Per Fly – a mozgalmat elindító, majd magára hagyó Lars von Trier-en kívül – jelenleg az egyetlen komolyabban jegyzett dogmafüggetlen dán filmrendező. Legújabb kezdeményezése egy, a dán társadalom osztályait bemutató filmtrilógia, melynek második, Az örökség című darabjához néhány hete már volt szerencsém a Londoni Filmfesztiválon. Dánia legnézettebb őszi filmje – többek között a Mátrixokat és a T3-at is lenyomta – a leggazdagabbak világát mutatja be. Időrendben elsőnek azonban A pad készült el, mely éppen a másik véglettel, a lecsúszottakkal foglalkozik.

Noha a filmkészítést Per Fly munkamódszere szerint minden esetben alapos szociológiai kutatómunka előzi meg, a végeredmény ízig-vérig fikció. A vizsgált társadalmi osztály történet nélküliségére illetve a megkérdezettek történettöredékeire feszíti rá a pontosan megírt, dramaturgiai ívet befutó lekerekített melodrámát, mely virtuóz módon balanszírozgat a csöpögős érzelgősség és a kőkemény hiperreál között. Védőháló nélküli kötéltánc, botlás nélkül.

A pad központi figurája Kaj, az egykori mesterszakács, aki főnöke halála óta nem főz, csak alkoholizál. A dán szociális háló jóval sűrűbbre van szőve, mint a magyar. Apró résein nem könnyű átcsúszni, a reflektálatlan önpusztítás ehhez általában nem is elegendő. A dán állam eltartja alkoholista honfitársait is, feltéve, hogy a tisztelt állampolgár nem küzd minden idegszálával ez ellen. Kaj azonban éppen ezt teszi. Ha éppen ballábbal kel fel mindenkinek beszól, lepukkant haverjainak, ellenségeinek sőt még a kerti növényeknek is. Így aztán egyre rosszabbra fordul a sora, de nem ez a lényeg.

A pad
Hasonlóan Az örökséghez, a történések mozgatórugója itt sem pusztán a főhős egzisztenciális korlátozottságából fakad, legyen az a szegénység vagy éppen a túlzott gazdagság. Az anyagi helyzet csak a kontextust adja, a hátteret egy történethez, ami bárhol, bárkivel megtörténhet. A lányára újra rálelő apa, az elhanyagolt és gyerekkori traumák sorát teljesen öntudatlanul átélő kisfiú, a feleségét rendszeresen félholtra verő férj, a gyakorló őrült filozófus és a lomha agyú csöves drámája nemhogy nem a szegénység következménye, de majdhogynem önkényes választás eredménye. Nem is beszélve arról, hogy a főbb szereplők fele kifejezetten stabil anyagi körülmények között él. Itt érdemes megjegyezni, hogy a világ egyik leggazdagabb országában vagyunk, nyomoron ők egy kicsit mást értenek, mint mi kelet-európaiak.

Pontos társadalomismeret és következetes történet egymásra hatása egy rendkívül erőteljes filmet eredményez, mely Az örökség színvonalát mégsem képes elérni, valószínűleg éppen azért, mert alapvetően mégiscsak a szegényekről szól, egy túlságosan közkedvelt és kellőképpen elbagatelizált témáról. Bár a szentimentalizmust elég ügyesen elkerüli, a klisés és elcsépelt szituációk elől való menekültében, a történetben túl nagy szerep jut a véltetlennek. A katasztrófa végső soron nem a főszereplők jellemének, hanem a véletlennek, az egymást követő szerencsétlen eseményeknek a következménye. Így például az őt verő férje elől a pszichopata karjaiba rohanó fiatalasszony leginkább balszerencsés, nem a rendszer és pláne nem a nyomorúság áldozata.

Részben hasonló a témája a svéd Mindenki szereti Alice-t című filmnek, mely inkább komédia, a szülei válását rosszul viselő kiskamaszokról. A film nagyjából a magyar tévéből ismert családnevelő sorozat a Családi kör tematikáját próbálja követni, kicsit gyengébb színvonalon, mint az egy-egy téma gyors illusztrálása végett összedobott kisfilmek anno. A film nagyon szeretne kedves és humoros lenni, de többnyire nem jut túl a nyögésen. A fő probléma az, hogy Richard Hobert és csapata egy teljesen jellegtelen történetet hozott össze, különösebb fordulatok nélkül, melynek hibája nem nagyon van, erénye viszont egyáltalán nincsen. Ha csak az a műfajában bátornak tekinthető húzás nem, hogy egy kifejezetten csúnya kislányt választottak főszereplőnek. Ezen kívül néhány halvány mosolynál többre nekem nem futotta.

