíni hangmérnöknek ez volt az első dokumentumfilmes forgatása. Én valami isteni csoda folytán reggel betettem néhány plusz akksit a zsebembe. Miután kijöttünk a tárgyalóteremből, elkezdődött ez a két órás beszélgetés, amiben rengeteg csönd volt, időbe telt, amíg megnyíltak, mi pedig nem állhattunk le. Imádkoztam, hogy akksival, memóriával kibírjuk végig. Aztán a jelenetet nagyon sokáig vágtuk, évekig újra meg újra elővettük, mert sok minden sokféleképpen elhangzik benne, érzelmileg is megterhelő volt sokszor újranézni. Körülbelül két év után nyerte el a végső formáját.
Forrás: Verzió
Minden szereplőt a TASZ-on keresztül ismertél meg, vagy volt akit már Magdiék mutattak be?
Ők egy közösség tagjai, az első találkozón majdnem mindenki ott volt közülük. Amikor elkezdtem járni ezekbe a körökbe, akkor is mentem, amikor nem kellett volna. Sokáig csak azért kameráztam, hogy megszokják a jelenlétemet. Ültem és hallgattam, sokat mentem a Fenóba, a napközibe, ahová járnak a gyerekeikkel. A Covid előtt ott töltöttem két teljes nyarat, megismertek a gondozók, megismertem az összes fiatalt, hogy ki milyen karakter. Másképp ezt nem lehetett volna végigcsinálni. Annyira sok minden van ebben a történetben, ezekben az életekben, ebben a valóságban, nyomott annak a súlya, hogy mindenki a magáénak kell, hogy érezze, hogy itt egy igazság van megmutatva.
Motiválta őket, hogy a filmmel még több emberhez eljut a történet, ami talán az ügy alakulására is hatással lesz?
Menet közben szerintem őket az motiválta, hogy jóban lettünk, és örültek, hogy mindig megyek. Egy ponton túl Magdi is elkezdte érteni, hogy mi az, amit csinálni akarunk. Hogy nem egy riportfilm lesz, hanem olyan dolgokat mutatunk be, ami fontos az életében. Volt, hogy ő hozott ötleteket, egy jó fajta együttműködés lett belőle, energiát adott. Nyilván benne volt az is a fejében, hogy ez az ügynek is jót fog tenni, de olyan régóta csináltam, hogy nagyon távolinak tűnt a bemutató. Amikor az egész révbe ért, és a szarajevói bemutatóra készültünk, egyik este volt egy nagyon megható telefonbeszélgetésünk, miután Feri már aludt. Azt mondta nekem, hogy ahogy látta a filmet és ahogy kíváncsiak rá az emberek, most tudatosodott benne, hogy ő tényleg valaki, aki letett valamit az asztalra. Annyira jó érzés volt ezt hallani. Pedig nagyon szerény, sosem beszél így magáról, de valahogy őszintén kijött belőle.
A gyerekekkel mennyire lehetett kapcsolatot létesíteni?
Lehetett és kellett is. Ferinek és Máténak, Ildikó fiának a kommunikációs kapcsolatteremtésben fontos az érintés, ami nekem már eleve érdekes volt. Aztán mindenkinek megvan a maga személyisége, ezt a forgatásokkor is muszáj volt figyelembe venni, hogy kinek mihez van kedve, mitől lesz kíváncsi rám. Ha valaki megpróbál velük kommunikálni, hamar rá lehet érezni, hogy nem nagyon más, mint bárki másra ráhangolódni.
Ami nem segít, hogy be vannak zárva ezek az emberek a saját lakásaikba, és mivel semmi sem akadálymentes, nehéz kimozdulni, így a társadalom se tud Feriékhez hasonló súlyos fogyatékossággal élő emberekkel találkozni. Nem szokják meg, nem természetes nekik egy ilyen felnőtt jelenléte, pedig nagyon nagy sikerélmény, amikor azt érzed, hogy sikerül kapcsolódni. Mint amikor először elkezdesz beszélni egy új nyelven, kinyílik egy új ajtó.
Forrás: Verzió
Ha nem jöttek volna ezek a nemzetközi workshopok, meg a döntés, szerinted mikor fejezted volna be ezt a filmet? Lehetett volna folytatni a forgatást az építkezésről, a per további alakulásáról.
Az kitűzött cél volt, hogy ahol Magyarországon véget ér a pereskedés, ott lesz vége a filmnek is. Egyrészt mert sokan nagy lemondásokkal dolgoztak a filmen, őket nem lehet egy fél életen keresztül magunkkal rángatni, másrészt mert ez dramaturgiailag jó lezárás, és utána még tudunk hatni arra, hogy az életben hogyan folytatódik a szereplők missziója. Most még van aktualitása, nem csak úgy jelenik meg ez a film, mint egy letűnt kor lenyomata, hanem mint egy élő, alakítható körkép Magyarországról.
Felsőbb jogi körökből érkezett bármilyen visszajelzés?
