Majd kiesik a szemem, hogy történetesen az UPC + kultúra rovatának ún. hollywoodi eseményeit, botránykrónikáját követni tudjam. C vagy D kategóriás filmcsillagok válnak, gyereket fogadnak örökbe, kiválnak egy-egy tévésorozatból, jótékony célú koncerten lépnek fel, hogy enyhítsék valamelyik 5, 8 erősségű földrengés okozta károkat, Liz Taylor tizenhetedszer hagyja el a plasztikai sebészettel egybekötött elvonókórházat, és így tovább. Ennek a háromnegyed évszázados művi sebességnek nem sok köze van a posztmodern globalizációhoz, másként nem röhögnénk uszkve nyolcvan éve oly otthonosan Chaplin Modern időkjén. Legföljebb hígulásról beszélhetünk.
Szép, sebes világ. Ahol az emberek egyidejűleg, parallel fogyasztanak, bámészkodnak, lábjegyzetelnek. |
A gigant posztereken nemigen lehet megkülönböztetni a politikai tartalmú montázsokat a háztartási gépek látvány-kínálatától, ezért teatralizálják túl a nyíltszíni közéleti polémiákat, hogy hagyjanak maguk után hasznosítható emléknyomokat. S milyen érdekes, hogy egy hűtőszekrény márkanév évtizedekkel tovább túléli x vagy y miniszter emlékét. S egy SCHOLL márkájú gyógypapucs maradandóbb, mint a maga idején halmozott rágalom-áriáitól elhíresült közférfiú, akinek a nevét is kínnal memorizáljuk.
Korszakunk kritikus gondolkodói abban legalább is egy húron pendülnek, hogy „mindenből túl sok van”. Hogy mi lenne a leegyszerűsítés, lassítás, hatékonyság-növelés főmodellje? - a Sabin-cseppet, a kórházi altatást, az antibiotikumok palettáját szokták példa gyanánt felhozni. De a szörf, a többrétegű teflon s a miniatürizálás eszméje se megvetendő.
M2, Kultúrház, UPC +, NatGeo