Aztán jött a másik svéd film, mely már vállaltan vígjáték, a Zsernyákok. Képzeljük el, hogy egy svéd kisvárosban valósággá válik Mrozek egyik kedvenc víziója, a bűntény nélküli világ. Skandináviában ez nem is annyira esélytelen, a hihetetlenül jó közbiztonság talán már ki is termelt hasonszőrű esetet. A film alaphelyzete ugyanis éppen az, hogy mivel a bűnözés tökéletesen ismeretlen a környéken, be akarják zárni a rendőrőrsöt, minek következtében a három biztos úr és az egy szem biztos hölgy munka nélkül maradna. Elhatározzák hát, hogy csinálnak maguknak bűntényeket. Ez azonban nem olyan könnyű feladat, különösen akkor nem, ha hőseink már évek óta nem foglalkoznak bűnüldözéssel. Helyette citromsárga fejpántot kötnek egymásnak, hagyják magukat pókerben kifosztani öregasszonyok által, akik persze csalnak, és legfeljebb káromkodásban utánozzák amerikai honfitársaikat.

Azonkívül, hogy négy tökéletes balekról van szó, a dolog azért sem egyszerű, mert a helyiek sem nagyon tudnak mit kezdeni az egyre durvább bűntényekkel. Az alkoholista félbolondot például vodkával és horgászbottal kell megzsarolni, hogy ellopjon egy csomag baromfi virslit a boltból. Amikor visszaviszik, a boltos szintén meg kell zsarolni, hogy jegyzőkönyvet vegyen fel a lopásról. Miután a hotdogos bodéja felrobban, az árus kissé zavartan közli, hogy a szomszédnak tartozik ugyan 150 koronával, de azt azért nem hiszi, hogy így akarná behajtani rajta. Az alaphelyzet jó, de ez önmagában még nem vinné el a filmet a hátán.

Remek karakterek, és helyenként egészen zseniális helyzetkomikum jellemzi a Zsernyákokat, mely műfajában szokatlanul profi módon játssza ki az egyre nagyobb baromságokat remek időzítéssel, egészen a bűncsináló színjáték végleges lelepleződéséig. Két rendőr összebilincselve egy tisztás közepén, az egyik guggol, mert nagydolgoznia kell, a másik énekel neki, hogy jobban menjen az ügy, majd azt javasolja, hogy leesett parókáját használja wc-papírnak. Idáig fajulnak a dolgok a történet végére, ahol persze minden megoldódik és a helyenként meglepően komoly digitális trükkökkel tűzdelt film olyan elegánsan ér véget, ahogy elkezdődött.

Unni Straume
Az idei filmhét egyetlen norvég alkotása a Muzsika esküvőre és temetésre Unni Straume ötödik filmje. A rendezőnő előző filmjét a Thrane módszerét a Toldi moziban vetítették nemrég, a norvég filmhéten, de rendezett ő már a Bergman filmek hangulatát idéző Strindberg adaptációt is (Drömspell). Akárcsak két előző filmje, a Muzsika… is szokatlan, és bizonyos fokig rendkívül bátor vállalkozás. A Mindenki szereit Alice-t egyik főszerepe mellett, Lena Endre itt már egyértelmű főszereplő, és a jó alapanyag meg is teszi a magáét: remekül hozza Sarát, a fia elvesztése miatt súlyos lelki válságából éppen magához térő írónőt.

A történet az írónő és volt férje a híres építész közti bárbeszéddel kezdődik, mely a férfi öngyilkosságával ér véget. Ez kicsit felkavarja az állóvizet Sara csendes tengerparti villája körül. Megjelenik az aktuális feleség, aki terhes, valamint egy az építész tanítvány-szeretői közül. A pincében pedig egy szerb zenész lakik, akit Goran Bergovic alakít, és aki éppen meghívta az egész cigányzenekart, hogy együtt próbálhassanak. Ebből aztán ivászat, szerb népzene és önmagunkkal való szembesülés kerekedik, a norvég önuralmat porrá zúzza a délszláv népzene érzelmi töltete. A norvég mentalitással teljességgel összeegyeztethetetlen zenei világ annyira más, hogy képes újat mondani az északiaknak.

Az erőteljes zene, a remek ritmus és hangulat mellett, talán az operatőri munkát illeti a legtöbb dicséret. Az építész által tervezett ház formabontó helyszíneit Harald Gunnar Paalgard egészen zseniálisan fényképezi bele a filmbe. A képi világ így kétszeresen válik indokolttá, egyrészt a film egyharmadában meghaló építész jellemének kivetüléseként funkcionál a teljes filmidő alatt, másrészt a film részeként, mint a maga valójában lefényképezett helyszín is értelmezhető. A szerb cigányzenét tehát a skandináv építészet letisztult formái ellenpontozzák, amit hangban átenged Bregovicéknak, azt képben visszaveszi magának Straume.

A négy filmből három mindenképpen jó választás, a filmes nagyhatalomnak számító Dánia mellett egyre inkább érdemes odafigyelni a norvégokra és a bergmani örökség nyomása alól lassan szabaduló svédekre is.