Annyit tudok, hogy bírósági körökben nézik a filmet. Kíváncsiak voltak a vetítésekre, többen jöttek ebből a közegből, és igen, voltak bírók is, akik megnézték, komoly szakemberek, akik valószínűleg fájlalják, ahogy az igazságszolgáltatás erodálódik Magyarországon. Közönségtalálkozókon hozzá is szóltak, hogy nehéz volt nekik nézni. Ha néhány évvel korábban fejeződik be ez a per, akkor lehet, hogy megnyerik az anyukák. De menet közben sok változás történt, amik mind negatívan hatottak az ügyre. Ebből a szempontból is egy izgalmas lenyomat, mert azt gondoljuk, hogy a bíróság és az igazságszolgáltatás működése egy távoli, elvont dolog, pedig iszonyúan hat az életünkre. Nem véletlenül tiltakozik a szakma az ellen, hogy észrevétlenül átmatekozzák az egészet, részben azért, hogy ne tudd olyan könnyen számonkérni az államot.
Mennyire volt nehéz elkerülni, hogy politizálás legyen a filmben?
Nem akartunk politizálni, klasszikus értelemben pártpolitikai dolgokat mondani. Ezzel az üggyel a rendszerváltás óta senki nem csinált semmit, bármikor amikor ráugrott az ellenzék, mindig azt éreztem, hogy csak egy eszköz nekik, igazán őszintén senki nem akar semmit se kezdeni a problémával. Az elmúlt tizenhét év annyiban más, hogy most már vannak nemzetközi egyezmények és hazai jogszabályok, amik köteleznék az államot arra, hogy valamit csináljon, és ahelyett, hogy megcsinálná, inkább évekig pereskedik.
Rubi Anna és Szentpéteri Áron a Szarajevó Filmfesztivál Emberi Jogi díjával / Forrás: SFF
Mondtad, hogy mennyire féltél ettől az egésztől. Nekem is az a tapasztalatom a film kapcsán, hogy sokakat érdekel, de félnek a témától, nem mernek ezzel másfél órát foglalkozni, mert olyan felfoghatatlanul nehéz.
Persze, én is találkoztam ezzel. Az én képem Magyarországról valószínűleg teljesen más, mint azoknak, akik félnek egy ilyen filmet megnézni. De erre is gondoltunk, ha már az ember megnézi, akkor legyen feszes, cselekménydús, legyen benne humor, érzelmi hullámvasút, egy kicsit amerikaibb recept. De közben nem lehet úgy reklámozni, hogy nincs feltéve a kontextus, és nincs kellő komolysággal kezelve. Olyannal még nem találkoztam, aki megnézte és megbánta volna, sőt jellemzően azt kapjuk vissza, hogy ez sokkal könnyebb film, mint, amire számítottak. Direkt nem vágtunk bele olyan dolgokat, amik a napi rutin furcsaságai, fontos volt, hogy a fogyatékossággal élő felnőttek méltóságteljesen legyenek megmutatva, a karakterekre, a viszonyokra és a történetre koncentráljunk.
Szarajevói bemutató idején mennyit hallottál a szomszédos országok hasonló helyzetéről?
Nem vagyok a téma szakértője, arról tudok beszélni, amit láttam és tapasztaltam. Vetítettük a filmet Szerbiában, ahol a helyi emberektől, szakemberektől és újságíróktól az jött vissza, hogy nagyon hasonló a helyzet. Szarajevóban is jól fogadta a helyi közönség, ők is értették, hogy miről van szó. De például a közvetlen környékünkön, cseheknél és szlovákoknál jellemzően az volt a reakció, hogy náluk is rossz a helyzet, de nem ennyire. Az egészen biztos, hogy a téma aktuális, az egészségügyi ellátórendszer mindenhol krízisben van, elég csak a Brexit utáni Angliára vagy Amerikára gondolni. Az meg kicsit a sors fintora, hogy Magyarország elsőként ratifikálta azt az ENSZ egyezményt 2007-ben, hogy bizony ezeket a támogatott lakhatásokat meg kell építeni, merthogy ez jár a fogyatékossággal élőknek.
Hogy áll most az ügy, mi a következő lépés?
Az alkotmánybíróság is elkaszálta az ügyet, és most Strasbourgban van, ahol majd hosszú évek múlva fogják elővenni, és majd egyszer jeleznek, hogy mit gondolnak. Közben megvan a telek és lett az otthonnak már műszaki terve is, elindult az adománygyűjtő kampány, amit pénzzel és nagyobb cégek tudással, nyersanyaggal is tudnak támogatni. Összejött egy elég jó csapat, akik hajtják előre a dolgot, az lenne a cél, hogy 2-3 éven belül megépüljön a ház. Fantasztikus közösségi élmény lenne, ha a végső kifutása az lenne a történetnek, hogy építsük már meg ezt a helyet legalább azoknak, akik végignyomták a harcot.
Az életed nélkülem elérhető az RTL+ prémium felületén.
